Ugyan eddig nem sikerült igazán jó, elejétől a végéig értékelhető filmet összeraknia (elejétől a végéig értékelhetetlent ellenben a Hobbs és Shaw esetében igen), David Leitch számomra valamiért mégis szimpatikus filmes, mi több, legtöbb alkalommal sikerül rávennie arra, hogy moziban nézzem meg aktuális filmjét. Joggal és könnyen lehet érvelni a mellett, hogy Leitch legfeljebb megbízhatóan középszerű zsánerfilmes, aki kaszkadőr múltja miatt kiemelt jelentőséget tulajdonít az akciószcénáknak és az azokban prezentált stuntoknak (erről mindjárt később bővebben), de filmjeinek minden egyéb aspektusa általában érdektelen, nem ritkán egyenesen béna, mégis úgy érzek némi igazságtalanságot ebben az állításban, hogy közben nagyjából egyetértek vele. Ez a fajta önmeghasonlásom mostani, The Fall Guy című filmje után is áll, de akkor is az van, hogy munkái zömében találni olyan elemet, ami kifejezetten jól működik és amiben ott van egy jó film ígérete... amit sajnos visszatartanak olyan kevésbé sikerült tényezők, mint amilyen a Bullet Train irritálóan pózőr első fele, vagy az Atomic Blonde feleslegesen túlcsavart és érdektelenségbe fullasztott cselekménye. Innen nézve kimondottan kiszámítható legújabb, The Fall Guy című filmjének sajátosan davidleitchi sikerületlensége, vagy mondhatjuk úgy is, hogy féligsikerültsége.
A The Fall Guyban Ryan Gosling kaszkadőrt játszik, aki bimbózó viszonyt ápol a rendezői ambíciókat dédelgető kamera(wo)mannal, Jodyval (ő Emily Blunt). Egy balul elsült stunt után aztán megszakad kettejük viszonya, a félreértéseket és sérelmeket pedig évekkel később, a már rendezői kiugrására készülő Jody első filmjének forgatásán próbálják meg tisztázni. És máris itt van az, ami Leitchnek ebben a filmjében kifejezetten jól működik. Blunt és Gosling közös jeleneteit, meg úgy általában a film felvezetését nézve az járt a fejemben, hogy bárcsak ennyi lenne az egész film... egy kedves, átélhető hollywoodi romantikus komédia sok bájos klisével, jól megírt és előadott évődéssel, meg némi pirotechnikával a háttérben. Szinte kedvem lenne látni (persze utólag minden bizonnyal megbánnám, de akkor is, megnézném) mihez kezd a helyzettel Leitch, ha megvonják tőle kedvenc játékait, ha kivonják a cselekményből a robbanásokat, az autós üldözéseket és kizárólag a humorra és a karakterek közötti interakcióra kellene koncentrálnia. Balul is kiüthet a próbálkozás, hisz Leitch fimjeinek humora direkt, nyilvánvaló és sokszor ostoba, cizelláltságot nyomokban se tartalmaz, ez azonban nem feltétlenül baj, ha úgy alakul, hogy nagyobb számban talál működőképes, mint használhatatlan, bárgyú poénokat. A kockázat persze éppen az, hogy Leitch eddigi munkáiban egyáltalán nem érződik az a fajta tudatosság, ami lehetővé tenné e kettő, a működő és nem működő humor közötti különbségtételt, így a pozitív végeredmény egyelőre csak amolyan vaktyúk is talál szemet alapon képzelhető el. De ha azt nézem, mi a másik irány... Nos, a másik irány, hogy találnia/fejlesztenie kellene egy valamirevaló forgatókönyvet, ez pedig éppoly távolinak tűnik, mint az előbbi.
Amikor nagyjából fél óra elteltével, a kaszkadőr és rendezője közötti bájos, hullámzó viszony romantikusfilmes terelgetését megelégelve a forgatókönyv megindítja a főfogásként feltálalt nyomozós szálat (Jody filmjének egoista főszereplője eltűnik és úgy alakul, hogy titokban Goslingnak kell őt előkerítenie), egyből az jutott eszembe, hogy na tessék, itt a vége. Hiába a két főszereplő közötti egyértelműen működő kémia, hiába az átlátszóságában is ügyes szerelmesfilmes dramaturgia, a korrekt humor, a film mindezt dobja, hogy a működő romantikus blődlit működésképtelen akciófilmes blődlire cserélje. Aztán szerencsére nem teljesen ez történik, mert Jody karaktere a pörgés közepette sem felejtődik el teljesen, a vele való interakciót a film időről időre ügyesen újra visszahozza, de ezzel együtt is, innentől kezdve a film plot-heavyvé válik. Talán nem annyira, mint tartottam tőle, de ahhoz épp eléggé, hogy számomra itt-ott érdektelenné váljon és néhol azon kapjam magam, hogy kicsekkoltam az élményből és steril érzelemmentességgel, a kívülálló közönyösségével bámulok a filmre.
És van itt még valami, amit Leitch kapcsán megfigyeltem. Kaszkadőr múltja miatt mindenki (valószínűleg ő maga is) kézenfekvőnek tartja, hogy akciófilmekben utazik és ha más nem is, ezekben a filmekben az akció mindig pöpec. Én ezt nem gondolom így. Azt látom, hogy Leitch sokkal jobban tud megtervezni, felvázolni és koreografálni akció-setpiece-eket, mint amennyire képes azokat hatásosan prezentálni és filmre vinni. Minden ott van a kamera előtt, maximális tisztességgel el van végezve a munka Leitchez minden bizonnyal legközelebb álló része, de a kész filmen aztán nem érződik mindennek a hatása. Elég összevetni Leitch és egykori kollégája, majd később rendezőként alkotótársa, Chad Stahelski munkáit. Megnézni mondjuk azt a kaszkadőr-paradicsomot, amit Stahelski a John Wick 4-ben összerakott és (fontos szempont) megmutatott a nézőnek. Ha a John Wick 4-et nézem, nem egyszer előfordul, hogy szemem/szám tátva marad, állítom, hogy a filmnek nem egy jelenete örökre beégett az elmémbe, pedig nem vagyok benne biztos, hogy a vásznon látható végeredménytől függetlenítve olyan messze van egymástól a két film kaszkadőrteljesítményben. Hiába, mit sem ér az egész, ha azt a teljesítményt nem sikerül a filmben hatásosan megmutatni.
És akkor itt jön az, ahol fel kell vennem a rózsaszín szemüvegem, mert muszáj vagyok a The Fall Guyt kontextusában vizsgálni, akkor pedig azt kell mondjam, hogy ha nem is áll össze egészen, ha súlyos hiányossággal is küzd (mint David Leitch minden filmje), ez még mindig több, mint amit a zsáner (legyen az most az akciókomédia) manapság úgy általában felmutatni képes. Ha közepesre is sikerül a végeredmény, érződik rajta az alkotói lelkesedés, az akarás és a szeretet, annak pislákoló fénye, hogy Leitch számára ez nem egy hakni, hanem köze van az egészhez. Ennek fényében igazán szomorú az az eredmény, amit a The Fall Guy a kasszáknál produkált, mert azt a bukást, ami a filmnek osztályrészül jutott, egész biztosan nem érdemelte meg. A 90’-es években fasza kis siker lett volna belőle és azóta is játszanák az ilyen-olyan filmes tévécsatornák, most viszont csak egyike a hollywood jelenlegi tanácstalanságát jelző csúfos buktáknak.
THE FALL GUY (2024)
A kaszkadőr
Rendező: David Leitch
Forgatókönyv: Drew Pearce
Főszereplők: Ryan Gosling, Emily Blunt, Aaron Taylor-Johnson
Játékidő: 128 perc
Értékelés: 3 / 5
