Úgy gondoltam - toplistázásom sokéves történetében először - az aktuális évi kedvenceim előtt posztolom az általam látott 2024-es filmek teljes listáját, kontextust teremtve ezzel az utána következő kedvencekhez. Ez feleslegessé teszi azon filmek feltüntetését, amiket az éves termésből még pótolni szeretnék, így ezen a ponton esélyük sem volt felkerülni a listámra. A következő nem csak felsorolás, egyben nagyjábóli rangsor is, az általam legrosszabbnak vélttől kezdődően tartalmaz címeket a szerintem legjobbakig.

Most vagy soha!
Madame Web
Arcadian
MaXXXine
The Ministry of Ungentlemanly Warfare
Drive-Away Dolls
Wolfs
Emilia Pérez
Bad Boys: Ride or Die
Megalopolis
The Killer
Godzilla x Kong: The New Empire
Road House
Hit Man
The Fall Guy
Futni mentem
Trap
Kung Fu Panda 4
Gladiator 2
Longlegs
Love Lies Bleeding
Nickel Boys
Beverly Hills Cop: Axel Foley
Deadpool & Wolverine
Terrifier 3
Wicked Part 1
Nosferatu
Am I OK?
Beetlejuice Beetlejuice
Alien: Romolus
Kingdom of the Planet of the Apes
Nutcrackers
Kék pelikán
Queer
Conclave
Do Not Expect Too Much From The End of the World
The Brutalist
Better Man
The Idea of You
I Saw the TV Glow
Here
Twisters
Dune: Part2
Daddio
Immaculate
Babygirl
We Live In Time
A hó társadalma
A Complete Unknown
Horizon: An American Saga - Chapter 1
Kinds of Kindness
Woman of the Hour
Monkey Man
Juror #2
Joker: Folie á deux
A Real Pain
The Order
Rebel Ridge
Anora

 INSIDE OUT 2 (Kelsey Mann)
Szerencséje van a Pixarnak, hogy felfedezte az Inside Out-ban rejlő franchise-potenciált éppen most, amikor a Toy Story sorozat kreatív értelemben lassan leszállóágra kerül. Jó volt a Toy Story 4, de az után a harmadik rész után ugyan mi ne tűnne leszállóágnak...? Meglátjuk, mire lesz képes a nem sokára érkező ötödik Toy Story, de akárhogy is, azt nagyjából mindenki érzi, hogy az eredeti trilógia után minden csak toldalék lehet. Ezzel szemben az Inside Out premisszája tökéletesen, erőlködés nélkül sorozattá bővíthető, mi több, ez az ötlet szinte követeli magának a folytatásokat, elvégre az élet jó esetben hosszú és nehéz, minden életkornak megvan a maga sajátságos problémája és ezekre egytől-egyig felhúzható egy újabb agymanók-film. És ha ezt a második részt nézem, akkor ezzel nincs is semmi baj, mert egyelőre az van, hogy ebben az egész projektben én egyedül a magyar címet nem szeretem. Riley életében a zavart tulajdonképp már az első részben is egy közegváltás triggerelte (akkor családjával másik városba költöztek), a folytatásban ugyanez a váltás a gimnáziummal együtt jön el érte. Az új társaságba való beilleszkedés és a megfelelni akarás vágya, illetve a mindezért való önfeladás a tárgya a filmnek és nem annyira meglepő módon pixarék mindezt annyi bölcsességgel és érzelemmel körítve mesélik el, hogy hiába látszik a már-már külön zsánert képező pixar-formula, az embernek a végén úgyis összefolyik taknya-nyála. Hajlamos vagyok időnként nyafogni azon, hogy hááátjaaaj, a pixar azért csak nem a régi már, mert lám  nézze meg az ember azt az első 8-10 filmet s ámuljon, de az az igazság, hogy amíg legalább pár évente megüti a stúdió ezt a minőségi szintet, addig cserébe simán elnézegetem az egyéb, tán kevésbé emlékezetes, de amúgy szintén a nagyátlagon felüli darabjaikat.

FEKETE PONT (Szimler Bálint)
Bár esztétikai értelemben nem egy fontos kérdés, mégis sokat gondolkodtam azon, vajon a Fekete pont politikai film-e. Ellenzéki film-e? Egyáltalán... számít ez bármit is? A tanú mondjuk politikai film? Alighanem. A valóságról szólt és nagyrészt attól működött, hogy ismerős volt, ahogy ettól működik a Fekete pont is. Rólunk szól, a mai életterünkről, közhangulatunkról, ilyeténképpen pedig vastagon politikai. Működne-e önmagában állva, a való életbeli háttér nélkül, pusztán mint fikciós dráma? Ha a művészet lényege, hogy ábrázol és értelmez, akkor baj-e, ha politikai film, ráadásul úgy, hogy talán a politika egyszer nem kerül szóba a játékidő alatt (elnézést, ha rosszul emlékszem, mindenesetre az biztos, hogy nem kerül szóba oly egzakt módon, mint mondjuk a Magyarázat mindenre című filmben). Úgy sejtem, a film alkotói nem örülnek annak, ha filmjüket elsősorban, ne adj isten kizárólag a politika felől közelítve értelmezi a néző, de nem lehet a művet függetleníteni a közegtől, melyben született. Másrészt, a teljes eddigi fejtegetést fölöslegessé teszi az az egyszerű tény, hogy egyetlen alkotás sem légüres térben lebeg, hogy ha másból nem, legalábbis az empátia nagy közösségi érzéséből merít. A Fekete pont amúgy - csak hogy tényleg essen szó a fimről is - sokkal viccesebb, mint amennyire az ember az általa ábrázolt elkeserítő alaphelyzetből kiindulva gondolná. Nem mondom, hogy komédia, nem állítom, hogy egy újabb A tanúval állunk szemben, az se biztos, hogy sokszor nem kínjában nevet az ember (mondjuk a filmbéli technikatanár reménytelen küzdelmét, vagy a szarrágó portás kicsinyes basáskodásait nézve), de mégis mit lehet tenni, amikor az életünk képtelen szürrealitását így sűrítve kapjuk meg? Aztán persze végül mégis csak szomorú ez az egész, és - csak hogy egy példát kiragadjak - nem hiszem, hogy a szülői értekezlet jelenetén olyan nagyon sokan fognak teli szájjal nevetni. Azért az egy jelenetért önmagában megéri megnézni ezt a filmet, mert az a pár perc valóságszagúbb, hitelesebb, mint bármi, amit idén a moziban láttam.

THE SUBSTANCE (Coralie Fargeat)
Coralie Fargeat-nek én már az előző, The Revenge című filmjét is bírtam, na de ez, a The Substance, ez a valódi őrület. Testhorrorba csomagolt szatíra a női szépségideálról, az öregedés elfogadásának képtelenségéről, arról a fiatalkori felhőtlen felelőtlenségről, ami aztán időskorban bosszulja meg magát. Súlyos és mindent átható értékválság az, amiből A szer komédiát csinál. Ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, az jut hirtelen eszembe, hogy túlzás. Ebben a filmben minden sok, minden el van tolva a falig, villog és lüktet minden kép és hang, leépül a test és az elme, fröcsög a patakvér, a hangulat kellemesen trashbe hajlik, úgy buta, hogy közben mégis átgondolt és okos az egész. Fargeat sokáig alig beszélteti karaktereit, látszik, hogy célja képekben mesélve átadni történetét és egészen komoly magabiztossággal bizonyítja újfent, hogy született filmrendező.

CIVIL WAR (Alex Garland)
A Civil War legszomorúbb aspektusa, hogy egyáltalán nem szorul magyarázatra, miért szakadt a filmbéli USA egymásra vicsorgó, egymással szembenálló oldalakra. Sokan kárhoztatták érte, szerintem viszont Alex Garland jól tette, hogy konkrét kiváltó ok, egy-két megfogható casus belli helyett egy közhangulatra alapozta filmjét, mert ettől az csak még hitelesebb, átélhetőbb és velőtrázóbb lett. Félelmetes látni, hogy milyen törékeny kis illúzió is voltaképpen a társadalom és rettenetes belegondolni abba, mennyire nem érződik távolinak az, ahogy a filmben az ember elveszti ember jellegét és a kultúrgúnyát végképp levetve, a felsőbb hatalom jóváhagyásával beleveti magát a káosz ölelő karjaiba. A Civil War mintha egy posztapokaliptikus franchise előzményfilmje volna, ami amúgy nem mellékesen technikailag is csúcskategóriás darab. Garland és stábja alacsony büdzséből varázsol olyan háborús finálét a befejezésre, amit a százmilliókat felperzselő tehetségtelen tucatfilmesek megirigyelhetnének, már ha lenne némi jóízlésük.

RED ROOMS (Pascal Plante)
Sorozatgyilkos-reneszánszt él a populáris kultúra, és erre a visszás, néha rajongásig fokozódó érdeklődésre reflektál Pascal Plante filmje, legalábbis részben. Egy konkrét karakterében és úgy általában a közegében mindenféleképpen. Ezzel együtt végül egy olyan sokkolóan hatásos pszichohorror kerekedik belőle, aminek egy-két pillanatát az ember, ha egyszer látta, sosem felejti el. A film hatásán sokat dob az év legjobb női alakítása; Juliette Gariépy olyan karaktert kelt életre, aki kívülről eszméletlenül vonzó, belül viszont olyan hideg, hogy az már önmagában félelmetes. A Vörös szobák elsősorban az ő portréja, s mint ilyen, egy egészen sötét, morbid és kényelmetlen darab.

FURIOSA (George Miller)
Valamelyik nap a Fury Road ment a tv-ben és ahogy elnéztem, azt éreztem, kész őrület ez a film, totális őrület, de hiába, én mégis a Furiosát szeretem jobban. És igen, valóban így van. A Fury Road szikár, pőre akcióorgia, a Furiosa húsosabb, balladaibb és elegánsabb bestia. A Furiosa konkrétabban építi a mitológiát, a Fury Road csak sejteti, hagyja azt észrevétlen a háttérben működni. A Furiosának nem csak dühe, lírája is van. Van amúgy a Fury Roadnak is, de nem annyi. A Furiosa komótos behemót, íve van, megül az emberben a hangulata. A Fury Road átrohan rajtad, mint egy sugárhajtású úthenger, száguld, csak ritkán használja a féket. A csodás, groteszk perverzió mindkettőnek sajátja, mégis a kettő közül, úgy érzem a Furiosa a kegyetlenebb, néha érezni, ahogy földhözragadtabb pszichopatájának elméjére alászáll a köd. Vizuálisan mindkettő egy csoda, drámája mindkettőnek a bivalyerős főszereplőnői alakítás miatt van, de számomra vitán felüli, hogy a Furiosa/Pretorius Jack kapcsolat igazibb és átélhetőbb a Furiosa/Max kapcsolatnál. Ez simán írható a két film különböző tempójának, fókuszának számlájára. Egy szó mint száz, mindkettő szuper film, de míg az egyik siker lett, a másik totális bukás, így pedig könnyen lehet (ne legyen igazam) sirathatjuk George Miller trilógiakerekítő, harmadik MadMax-darabját. Érdekes ez amúgy, hogy madmax-filmként kénytelen az ember hivatkozni a Furiosát, miközben Max karaktere éppen csak megjelenik a filmben (egy felesleges cameó erejéig). Az van talán, hogy ennyi idő, a Max Max 3 és Furiosa között eltelt majd 40 év kellett ahhoz, hogy felfogjam, a Mad Max lényege nem egy karakter, hanem ez a sarkaiból kifordult, embertelen világ, melyben a normalitás emléke is csak ebben a torzult, autó -és fegyverbolond formában létezhet és ahol törzsekbe szerveződött, mutáns félőrültek bábozzák a civilizációt.

CHALLENGERS (Luca Guadagnino)
Felületes szemlélő számára a Challengers könnyen tűnhet sportfilmnek, pedig amúgy nem az. Van benne sport, de nem az a lényeg. A teniszpálya ebben a filmben a feszültségek kisülésének fő helyszíne, de a fókusz nem azon van, hogy ki nyer, hogyan nyer, ki hogy lépi át teljesítményével a saját korlátait. A fókusz azon van, hogy hogyan alakul ki az a drámai feszültség, ami aztán katartikus szettekben kulminál. Ez egy kapcsolati dráma, nyilván ezzel együtt hatalmi játszma is, melyben a néző figyelme attól feszül meg, ahogy követni próbálja a főszereplő hármas érzelmi dinamikáját és sokszor hátsó szándékkal terhelt motivációit. És ez az, amiben ez a film átkozottul erős, hogy érdekesen tálalja ezt az érzékeny táncot és éreztesse azt, hogy melyik szereplőjének éppen mi, vagy ki az, ami és aki fontos. És persze az sem mellékes, hogy Guadagnino vizuális tobzódása soha, egyetlen filmben sem volt olyan féktelen, mint itt. A lassabb, érzékenyebb témáihoz és kimért tempójához általában elegánsan visszafogott esztétikát párosító rendező a Challengersben feltolja a potmétereket (Trent Reznor és Atticus Ross filmzenéje minden bizonnyal az év legjobbja) és erotikus érzékiséggel telített, vibráló képi világot teremt a filmhez.