Moziba sokan a látvány miatt járnak. Látványos filmeket néznek, azt illetően azonban, hogy mit is jelent a látvány a legtöbben igencsak korlátolt fogalmakkal bírnak. A látvány a nagyközönség számára az animációs technika (kis leegyszerűsítéssel lényegében ezért tart ott a hollywoodi tömegfilm, ahol, de ezt most hagyjuk), a nagy robbanás, az űrcsata, ha pedig egy film valamelyik computer generált eleme nincs rendben, azt a nézők olyan elánnal képesek büntetni, amivel mondjuk egy filmes sorozat enerváltságát, kreatív hiányosságait soha (lásd a Marvel legutóbbi Hangya filmjét, vagy a DC nehéz sorsú Flashét). Én az a típus vagyok, aki bármilyen műfajú filmre beül... és bár imádom a robbanásokat, a jól megcsinált, hangos akciójelenetet (ilyenből, mármint jól megcsináltból sajnos manapság alig akad), de azt vallom, hogy egy egész vásznat betöltő, hosszan kitartott arcközeli ugyanúgy a látványos kategóriába tartozik, ahogy mondjuk egy sziklaoromról a semmibe zuhanó száz tonnás vonat. Ezzel együtt... önmagamat nem megcáfolva... ha olyan filmet látok, mint amilyen a Sinners és őszinte vagyok magamhoz, nem tudom nem azt mondani, hogy azért valahol mégiscsak az ilyen filmekért találták fel a mozit! A Sinners a legmenőbb, legrockandrollabb film, amit mondjuk a tavaly őszi A szer óta volt szerencsém látni. Lüktet, élettől pulzál az egész mozi, élettől és zenétől, dehát e kettő, élet és zene a Sinners világában szinte egy és ugyanaz. Nem is kérdés, hogy Ludwig Göransson immáron a kortárs filmzeneszerzők egyik legnagyobbika, a Sinners alá olyan dübörgő, pattogó, korokon és stílusokon is átívelő gitárzenét ereszt, hogy attól önmagában felpezsdül az ember vére. Ryan Coogler (író/rendező) most úgy kapott itt el valamit, olyan diótroppantó vasökölszorítással, ahogy anno a Creedet kapta el. Úgy ábrázolja a rabszolgatartásból elvileg már kilábalt, de a faji megkülönböztetés minden (hivatalos és nem hivatalos) formáját felmutató harmincas évekbeli amerikai délvidéket, hogy az ember úgy érezheti, mintha maga is ott lenne. Megyünk Michael B. Jordan ikreivel (a színész kettős, iker-szerepkörben), nézzük, ahogy összerántják egy kis esti mulatságra a meg- és túlélni próbáló fekete közösséget, nézzük és hallgatjuk, hogy az unokaöccsük, Preacherboy Sammie hogyan próbál lelkész apja rosszallása ellenében boldogulni a zenével, aztán egyszer csak (majdnem olyan váratlanul, mint Tarantinoéknál az Alkonyattól pirkadatigban) megjelennek a vámpírok. Akik fehérek, mi pedig azt hisszük, ennek itt, ebben a közegben jelentősége van. Majd kiderül, hogy nincs neki, illetve nem úgy van neki, mert épp az a jelentősége, hogy nincs neki. Mert a vámpírok, bár harapnak, felettébb inkluzív egy társaság. Olyan világot vizionálnak, ahol nincs fehér vámpír, meg sárga, meg fekete... vámpír van, vámpír pedig vámpírnak nem ellensége - az persze jó kérdés, hogy egy ilyen utópia meddig fenntartható, akár csak a folyamatos létszámnövekedés problémáját vizsgálva... értsd: mi lesz akkor, amikor átfordul az egyensúly és több már a vámpír/éhes száj, mint az ember/élelem - na de ez a film azért mégsem egy szociológiai székfoglaló és persze az is lehet, hogy a felvázolt jövőkép csupán a filmben ábrázolt vámpírcsapat saját, elszigetelt őrülete, legyen elég annyi, hogy rájuk nézve, ahogy a zenétől megrészegülve ropják az ír szteppet, hajlamos hinni nekik az ember. Csöppet sem elítélhető módon Michael B. Jordan feketekompániájának a 30-as évek gyapotföldekkel sűrűn pöttyözött amerikai mucsáján ez nehezen megy (aztán meg mégis csak ők szerepelnek az étlapon), nem adják meg magukat a vámpírságban elnyert esetleges egyenlőség amúgy hívogató kísértésének és a film második felében, utolsó harmadában (úgy valahogy) elkezdődik a vérengzés ember és démon között. Igazából a magasminőség és a camp-esztétika összeházasítása kapcsán is A szer juthat az embernek eszébe a közelmúltból és bár e kettő szervesítése - értsd, a vámpíros és nem vámpíros részek közötti átmenet, vagy éppenséggel az átmenet hiánya - egy határozott fokkal jobban áll az Alkonyattól pirkadatignak, az ember ezen az apró bökkenőn könnyen túlteszi magát, mert nagyjából kettőt pislog és máris azt látja, ahogy Hailee Steinfeld nyálat csorgat az egyik Michael B. Jordan szájába (spoiler: minekutána gyorsan kivérezteti) és ilyenkor a gyarló ember képzeletben lelkesen csettint és felteszi a kérdést magának: hát van-e a világon pompásabb szórakozás annál, mint mikor egy viszonylag nagyköltségvetésű hollywoodi stúdiófilm szívvel, lélekkel és magabiztossággal eltelve így szórakoztat?, aztán zsigerből meg is válaszolja magának, hogy talán leszámítva azt, amikor Hailee Steinfeld (vagy valaki más) a valóságban csorgat nyálat az ember szájába, hát persze hogy nincs. Közben meg a filmben szintén szerepet játszó Delroy Lindo nagyjából minden olyan pillanatot lop, amikor a kamera elé kerül. Kielégítő film ez na, energiával eltelve áll fel utána az ember.