Black Bag / Fekete táska (2025. Steven Soderbergh) Több, mint üres formalizmus, de kevesebb, mint maradandó filmélmény. Mindenképpen formalizmus persze, Soderbergh elegánsan kimért, precíz kameramozgásai, visszafogottsága, filmjének színvilága mára Finchert idézi (és a Black Bag esetében különösen megáll az összevetés mondjuk Fincher A gyilkos című legutóbbi darabjával, ahol a stílus mellett Michael Fassbender jelenléte és karakterének jellege is erős metszőpontok). Amiért ennél több (és amiben például az említett Fincher-darab fölé nő), az az, hogy a forgatókönyv ravasz játszmát tartogat és olyan pengeéles párbeszédeket, amiket öröm nézni és hallgatni. Fassbenderre lassan kliséként feszül rá a jéghideg profi szerepe, vagy mondhatjuk úgy is, szakértője a típusnak, akárhogy is, kétség kívül jó benne, Cate Blanchett meg alkatilag képtelen a tökéletlenségre, egyszerűen imádja azt a nőt a kamera. És mégis... Bár szórakoztató a Black Bag, rövid, elszalad az a másfél óra, mégis megmarad utána az a Soderbergh művek esetében mára magától értetődő érzet, hogy ez bizony, akárhogy is, csak egy könnyed ujjgyakorlat. Soderbergh sajnos úgy tűnik erre redukálódott mára: hol szórakoztatóbb, hol unalmasabb kis formalizmusok, melyek akkor is ujjgyakorlatnak tűnnek, ha épp amúgy akad bennük némi eredetiség. Futószalagon szállítja a magabiztosan vérprofi filmeket, csak épp kevés közülük az, amit utóbb könnyedén és szívesen felidéz az ember.

To Catch a Thief / Fogjunk tolvajt! (1955. Alfred Hitchcock) Izgalmas a high-concept felütés (az egykori mestertolvaj gyanúba keveredik, amikor valaki az ő módszereit alkalmazva követ el ékszerrablásokat, ezért, hogy magát tisztázza a vádak alól, úgy dönt, maga kapja el a rablót), csakhogy a high-concept felütések mindenkori buktatója, hogy valahogy ki kell őket bontani másfél/kétórás filmmé, ez pedig ritkán sikerül maradéktalanul. Itt most Hitchnek sem ment. Akkor él a film igazán, amikor az elsődleges storyline helyett a screwball romantikát érintő férfi/nő évődéssel foglalkozik, Grace Kelly egy az egyben el is viszi a showt Cary Grant elől. Hitchcock ebben - a hős és hősnő csipkelődős kapcsolatépítésében - mindig nagyon erős, élvezet nézni ezeket a játszmázásokat, ám előbb-utóbb kénytelen megoldást találni a film (elméletben) lényegi történetszálára is, itt pedig hiába a kisujjból kirázott technikai profizmus, a lezárás túlnyújtottnak, lassúnak és jobbára érdektelennek érződik. Amúgy legalább az elmondható, hogy nem hiába utazott a stáb annyit, Hitchcock a francia Riviérából a szart is kifotózza, a Fogjunk tolvajt ránézésre igazi szuperprodukció hatását kelti, ám végül mégiscsak az jut eszembe róla, hogy nem elég a nézőt horogra akasztani, végül ki is kell őt a vízből pecázni.

Badlands / Sivár vidék (1973. Terrence Malick) A legmélyebb tisztelettel viseltetek Terrence Malick munkássága iránt, ennek ellenére azt kell mondjam, számomra a Mennyei napok és Sivár vidék című korai munkái olyan egyensúlyt találnak a narratív elbeszélőmód és a lírai hangulatfestés között, hogy attól bennem valahogy mindig hiányérzet marad. Csak hogy a Sivár vidéknél maradjunk - a film lényegesen hagyományosabb szerkesztésű, mint akár Az őrület határán, de pláne Az élet fája... több fogódzót ad a nézőnek karaktereiben, cselekményében, mégis végül számomra hatás nélkül marad. Nyilvánvalóan nem véletlen - egyszerűen nem lehet az -, hogy Malick az 1973-ban készült film cselekményét visszaviszi 10 évvel, 1963-ba. Ennek simán lehet köze Vietnámhoz, igazából könnyen lehet, hogy keserűbb ez a film még annál is, mint amilyennek tűnik, annyiban, hogy a Vietnám után gyakran édesbús nosztalgiával emlegetett elmúlt amerikai ártatlanságot tagadja, azt mondja ez az ártatlanság csupán hamis nosztalgia, sosem volt, sohasem létezett, de valamiért mindezzel együtt is hiányzik a történések mögül a valódi dráma. Mindenesetre érdekes volt látni, hogy a Bonnie és Clyde sztori romantikáját ebben a modern változatban hogyan írja felül a cinizmus, de például az is most tudatosult bennem, hogy Hans Zimmer lényegében egy az egyben átemelte a zenei főtémát a húsz évvel későbbi Tiszta románc című filmbe. És nyilván ez sem teljesen véletlen. Lovers on the run sztori az is, mégis mennyire más világ, más üzenet, mennyivel másabb hangulat. A Bonnie és Clyde a lázadás és vérfrissítés szimbóluma, pár évvel később a Sivár vidék már keserű, cinikus és reményt vesztett, aztán huss, eltelik még húsz év és a Tiszta románcban ugyanaz a felállás már menő, pörgős és a szó nem feltétlenül rossz értelmében véve önmagáért való, szórakoztató őrületnek ágyaz meg. Hiába no... 73-ban még maximum csírájában létezett, 93-ban meg már repesztve hasított a popkultúra.

Captain America: Brave New World / Amerika Kapitány: Szép új világ (2025. Julius Onah) Direkt figyeltem az end creditet: ennek a filmnek öt forgatókönyvírója volt. Ez persze korántsem példátlan a hasonlóan nagyszabású hollywoodi stúdiómonstrumoknál, de azért az talán kijelenthető, hogy az írók száma nem ritkán fordított arányban áll az adott film összeszedettségével és koherenciájával. Az írók száma az átírások, a különféle változatok számát jelzi, jelezheti, és... nos csak annyit mondok, hogy bizony ha valami nem jellemző az új, immáron negyedik sorszámú Amerika Kapitányra, az a koherencia és az összeszedettség. Meg sok egyéb más sem, ha már itt tartunk, de ami mindenképpen világos, az az, hogy a Marvelnek halvány fogalma sincs, mihez kezdjen hatalmasra duzzadt, kiterjesztett film -és sorozatuniverzumával. Minden egyes filmet láttam, sorozatot viszont egyet sem, így én például bizonyos karaktereket úgy kaptam készen a filmtől, hogy éreztem, tudnom kellene hová tenni az illetőt, de sosem hallottam róla (bizonyára A Sólyom és a Tél katonája című sorozatot illett volna elkapnom). Ez egyébként minimálisat se ront a film élvezhetőségén, vállrándítással elintézhető, hamar felfogja az ember ugyanis, hogy az ismeretlen valaki a vicceskedő sidekick szerepkörét hivatott betölteni, ráadásul ő is csak egy a sok közül a tekintetben, hogy ebben a filmben másnak sincs sokkal több funkciója, karaktere, vagy jellege. Érdektelen, jelentéktelen, zavaros cselekményű, fókusz nélküli fércmű a Brave New World, aminek 110 perces (szóval a Marvel mércéjével mérve rövidnek számító) játékideje is ólmos lassúsággal csöpög le az ember előtt. Még a humor, ami  általában a gyengébb marvel-filmeknek is segít könnyebben csúszni, még az se működik. Egy átlagos minőségű marvel-filmben általában az elsütött poénoknak a harmada ha ül, de akkor is, azon a kevésen és kisigényűn jót gügyög, derül magában az ember, a Brave New World esetében viszont még ennyi se jut. Marad tehát végül a totális unalom, a botegyszerű, mégis rosszul túlcsavart cselekmény, amit időnként megszakít valami zajos, jellegtelen akciójelenet. Szivárognak el a Marvel nézői (bár jóllehet, őket nem a minőség, hanem a könnyen azonosítható és hájposítható fókuszpontok hiánya tartja távol), de akárhogy is... én most már a végéig maradok; megnézem magamnak, hogyan áll lassan végképp földbe a 21. század eddigi legnagyobb filmes, popkultúrális tömegmítosza. Ami majd belőle, helyette a romjain kinő, nos... egyelőre az se sok jót ígér.

Threads / Fonalak (1984. Mick Jackson) Megnéztem végre a Fonalakat és nem lett jó kedvem tőle. Híres-hírhedt tárgyilagossága elevenbe vág, a magyarázó feliratok írógépkattogása ridegen vetíti elő az elkerülhetetlent, ráadásul egy ponton - viszonylag hamar, amikor a veszélyhelyzet kezelésével megbízott vezetők levonulnak az óvóhelyükre - az is világossá válik, hogy a tragédia kezelésére tett minden terv és próbálkozás nevetséges illúzió. A bombát... a bombákat ledobják Sheffield városára, a brutális és azonnali pusztítás azonban csak a kezdet, a Threads legkeményebb részei azok, amik a bombázás következményeit mutatják. A film végig megtart egy viszonylag szubjektív nézőpontot, Sheffield városának polgáraival maradunk, a világszinten eszkalálódó eseményekről nagyjából a háttérben meghúzódó rádió és tv-műsorokból tudunk. A film már az atomok becsapódása előtt hatásosan érzékelteti azt a tehetetlenséget, ami az ember osztályrésze ebben az univerzális gazdasági-politikai-hatalmi játszmában. Hétköznapi emberek élik az életüket, foglalkoznak apró-cseprő dolgaikkal... amíg a világ vezetői hagyják nekik, amíg a fejük fölött úgy nem döntenek, hogy leírható áldozatként most többet érnek a játékban. Az úgynevezett magasabb érdekek ellenében az élet szart sem ér... ezt tanítja a Fonalak. Talán az óvó figyelmeztetés céljából készült, de valószínűleg mindenki érzi, hogy a hatalmi őrülettel szemben bármilyen figyelmeztetés csak annyi, mint az elsuttogott szó az orkán közepén. Egészen hihetetlen, már-már agyzsibbasztó tény, hogy ezt a társadalmi célú hirdetésnek beillő nyomordokut a később a Több mint testőrt készítő Mick Jackson rendezte.

Kálmán-nap (2023. Hajdu Szabolcs) A Kálmán-napot kínos nézni, ami persze nem hiba, mert hisz ez a film célja. Kínos figurák viselkednek benne kínosan és művelnek benne rém kínos dolgokat. Hajdu Szabolcsnak ez a filmje is - mint korábban az Ernelláék Farkaséknál - Hajduék egyik lakásszínházi darabjából született, egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a nézőnek a kukkoló szerepe jut. El tudom képzelni mennyire lehet kényelmetlen ezeket az interakciókat élőben, közvetlen közelről követni, pláne akkor, ha egyik másik szereplőben menet közben magunkra, netán egy ismerősünkre, rokonunkra ismerünk. Érezhetően az életszerűség Hajdu ezen darabjainak az elsődleges célja és ez a cél maximálisan teljesül. Mindenféle ismerős kicsinyességek, élettársi összeférhetetlenség és megannyi emberi gyarlóság nyilvánul meg ebben az alig 70 percben, de a kulcs mégis az emberi, amit jól jelez, hogy a végére még a legantipatikusabb szereplő felé is szimpátiát éreztem (ami azt illeti, a végére ő lett az egyik legszimpatikusabb). Az Ernelláék... után anno kissé csalódott voltam, de a Kálmán-nap rendesen visszaadta a hitem Hajduban, érdeklődve várom, hogy elém kerüljön a trilógia harmadik darabja, az Egy százalék indián is.

Perfect Days / Tökéletes napok (2023. Wim Wenders) Wim Wenders filmjét látatlanban is mindig Jim Jarmusch Pattersonjához hasonlítottam. Úgy voltam vele, biztos ez a film is a hétköznapok banalitásában próbálja meglátni és megmutatni a szépet, a mindennapok ismétlődő rutinjait ábrázolja nagyjából kompromisszum nélkül és ez nagyjából így is van. A film első órájában a néző reszortja a csendes szemlélődés (nem idegen ez a tempó, ez a stílus Wenderstől): figyeljük a főszereplő Hirayama urat, amint különösebb érzelmek nélkül végzi munkáját, a hasonló munkaköröktől szokatlan lelkiismeretességgel takarítja Tokio nyilvános wc-it, tusol, vacsorázik, ápolja növényeit, olvas, majd lefekszik és másnap kezdi ugyanezt elölről. Érdekes élmény ilyen jellegű filmeket nézni. Az embert egyfelől elfogja a szomorúság, amikor ráismer a filmben saját ismétlődő rutinjaira, személyre szabott, mégis tucatszerű mókuskerekére és óhatatlanul eszébe jut, hogy lám tessék, ennyi az élet... Hát hol van ebben az értelem? Ugyanakkor az is igaz, hogy az ilyen film olyan lelki állapotba hoz, ahol, ha nem is sokáig, értékelni tudom az unásig utált napjaimat, a kétségbeejtő nyűglődést a munkával és egyéb nyavalyáimmal. A derű és sorsnak való önátadás, ami a főszereplőből árad, akaratlanul is példaként áll az ember előtt, aminek jól esik legalább megpróbálni megfelelni, amihez érdemes megpróbálni felérni. Aztán a film vált egyet, épp csak akkorát, ami egy ilyen jellegű filmbe még beillik; történik valami, ami kizökkenti Hirayamát rutinjaiból és szép lassan kiviláglik, hogy a derűs önátadás mögött keserűség rejlik és az addig megismert keretrendszer valójában nem más, mint rutinokból, csendből és magányból emelt erőd, afféle social safe space, búvóhely, ahová Hirayama a múlt sérelmei elől menekül. Ez teszi a Tökéletes napokat szomorúvá... és végeredményben még életszerűbbé is.