A Mission: Impossible a jelenkor legjobb hollywoodi akciófilm-franchise-a és ezen már az sem változtat, hogy ez az utolsó rész nem egészen úgy sikerült, mint ahogy azt sokan szerettük volna. A The Final Reckoning tipikus lezárás-betegségben szenved, tulajdonképp bizonyos szempontból állatorvosi ló. Olyan terheket vesz magára (tök feleslegesen), amiket bőséges, 170 perces játékideje alatt sem képes elhordani. Nem elégszik meg azzal, hogy elvarrjon szálakat, muszáj neki újakat és megint újakat felfedezni, hogy aztán amúgy is túlkomplikált cselekménye közben még egy harminc éves hagyaték gondozásával is zsonglőrködnie kelljen. A nagy hiba, amit elkövet: bombasztikus lezárásként úgy érzi, a teljes sorozatot kell átölelnie, ehhez viszont nem ritkán rossz megoldásokat választ. Mission: Impossible filmet nézve utoljára a harmadik rész közben jutott eszembe olyan, hogy jujj, ez de béna. A The Final Reckoning közben bőven van oka és alkalma az embernek az ilyesfajta hüledezésre, miközben amúgy - és ez a nehezen érthető trükk az egészben - a film végén felvillanyozva álltam fel a moziszékből és mindennemű keserűségem ellenére nyugodtan megállapítottam magamban, hogy ez azért még így, túlkapásaival és sutaságaival együtt is egy egészen más szintje a blockbuster-filmkészítésnek, mint amit Hollywoodtól manapság megszokhattunk. Mert ami a The Final Reckoningben működik - a két nagy setpiece, az apokaliptikus hangulat, az itt-ott megvillanó védjegyek - azok minden kétséget kizáróan, vitának helyet sem hagyva, lehengerlően működnek.

No de nem pont ez a lényeg, hát hol itt a gond kérem? - kérdezhetné bárki, de sajnos minden rajongásom ellenére sem tudok elmenni a mellett, amit a film a cselekmény szintjén művel. A bajok amúgy nem most kezdődtek. Ahogy a Mission: Impossible fokozatosan filmsorozattá terebélyesedett, érezhetően egyre fontosabb lett az alkotóknak, hogy valamilyen szinten kössék egymáshoz a részeket, ráadásul a főhős, Ethan Hunt karaktere is egyre inkább mutatott messianisztikus, szuperhős jelleget. Az ötödik résszel kezdődő McQuarrie-érában a tétek emelésének egyik fő eszköze a fatalizmus lett, ami fokozatosan hatalmasodott el a sorozaton, de míg ez eleinte amolyan félig komolyan vett, összekacsintós önirónia szintjén működött, addig később már egyre komolyabban telepedett rá a filmek cselekményvezetésére is. A mostani, utolsó rész marketingjének már egyenesen gerincét képezte a minden lépés ide vezetett felfogás... őszintén szólva engem ez valamelyest már az előző filmben is idegesített, pedig ott még nem tolták túl annyira, mint most. A The Final Reckoning kényszeresen próbál rákötni a korábbi filmekre; régi karaktereket hoz vissza, új karaktereket köt régiekhez úgy, hogy elvárná a helyzetből adódó érzelmi töltetet, de nincs ideje azzal foglalkozni, hogy kidolgozza az amúgy is elég béna ötletet, ezért inkább csak úgy odakeni, bedobja a fortyogó kondérba a sok egyéb összetevő mellé, hátha kifő belőle valami. Nos, nem fő. De a film nem csak karaktereket citál elő a múltból, azt is megtudhatjuk például ennyi év után, mi is volt a titokzatos nyúlláb, a harmadik rész anno sokat emlegetett macguffinja. És mindezzel nem is feltétlenül lenne baj, ha ez az utaláscunami megfelelő tálalással kerülne fel a vászonra, de sajnos a The Final Reckoningnek épp elég gondja akad azzal, hogy saját, aktuális történetét valahogy exponálja, olyan szempontokra, mint ötletesség, vagy elegancia, itt már nem marad idő és kreatív töltet. Ezzel az egész AI/Entitás maszlaggal amúgy már az előző rész se nagyon tudott mit kezdeni, e tekintetben nincs sok változás most se. Elég annyi, hogy egy újabb fenyegetéssel állunk szemben, bizonyos szempontból alig több ez, mint a szokásos macguffin, csakhogy a szokásoshoz képest az Entitás működése bonyolultabb, emlékezhetünk, ahogy gyakorlatilag egy mindenható istenként diszponált az előző rész cselekménye felett, ez pedig fokozott nehézséget jelent a forgatókönyvre nézve. Cruise-ék minden bizonnyal jót akartak, olyan nagyszabású, érzelmileg is telített lezárást, amilyet ez a sorozat amúgy tényleg megérdemel, de az eszköztárukat tekintve sajnos némileg elmérték magukat. Ordas nagy klisé, hogy a kevesebb néha több, de mint a legtöbb ordas nagy klisé, úgy a legtöbbször ez is igaz. A The Final Reckoning ilyen formában az év legellentmondásosabb filmélménye. Egyrészt egy hatalmasra túlfújt megafolytatás, ami rendkívül rosszul, hatékonytalanul használja tetemes játékidejét, amiből hiányzik az összeszedettség, a humor és egy érdekes, valamirevaló csapat (a film persze folyton hivatkozza Hunt alakulatának rendkívüli fontosságát, de mindez tartalmatlan formaságként hat, fájóan hiányzik a filmből az előző résszel búcsúztatott Ilsa Faust (Rebecca Ferguson) és a Fehér Özvegy (Vanessa Kirby) jelenléte). Ugyanakkor meg mégiscsak az van, hogy ha fogod is a fejed a rengeteg faszság miatt, egyszerűen képtelenség kivonni magad a film audiovizuális  hatása alól. Páratlanul pazar kiállítású darab az MI utolsó része, és messze nem csak és kizárólag audiovizuális téren. Tolja magát az arcodba, súlykolja saját fontosságát, van benne egy olyasfajta sürgető kétségbeesés, ami a többiben nincs, hiszen a tétek is nevetségesen nagyok és a film végülis olyan élményt ad, ami még mindig kárpótol a temérdek hibáért. A film egy részét képtelenség komolyan venni... és ironikus módon ezek nem a történet fizikailag lehetetlen részei... és mégis, mindennek ellenére most azonnal újranézném.