A szégyenletes filmek. Az ebbe a tartományba süllyedt darabok szinte túllépnek a minőségi megítélés skáláin, elérik a számegyenes legszélsőbb rossz értékét, majd még egyet balra lépve lezuhannak róla és aláhullnak a legmélyebb bugyorba. Itt érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon filmről beszélünk-e még egyáltalán, ha egyszer olyasféle képhalmaz pereg le a szemünk előtt, ami a filmiség 120 éves kulturális hagyományainak legalapvetőbb elvárásait sem képes teljesíteni, sőt sok esetben ezt még megkísérelni sem látszik. Ezek a darabok nem egyszerűen rosszak, nem egyszerűen unalmasak, de fájdalmas mindenalattiságukkal egyenesen felháborítanak.
A rossz filmek. Ugyan sosem jutnak el arra a szintre, hogy őket nézve az ember kultúrába vetett egyetemes hite kérdőjeleződjön meg, tartalmaznak elég ostobaságot ahhoz, hogy felbosszantsák, elandalítsák, vagy úgy általában jól megkínozzák az embert. Közös vonásuk, hogy soha, semmilyen formában nem szórakoztatóak. Fontos kitétel, hogy az annyira rossz, hogy már jó címkével illetett filmek nem ide tartoznak, hiszen azok lényege épp az, hogy bizonyos sutaságaik ellenére igenis szórakoztatóak.
A felemás filmek. Itt is találni még olyan filmet, ami bőven próbára teszi az ember türelmét, de már bizonyos értékek, jobb, ne adj isten emlékezetes pillanatok is felüthetik a fejüket. Az élmény, amit ezek a darabok nyújtanak, legtöbbször könnyen illanó, a pillanatnak szól, de már előfordul, hogy úgy érzi az ember, érdemes volt megnézni őket. Ez az a kategória, aminek megítélésében legtöbbet nyomnak latba az elvárások, mert míg egy jobb sorsra érdemes, de elrontott film keserű szájízt hagy maga után, addig egy keveset vállaló, de azt legalább tisztességgel teljesítő film könnyen kellemes élmény marad.
A jó filmek. Ez az a pont, ahol minden kétséget kizáróan belépünk a JÓ filmek birodalmába, amiket megnézni, újranézni mindig élmény. Elmondható, hogy még az itt lévő limonádék is vérprofi képződmények, amik magas szinten űzik a tömegszórakoztatást.
A zseniális filmek. Az ötcsillagos film az, ami után már nem lehet ugyanúgy folytatni a napot, mintha semmi sem történt volna. Olyan darabok ezek, melyek választott céljaikat gyakorlatilag hibátlanul, kiemelkedően magas hatásfokon érik el. Ha azt akarják, hogy meghatódj, te zokogsz, ha azt akarják, nevess, te teli szájjal röhögsz, akár így, akár úgy, örökre emlékezetes és meghatározó élményekkel teszik gazdagabbá nézőiket.
REMEKMŰ
Azt éreztem, kell egy hatodik kategória, egy fajta kiemelés azon filmek részére, amik a művészi tökéletességnek átlagember által szinte felfoghatatlan zenitjeit ostromolják komoly sikerrel. Ezek azok a filmek, amiket életem végéig fogok újranézni, és amikor meghalok, azt érzem majd, hogy legalább eggyel biztos kevesebbszer láttam őket, mint szerettem volna, függetlenül attól, hányszor nézem még meg addig őket.
A két Kill Bill a 2000-es évek elején nálunk még nem csinált teltházat, a Death Proof, emlékszem, sok multiplexbe el sem jutott, az Inglourious Basterds-nél viszont történt valami. Quentin Tarantino neve, ki tudja miért, elkezdett nálunk is jól csengeni, a háborús filmjére premiernapon az egyik…