Working Girl / Dolgozó lány (1988. Mike Nichols) Oké, hogy Mike Nichols, meg minden (erről pár szót még később), de ez attól még egy mintaszerű, hamisítatlan hollywoodi tündérmese (teljesen találó, hogy a Disney+ algoritmusa a film után egyből a Micsoda nőt dobta fel nekem megtekintésre; passzentos kis double feature jönne össze a két filmből) és ezt egyáltalán nem pejoratív értelemben írom. A Dolgozó lány totálisan feelgood és abszolút hazug; az amerikai álomnak azt a formáját ábrázolja, amiben a bátorság és a felkészültség végül mindig kifizetődik, ahol a főhős bűnei egy csapásra megbocsáttatnak, a gonoszok meglakolnak, a szerelem pedig igaz és örökké való, de az az igazság, hogy ebben a vérprofi kivitelezésben mindezt még a tagadhatatlan narratív sutaságokkal együtt is rohadt jól esik nézni. Melanie Griffith kislányos affektálása ugyan pár percig rém idegesítő, fél óra elteltével viszont már egyenesen imádnivaló.

És akkor pár szót Mike Nicholsról... Jó ideig én abban a hitben voltam (nyilván elsősorban a Diploma előtt filmtörténeti státusza miatt), hogy ez az ember egyike a Hollywoodi Reneszánsz nagy felforgatóinak, hogy egy gyékényen árul az Arthur Pennekkel, Hal Ashbykkel, Robert Altmanokkal... Ma már, miután jó pár filmjén túl vagyok, sokkal inkább egy míves, biztos kezű, magas színvonalon alkotni képes mesterembernek látom őt, megint csak... egyáltalán nem pejoratív értelemben. Igazán nagyot talán csak első két filmjével dobott (a Diploma előtt mellett/előtt a Nem félünk a farkastól fűződik a nevéhez, ami - megint csak - valójában sokkal hagyományosabb megközelítésű dráma, mint amilyen attitűdöt a Diploma előtt miatt az ember Nicholshoz kapcsol), de e két klasszikuson felül minden bizonnyal tele van az életműve jól összerakott zsánerdarabokkal. Meg hát... simán lehet, hogy van olyan számomra még ismeretlen filmje, ami szintén erősen a hollywoodi reneszánszhoz kapcsolja őt. Érdekes átmeneti figurája lehet ő a régi és az új időknek. Előfordul, hogy untat (Silkwood, Farkas... egy ponton túl A 22-es csapdája), mégis, érdemes nézni a filmjeit és értem, miért tartják oly sokan oly nagyra őt.

Thunderbolts* / Mennydörgők (2025. Jake Schreier) A filmes sajtó éppen attól hangos, hogy a Marvelnél csináltak egy önmagukhoz képest sötétebb filmet. Hogy a Mennydörgők* a depresszióról szól. És valóban... nyilvánvaló, hogy a közegtől maximum elvárható konyhapszichológia szintjén, de cserébe korántsem csak amúgy szőrmentén foglalkozik a film a depresszióval, hanem lényegében története egyik központi elemévé teszi meg azt. Ennek megfelelően a Marvel kontextusában ez egy kisebb, visszafogottabb, talán nem túlzás azt állítani, hogy intimebb darab (megint csak, a kontextus függvényében, hisz nem kis ellentmondás az, hogy ma egy 190 millió dolláros megaprodukciót kell visszafogottnak titulálni). Van akciózás, vannak robbanások, hülye, óvodás poénok, de mindezt hatásosan ellensúlyozza már önmagában az a tény, hogy egyebek mellett a film főgonosza is - terhelt múltjából kifolyólag - mindenféle lelki nyavalyákkal küzd. Tán sokaknak nem is igazán fog tetszeni az irány - valószínűleg csak egyszeri kitérő -, amit a stúdió ezzel a filmmel képvisel, azt azonban talán mindenki értékelheti, hogy a szedett-vedett Brave New Worldhöz képest a Thunderbolts* tulajdonképp egész kereknek tűnik. Vannak felismerhető, beazonosítható, valamiféle jellemmel bíró karakterei, érthető, lekövethető cselekménye (tény, hogy nem is öt, hanem csak három író írta - sőt, a háromból egy az imdb szerint csak story by kredittel bír, tehát lehet kettő az a három), világos érzelmi középpontja, szóval hogy távolról már-már néha egész filmszerűnek tűnik ez a valami.

The Birdcage / Madárfészek (1996. Mike Nichols) Mike Nichols ezen filmjének köszönhetem, hogy végre már tudom, mi fán terem az Őrült nők ketrece (azon túl, hogy nőnek öltözött faszikkal van tele, ami korábban körülbelül az összes tudásom volt vele kapcsolatban). Korrekt kis komédia, aminek kissé túl hosszúra nyúlik a felvezetése, de ezt hajlamos megbocsátani az ember, mert az unalmaska rákészülés végül vicces nagyjelenetben kulminálódik. És noha működik a helyzetkomikum, igazán a színészei adják el a filmet. Robin Williams (egyik legjobb alakítása) és Nathan Lane (szintúgy egyik legjobb alakítása) párosa bivalyerős, de a valódi gyönyörűség, a film igazi ajándéka, a hab a tortán majd csak a legvégén érkezik, amikor is nőnek öltöztetve, parókában menekítik Gene Hackman politikus karakterét az újságírókkal körülvett transzi-bárból. Hackmant vígjátékban látni mindig öröm; egészen új arcát is képes mutatni ilyen közegben (lásd. Szóljatok a köpcösnek), de itt pont az adja a szituáció erejét, hogy a szokásos, vasszigorú jelenléttel bíró Hackmant nézhetjük képtelen helyzetbe keveredni. Mike Nicholsról meg e film kapcsán is macskaköröm mindenre, amit kicsivel fentebb írtam.

Warfare (2025. Alex Garland, Ray Mendoza) Elsőre nem volt világos, miért értelmezi az agyam különös egybeesésnek azt, hogy éppen aznap kezdtem el olvasni Karinthytól az Utazás a koponyám körült, amely napnak estéjén ezt a filmet megnéztem. Aztán persze kicsit utánagondolva könnyen érthetővé válik, hogy ahogy Karinthy leír egy műtétet (egy a regény elején előtte oktatási céllal elvégzett koponyafeltárást), az rímelt rá a fejemben arra, ahogy a Warfare-ben megmutatják a felbomlott emberi testet, a roncsolt húst és kimálló belsőségeket. Óhatatlannak tűnik belegondolni abba is, hogy ha nem is pont ugyanez, de valami ilyesmi, valami hátborzongatóan hasonló zajlik most néhány száz kilométerre innen. Emberből lesz mihaszna húscafat, pont mint itt, ebben a filmben, ráadásul nem is csak hivatásos katonákból, hanem civilekből, kényszersorozott, vagy épp hazafias kötelességből önkéntes kisemberekből. Emlékszem még, a háború kitörését követő első hetekben hogy záporoztak ránk az ismeretlen kifejezések, úgy mint kazettás bomba, vákuum bomba, satöbbi... azt se tudtuk mi micsoda. Nem tudjuk a filmben sem, a Warfare-ben a szöveg negyede (alsó hangon) érthetetlen, szakzsargon, tele van olyan szavakkal, amiket pont ugyanúgy nem értünk, ahogy nem értettük a Vészhelyzetben sem mi az, hogy asystolé, meg intubálás, meg sok egyéb anyám kínja. Aztán ezeknek egy részét szép lassan  megtanultuk. Nem lett volna muszáj, mert nem az egyes szavak jelentése a lényeg, hanem a hitelesség érzete, amit az avatatlan fülnek kellőképpen valódinak, odaillőnek tűnő szavak keltenek, a káoszban felmutatott szaktudás ténye az, ami számít. A Warfare-rel is ez a helyzet. Nem értjük, de idővel megtanuljuk, hogy az IED rossz, szétrobbant egy tankot (nyilván hogy rossz-e, az erősen szubjektív, attól függ támadó, vagy védekező szemszögből találkozik vele az ember), az esetleg meg nem értett, a hadászati szövegmasszából ki nem hámozott maradék meg pontosan azt az érzést kelti, amit kell neki: hogy ezzel a filmmel foglalkoztak, olyan emberek munkája látszik rajta, akik valóban tudják, mit beszélnek ezek a szereplők itt a filmen. A Warfare tulajdonképpen egyetlen, Irakban, 2006-ban szolgálatot teljesítő egység evakuációjának a története. A film eleje hosszú, feszült várakozás, majd aztán egyetlen pillanat alatt elszabadul a pokol, a jobbára arctalan távolban megtartott ellenség megindítja a jihadot, Alex Garland és Ray Mendoza pedig megpróbálják a lehető legszubjetívebb ábrázolását nyújtani annak, ami ilyenkor egy ostrom alatt lévő iraki kőházban történhet. Most belegondolva, azt hiszem real-time ábrázoltak az események, ami ez esetben tökéletesen ideillő formai megoldás. Azt amúgy továbbra se értem, hogyan képes az A24 a nagystúdiókéhoz képest töredék költségvetésből ilyen látványt filmre varázsolni. Egy Warfare-hez hasonló léptékű mozi a Disneynél, a Universalnál, a Paramountnál... bárhol, simán 100 milliót kóstált volna, az A24 mindezt kihozta, ha igaz, 20-ból. És bár való igaz, a film lényegében egyhelyszínes abban az értelemben, hogy sosem hagyjuk el azt a bizonyos utcát, azt az utcasarkot, az házat és házudvart, a rombolás léptéke így is egyértelműen túlnő a költségvetés keretein. Mondjuk a film ebbéli minősége nem váratlan, ha arra gondolok, mire volt képes Garland a Civil War hasonló jeleneteivel. A filmet összességében leginkább Ridley Scott Sólyom végveszélyben című filmjéhez hasonlítanám, azt érzem, Garland és Mendoza valami hasonlót próbált létrehozni hitelesség és tárgyilagosság tekintetében. Tempóban fölé is képesek menni Scottnak, a Warfare sallangmentes 90 perces játékideje nem hagy teret semmi szarakodásnak, Scott szakaszosan be-belassuló filmjéhez képest a Warfare szuperszonikus járat, tempója nem csak egységesebb, de sokkal kielégítőbb (Scottnál sem a belassulással van baj, hanem azzal, hogy a Sólyom végveszélyben lassabb részei emlékeim szerint gyengébbek, nem egyengetik és fokozzák a filmbéli feszültséget, hanem inkább megakasztják azt), ám amiben végül is osztozik a két modern háborús darab, az épp a koncepcióból (értsd. a tárgyilagosságból, a hadviselés autentikus ábrázolásának minden mást felülíró céljából) adódó személyesség hiánya. Fontos: ez nem jelenti, hogy a filmben ne lenne dráma (lásd akár csak ezen értekezés első mondatait arról, miféle gondolatmenetekre indított a film). Inkább arról van szó, hogy kevés belőle az intim, az igazán személyes. A Warfare sokkterápiával dolgozik, de a valószínűsíthető, kívánt hatást így, a személyes dráma valódi kidomborítása nélkül is bőséggel eléri. Ha engem kérdez bárki, számomra a Civil War az erősebb, megrázóbb darab, de amit a Warfare vállal, azt lényegében hibátlanul teljesíti.

Ennio: The Maestro / Ennio Morricone (2021. Giuseppe Tornatore) Van egy visszatérő problémám a jelentős alkotók, művészi géniuszok életét, életművét feldolgozó dokumentumfilmek kapcsán. Rendszeresen előfordul, hogy miközben a dokumentumfilm alanya iránt mély csodálattal viseltetek, a személye köré felépített dokumentumfilmet magát formailag nem találom kimondottan izgalmasnak. Kell-e persze, hogy egy életművet feldolgozó doksi filmként izgalmas legyen? Nem elég, ha az alany munkáinak időrendi összegzését adja, itt-ott életrajzi elemekkel dúsítja a képet és ráadásul ahol lehet, engedi a nézőt pillanatokra megmerítkezni az alkotó művészetében is? Nos elég is... meg közben valahol nem is. Nézze meg például bárki a Kurt Cobainről szóló Montage of Heck-et és próbálja azt mondani, hogy nem lenyűgözően találó maga a dokumentumfilm is... nem fogja tudni a mondatot a száján kiejteni. Ehhez képest az Ennio inkább olyasmi, mint a Spielberg volt pár éve. Vagy kicsit később a De Palma. Rengeteg híres-neves, nem ritkán ugyancsak közmegegyezésesen nagyszerű közreműködő, egykori alkotótárs mondja el, erősíti meg azt, amit amúgy is tudunk: hogy Morricone korszakos zseni, szakmájának egyik, ha nem egyenesen a legnagyobb alakja. Lépdelünk az életmű sűrűjében, kiemelik nekünk a jelentősebb tételeket. És ennyiben Tornatore dokumentumfilmje nagyjából azt nyújtja, amit várunk, amire számítunk tőle. Olvastam pár véleményt a film kapcsán, ami ünnepli a doku Morriconéhoz hasonló formabontásait, kreatív energiáit, amiből én őszintén szólva keveset tapasztaltam (egy-két ügyes, találó vágás azért szemet szúrt, de ennyi). Aztán persze megint csak az a kérdés: kell-e? Mert közben megtudtam ezt-azt Morriconéról, a film végén pontosabban láttam az embert a kották mögött (csak hogy lustán közhelyes legyek), megjegyeztem majd felírtam magamnak megannyi címet, amit a film után pótolni akarok és persze legelsősorban hallgattam a zenét és a tetemes játékidő egy pontján, mire kezdeti tárgyilagosságom elpárolgott, azt vettem észre, hogy könnyben úszik a szemem (a Volt egyszer egy Amerika hozta ki belőlem..., majd később a Vadnyugat Jillhez írt témája). Szóval... még ha klasszicista hozzáállással is, a dokumentumfilm végül elérte a célját. Ha úgy tetszik, Tornatore hátralépett, hogy hagyja érvényesülni a zsenit. (Halvány zárójeles megjegyzés: azt nem értem, miért maradt ki a filmből teljesen A profi. Legalább topkettes népszerűségű szerzeménye Morriconénak, de az is lehet, hogy egyenesen a legismertebb, mégsem esik róla egyetlen félmondat se, ha jól emlékszem.)

Presence / Jelenlét (2024. Steven Soderbergh) Nagyjából azt tudom leírni, amit múlt hónapban a Black Bag kapcsán leírtam: Soderbergh munkája sokszor (manapság legtöbbször) akkor is rutinszerű ujjgyakorlatnak tűnik, ha adott projektnek éppen kísérleti jelleggel megy neki. A Presence című egyhelyszínes filmjének alapötlete, hogy a teljes cselekményt egy a házban ragadt lélek, egy szellem szemszögéből meséli el. Haunted house film, ami elsősorban dráma, közben kicsit, nagyon halványan thriller is annyiban, hogy a játékidő végére megfejtjük a történet tragédiája mögötti rejtélyt, aztán pont úgy elfeledjük az egészet, ahogy a Black Baget is el fogjuk igen hamar. Homályosan derengő, bár kétséget kizáróan inkább kellemes emlék marad csupán az egyre duzzadó soderbergh-életmű tumultusából.

Mission: Impossible - The Final Reckoning / Mission: Impossible: A végső leszámolás (2025. Christopher McQuarrie): link

The Way of the Gun / Hullahegyek, fenegyerek (2000. Christopher McQuarrie) Feltűnően sok tekintetben a Coen-ék világát idéző kis neo-noir esetlen amatőr bűnözőkkel, akik a nagy zsozsó reményében nagyobb kalamajkába keverik magukat, mint azt elsőre gondolnák. Akad a filmben némi humor, egy szokásosan karizmatikus Benicio Del Toro alakítás, és a végére csak sikerül összehozni egy jobb féle shootout-ot is, szóval tulajdonképpen akár jó is lehetne ez a film. Annyi kéne hozzá, hogy kicsit feszesebbre legyen húzva a forgatókönyve, mert érezhetően sok neki a két órás játékidő, ráadásul a McQuarrie-ra jellemző túlbonyolítás sem itt sikerült neki a legjobban. Ha utánagondol az ember, trükkös ez a sztori, ahogy viszont a trükkjeit bemutatja, az leginkább érdektelen és sajnos sokáig egészen unalmas, szóval olyan, mint egy gyakorlatlan bűvész kezdő produkciója. McQuarrie szerencsére tanult a hibából, innentől már szinte csak fasza filmeket hozott össze. Kötelező megjegyezni még, hogy a magyar cím feltalálójának természetesen jár a tasli.

The Ugly Stepsister / A csúf mostohatestvér (2025. Emilie Blichfeldt) Aki szépnek születik, annak az életben minden annyival könnyebb... állítja a film, majd átcsap testhorrorba bugyolált hamupipőke-parafrázisba. Ráadásul igen jó hamupipőke-parafrázisba, ami azt illeti. Érdekessége a filmnek, hogy nagyjából minden főbb szereplője aljadék szemétláda, az értékrend hasonlóan torz, mint napjaink valóságában, a sokk-jelenetek - bár korántsem ütnek akkorát, mint azt a film sajtója hangsúlyozni próbálja, azért - rendben vannak, az pedig külön jót tesz, hogy itt-ott belengi a filmet egy mesebeli, finoman az abszurditásig hajtott hangulat. Az abszurditás azért is fontos jelző A csúf mostohatestvér kapcsán, mert a film tulajdonképp szatíra (érdekes, hogy amúgy a szatíra horrorral való társítása milyen nagyot megy mostanában - innen a film A szerrel való gyakori, némileg amúgy pontatlan összehasonlítása); túlzó, néhol groteszk, összességében mindenképpen az év jobban sikerült, hatásosabb horrorjai közé sorolandó.