Halálos iramban 10. Leírni, kimondani is röhej. Hogy Diesel lenyilatkozza, ő bizony ilyen mozit, mint ez a jubiláló iram-film még életében nem látott, az vajon a film minőségéről, vagy emberünk minden bizonnyal stevenseagal-méretűre dagadt egójáról mond el többet? Azt is mondják (nem biztos, hogy Diesel, de az alkotógárda úgy általában), hogy ezúttal visszafogottabb a megközelítés, hogy a tizedik rész lényegében visszatérés a klasszikus (sic) első film utcaiharcos, realistább világához, ami annyiban igaz, hogy becsületükre legyen mondva, ezúttal meg sem próbálják tromfolni az előző rész űrutazását, megelégszenek minden egyébbel. Továbbra is repülőből zuhanó autók landolnak a sztrádán, kisebbfajta atombomba robbanóerejével bíró fémgolyók döntik romba fél Rómát, de végülis nem szállnak Holdra, nem is fúrnak le autóval a Föld magjához, szóval mindez ebben a szériában joggal tekinthető önmegtartóztatásnak.

A Halálos iramban továbbra is megalomán állatság, amiben úgy hajlik, omlik a fém és beton, mintha minden vajból készült volna, amiben emberek helyett szuperhősök karikatúrái randalíroznak jelzésértékű, de komolyan soha nem vehető érzelmeiktől vezérelve, amiben a logika, az ok-okozati kapcsolatlánc bármikor felfüggeszthető egy-egy izzadtságszagú fan-service kedvéért és aminek ezen tizedik epizódját, ha a józan eszünket félredobva mindezt magunkhoz öleljük, igenis lehet élvezni, ellentétben mondjuk az előző kettővel. Komolyan olyan, mintha videójáték-átvezetők laza láncolata lenne. Minden nem robbantgatós részről elmondható, hogy az vagy egy a minimálisan szükségesnél semmivel se hosszabb, a cselekményt rögegyszerűen előregörgető pillanat, vagy szükségszerűen erőltetett fan-service, vagy a széria védjegyének számító szappanoperai vonalat erősítő akaratlanul is komikus betét. Mindez  épp csak néha, módjával unalmas, az akciókba a korábbi üres törés-zúzás helyett itt-ott sikerült némi erőt és dinamikát pakolni (noha ebben a szériában valamiért az is CGI-nak látszik, ami amúgy valószínűleg nem az), szóval ha nem is ide nekem a tizenegyedik részt lelkesedéssel álltam fel előle, legalábbis nem fájt annyira, mint vártam. Ettől a konzekvensen alacsony minőségű szériától ez nem is kis dolog.

Talán naivitás a fentiek mögött okokat keresni, no meg persze meglátjuk, mi lesz itt még a tizenegyedik, tizenkettedik, ki tudja hanyadik részben, de azért ne felejtsük el, hogy volt itt a háttérben egy rendezőváltás, és én finoman élnék a gyanúperrel, hogy a széria egykori megreformálójaként, annak modernkori arculatát meghatározó egyik kulcsfiguraként számon tartott, most távozó Justin Lin akkora kókler, hogy az általa szállított minőséghez képest még az ugyancsak kókler, frissen érkező Louis Letterier is képes volt némi fejlődést felmutatni. Amúgy az újak közül Brie Larson csalódás (valamelyest larson-fan vagyok – tudom, tudom, de anno a Short Term 12-ben kb beleszerettem, nem tehetek róla), nemcsak hogy a szerepe felesleges (ez mondjuk nem annyira meglepő), de még hitelesnek se sikerült tűnnie ebben a közegben, Jason Momoa viszont meglehetősen rendben van, kaján élvezettel hozza a gonosz Damien figuráját és nyilvánvalóan sokat hozzátesz a film szolid sikerültségéhez. Aki még kellemes meglepetés, az John Cena. Szinte nyúlfarknyi szerepben, alig észrevehető, finoman (az ebben a filmben tapasztalhatónál finomabban és kontrolláltabb módon) karikatúrába hajló komédiázással nyúlja le a showt az olajat izzadó, durva motorblokkok elől. Sztoriról azért nem írok, mert egyrészt majdnem nincs, másrészt amúgy is, ki a fast érdekel...

FAST X (2023)
Halálos iramban 10.

Rendező: Louis Leterrier
Forgatókönyv: Justin Lin, Dan Mazeau, Gary Scott Thompson
Főszereplők: Vin Diesel, Jason Momoa, Michelle Rodriguez, John Cena, és kb mindenki más, aki bármelyik előző részben valaha megfordult (élő vagy holt, egyre megy)
Játékidő: end credits nélkül kellemes, épp csak kicsit elnyújtott 128 perc, ami a stáblistával együtt (csak a pontosság kedvéért) majd' 141-re rúg
Értékelés: 2.5 / 5