A két Kill Bill a 2000-es évek elején nálunk még nem csinált teltházat, a Death Proof, emlékszem, sok multiplexbe el sem jutott, az Inglourious Basterds-nél viszont történt valami. Quentin Tarantino neve, ki tudja miért, elkezdett nálunk is jól csengeni, a háborús filmjére premiernapon az egyik Cinema Cityben már épphogy csak megcsíptem egy sorszéli, pocsék helyet, majd pár évvel később a Django Unchained ugyancsak robbantott. A tarantinoesque, ha megkésve is, de csak bevésődött a honi köztudatba is, ennek megfelelően a rendező munkáinak házimozis kiadásai is komolyabb figyelmet kaptak forgalmazóiktól, mint a korábbi, khmm… nos ölég fapadosra sikeredett darabok (kivétel például pont a Death Proof: az a dvd ma is a gyűjteményem egyik legstílusosabb darabja). Aztán itt van most a The Hateful Eight, mely a kasszát ugyan semmiképp sem durrantotta szerteszét, azért szépen muzsikált, abba meg ne is gondoljunk bele, hogy mennyivel, de mennyivel szebben, mintha ugyanezzel a minőséggel nem QT, hanem egy nála kevésbé kapós alkotó munkája volna. Ehhez képest a blu-ray kiadás milyensége… Na hát, meg kell mondjam, van, hogy elmélázom azon, vajon mivel lehet rávenni a magyart arra, hogy lemezre, legyen az film, zene, vagy videójáték, vagy akármi, szóval hogy szellemi termékre (ha az nem könyv), ami amúgy ingyen is elérhető, pénzt adjon. Annyi lenne az egész, hogy van aki vesz, attól függetlenül, hogy az adott kiadvány mondjuk minőségét, kiállítását tekintve milyen, van aki meg nem vesz akkor sem, ha 4-lemezes digipack kiadást raknak le elé extrákkal, mutatós bőrtokkal, olyan kimunkáltságban, hogy azt jóérzésű gyűjtőember megkönnyezi? Az Aljas nyolcas hazai blu-ray kiadásának gondozói valószínűleg kevés hittel viseltetnek utóbbi embertípus (mármint a könnyező gyűjtő) létezését illetően, időt s fáradságot kímélve ugyanis nem szégyelltek olyan kiadvánnyal előrukkolni, ami szegényes tartalmával a túlzó, 7000 Ft-os alapárát semmilyen körülmények között sem éri meg.
A sok technikai bizbaszt elhagyom. Nem is értek hozzá, a cuccom sem elég jó, hogy pontosan megítéljem, hol melyik hangszóró milyen bikaerővel zörög, vagy a képen milyen mély a fekete, új filmről van szó, a hang szól rendesen, a transzfer nekem szemre rendben, hibát nem vettem észre, akit ilyesfajta témában több részlet érdekel, az javaslom, nézzen fel a blu-ray.com-ra (hogy nekik időt spóroljak, megjegyzem, a lemez technikai aspektusa ott csaknem maximális csillagszámot kapott). Ami viszont a többit illeti, nos a kiadványra leginkább a minimál jelző illik. Mármint, extrák tekintetében már a Django Unchained sem volt éppen túlzsúfolt, de legalább ott kaptunk egy ízléses fémdobozt. Tarantino-ügyben talán lefelé menet van, mert e helyett az Aljas nyolcasra már csak a szokásos bluray-kék műanyag tok jutott, meg benne egy egyébként korrekt borító, na de lépjünk túl a küllemen és izzítsuk be a lejátszót.
A kiadvány menüje hangulatos: a film zenéje festi alá, ahogy az egyes szereplők állóképen elénk járulnak. Morriconét elhallgatja az ember akár az után is, hogy végzett a specifikációk bizgerélésével, meg hátha közben érdemes átböngészni az extra menüt is, de, mint arra korábban próbáltam már utalni, átböngésznivaló ott sajnos nem sok akad. Értem én, hogy a lemezen ott terpeszt a film a maga 168 percével 1080p-ben, három hangsávval (angol és magyar DTS-HD Master Audio és magyar Dolby Digital) megtámogatva, de talán ha a két magyar sávból az egyiket elhagyják, máris marad hely némi bónusz többletre, mert amivel így kiszúrják a szemünk, az kevésbé sértene, ha inkább nem is lenne. Lássuk csak:
- A Nyolcason túl: Bepillantás a kulisszák mögé
Hú, ez tulajdonképp izgalmasan hangzik. Máris forgatási képsorokat, mélyinterjút vizionál az ember, amihez képest aztán kap egy pár perces híranyagot, ami a kereskedelmi tévéknek felszopóba szánt EPK-k szintjét és információs értékét sem éri el. Egy-két megszólalás, mindenki szeret-ölel mindenkit, mindenki hálás, meg szerencsés, aztán csapó, köszönöm, vége, ennyi.
- Sam Jackson bemutatja a csodálatos 70mm-es filmet
Nem meglepő, hogy az extrák között találunk valamit a film különleges nyersanyagáról is, lévén a film marketingjének jelentős része is e körül térült-forgott. Fontos volt QT-nek (rajta kívül tán senki másnak), hogy a filmje a mezei, mostanság használatos nyersanyag helyett a régi epic mozik idejét idéző 70mm-es filmre forogjon, s bár ennek hogyanja, mikéntje nekem, a négy fal között síktévéről mozizó filmkedvelőnek kevésbé fontos, de legyen, végülis, az ember mindig tágítaná ismereteit, ha már bírom a filmet, hadd látom, mire fel ez a nagy hajcihő az óriástekercselt extra-vastag filmszalag körül. No hát, kedves olvasó, ha hozzám hasonlóan érzel, jó ha tudod, mindezen tudásanyagot nem ebből a kisfilmből fogod magadba szippantani, ez ugyanis, hangzatos címe ellenére egy szimpla reklámanyag a film 10-15 perccel bővített, valóban 70mm-es vetítővel prezentált roadshow-verziójához, melynek megtekintésére nekünk ugye egyrészt a büdös életben nem volt esélyünk, másrészt meg ha lett is volna, az mostanra, mikor már a blu-rayt bűvöljük, szépen el is múlt. Hogy miért kell reklámfilmet pakolni a lemezre valamiről, ami már nincs, nem elérhető, nos azt én fel nem foghatom. Az extrák sora pedig ezzel zárul is, ennyi, meg egy bambi amit kapunk a 7000 pénzünkért, sőt. Ha jobban meggondolom, simán csak ennyi, bambi nélkül.
A lényeg persze a film, igen, ezt mindig el lehet mondani, az pedig ott van a lemezen, szép minőségben, ám itt kanyarodnék vissza az első bekezdésben taglaltakhoz: ma, amikor a film maga ingyen elérhető lényegében bárkinek, ki az, aki úgy gondolja, hogy ennyi elég lesz? Tarantino jelentős alkotó, az Aljas nyolcas blu-ray kiadványánál tapasztaltnál már csak ezért is nagyobb törődést és figyelmet érdemelne. Biztos vagyok benne, hogy akik 7000 Ft-ot kifizettek ezért a fapados semmiért, azok rászántak volna még plusz 2-3 ezret, hogy egy limitált példányszámban megjelentetett, ennél pofásabb kiadványt tudjanak a polcukon. Akinek kell a film, az persze vegye-vigye, de javaslom, majd csak az első leértékelés után.
