Ridley Scott valószínűleg a fizikai térben is halhatatlan (legalábbis jó ideje nem mutatja öregedés jeleit), de ha egyszer netán mégis itt hagyná az árnyékvilágot, szellemi értelemben való halhatatlanságát az Alien, Blade Runner, Gladiátor filmhármas garantálja. Nem azt mondom, hogy személy szerint ezt a három filmjét tartom a legjobbjainak, hanem hogy ez a három film az, ami leginkább egybeforrt a nevével. Én amúgy épp a Gladiátort cserélném ki az említett hármasból (nincs nehéz dolgom, azt is megmondom, hogy a Thelma és Louissal), mert bár húsz éve próbálkozom, sosem tudtam igazán megszeretni ezt a nagyra fújt, melodrámákat idézően giccsbe hajló, ám annál haloványabb érzelmi hatású szandálos eposzt. Scottnak persze munkakedvénél (és munkabírásánál) talán csak az egója nagyobb, meggyőzni őt arról, hogy nem minden filmje tökéletes: lehetetlen vállalás. Ha olvasná és értené amit mondok, hezitálás nélkül küldene el az anyámba, talán még azt is hozzátenné, csináljak jobbat. Nem tudok. De attól még azt érzem, hogy a Gladiátor grandiózus kiállítása egy félresikerült filmet takar, és hogy a film részei valójában jobbak, mint annak egésze, ilyesmit pedig nem a rendező nyakába varrni a legnagyobb jóindulattal is nehéz. Scott világ életében lutrifilmes volt (nem is meglepő ez akkor, ha valaki az ő fáradhatatlan, mániás tempójával ontja magából a filmeket), keze alól kikerült már remekmű, magabiztos, jól sikerült rutinmunka, magabiztos, de unalmas ujjgyakorlat és egy-két valódi fércmű egyaránt. Újabban nagy lelkesedéssel gyártja legnagyobb sikerfilmjeinek folytatásait, hol távolabbról, producerként egyengetve azok útját, hol rendezőként belevetve magát az általában megugorhatatlan kihívásba. Ezen folytatások között olyan, amit fenntartások nélkül tudtam volna keblemre ölelni, egyelőre nem volt. Legközelebb ehhez egyébként a Prometheus áll, ami egyik legnagyobb meghasonlásom tárgya, igazán jó filmnek tartom ugyanis, miközben utálom azt, amit tartalmi szempontból az Alien franchisezal tett. Az első Gladiátor rajongóinak hasonló megrázkódtatástól nem kell tartaniuk, a Gladiátor II a szó rossz értelmében vett konzervatív folytatás, ami nem nagyon tesz mást, mint apró áthangolással újramelegíti, újramondja az első film történetét, kicsit gyengébben, kicsit halványabban, mint ahogy az bő húsz éve sikerült.

Hogy milyen is a Gladiátor II? Emlékszik-e még valaki arra, hogy amikor először felmerült Ridley Scott Robin Hoodjának ötlete, akkor a rendező elképzelése szerint a film még a Notthinghami bíró szemszögéből mesélte volna újra az ismerős történetet? És emlékszik még valaki, hogy aztán mi lett végül a filmből? Nos, ha valaki ismerős a Gladiátor folytatásának Nick Cavetől származó ötletével, akkor az nyugodtan képzelje el, hogy a végül most megvalósult film nagyjából úgy viszonyul ahhoz az ötlethez, mint ahogyan a végül elkészült Robin Hood viszonyul Scott első elképzeléseihez. A Gladiátor II persze messze nem annyira borzalmas, mint ahogy azt egyesek lefestik, de közben persze nem is igazán jó. Amolyan közepesen unalmas rutinmunka (igen, Scott számára egy ilyen filmet összerakni ma már rutinnak látszik), amiben valahol Denzel Washington történetszála körül ott van eltemetve egy jó film, csak sajnos azt nincs idő elmesélni, mert helyette sokat kell verekedni a Colosseumban mindenféle CG állatokkal, majommal, cápával és rinocérosszal. És ha valaki ezt hallva hálát adna az égnek, hogy a filmet nem temeti maga alá mindenféle udvari politikai intrika (elvégre gladiátor-filmről beszélünk, kérem szépen, csörögjenek hát a kardok, hulljanak a fejek, ömöljön a patakvér), azt el kell keserítsem, mert az akció amolyan nagyszabású, ám jobbára jellegtelen egybemassza. Látszik rajta a pénz, de hiányzik belőle a kraft. Hiába, Scott sosem volt igazán jó akciórendező (ez a Scott legalábbis nem), ez számomra az első filmnek is fájóan gyenge pontja. Ami meg a maradékot illeti, Scottnak sajnos mostanában sok filmje kelt olyan érzést bennem, mintha neki amúgy az egészhez nem lett volna semmi köze, épp csak arra vitte dolga, ha már ott volt, leforgatta az anyagot, majd lépett is tovább a következő melóra. Ó-Hollywood szakmunkás rendezőit idézi ez a vélelmezett hozzáállása. Az is elkézelhető amúgy, hogy a filmjeit mostanában eluraló unalomért legalább annyira felelős David Scarpa, Scott visszatérő forgatókönyvírója, aki láthatóan képtelen érdekesen kifejteni egy történetet. Washington politikai trükközése bár rém elnagyolt és hiteltelen, még ezzel együtt is a film legizgalmasabb (értsd. legkevésbé unalmas) része, simán elképzelhetőnek tartom, hogy ha kapna elég teret a 140 perces játékidőben, akkor egy az első rész szögegyenes gyilkossági, családi puccsához képest rafkósabb történetszál kerekedhetne ki belőle, ám Scarpa és Scott (nyilván utóbbi döntésére) mindezt amolyan elkent melléksztoriként kezelik a főfogásként tálalni kívánt bosszútörténet mögé. Nem is lenne ezzel baj, csak ha a főszál se igazán működik, ha minden érzelem takaréklángon ég, akkor bizony a két szék között a földre esés tipikus esete áll fenn. Hogy jól néz ki a film, azt manapság már ennyi pénzért se vegyük adottnak, de a computer generált mutáns majmoknál például csúnyán kilóg a lóláb. Nem baj, ez az, ami ebben a filmben legkevésbé zavar, simán néznék én élettelen, mesterséges kreatúrákat, ha kapnék köréjük egy élő, lélegző filmet. A Gladiátor II nem, vagy csak ritkán, pillanatokra az. A Napoleonnál ugyan jobb, de az első rész szerintem nem különösen magas színvonalát számomra már nem éri el.

Hogyan is gondolok én Ridley Scottra? - teszem fel a kérdést magamnak újra meg újra évek óta (igen, tényleg szoktam ezen gondolkodni). Sokszor tényleg olyasmi ő, mint egy vérprofi, jó vizuális érzékkel megáldott mesterrendező, egy nagyon jó szaki, ugyanakkor jó szakik nem rendeznek Alient, Blade Runnert, de A jogászt se, az kurva élet. Hollywood egyik legmegfoghatatlanabb figurája ő számomra: nagy ritkán látnoki szerzői filmes, általában futószalag-logika mentén dolgozó mesteri zsánerrendező. Mintha nem válogatna eleget az elé kerülő alapanyagok között, mintha néha mindegy is lenne min, csak dolgozhasson megállás nélkül. Akárhogy is... bár ez most mellé ment (ez is, megint), ez nála egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a következő filmje egy... nos, egy bármi, egy akármi is legyen.

GLADIATOR II (2024)
Gladiátor II.

Rendező: Ridley Scott
Forgatókönyv: David Scarpa, Peter Craig, David Franzoni
Főszereplők: Paul Mescal, Denzel Washington, Pedro Pascal, Connie Nielsen
Játékidő: 148 perc
Értékelés: 3 / 5