Mielőtt az éves kedvenceimre rátérnék, néhány film, ami egy remélhetőleg szükségszerű update keretében potenciálisan a listára kívánkozik, és amit mindenképp pótolnom kell ahhoz, hogy a teljesség érzésével eltelve, nyugodt szívvel hagyhassam magam mögött a tavalyi, amúgy tök kellemes filmévet: Uncut Gems (Csiszolatlan gyémánt), The Nightingale, A Hidden Life, Werk ohne Autor (Mű szerző nélkül), The Souvenir (Szuvenír), Ordinary Love, Doctor Sleep (Álom doktor), Drakulics elvtárs, és mindazon ázsiai őrületek, amiknek talán most még a létezéséről se tudok, de az év első felében minden bizonnyal szokás szerint nagy mennyiségben áramlanak be a nyugati filmes köztudatba.
Most pedig amihez már volt szerencsém egyszer, kétszer, néha (például az első helyezett esetében) háromszor is...
US / MI (Jordan Peele)
Az Us sokak szerint üres, nagyra fújt lufi, tipikus posztmodern art, ami direkt kerüli a világos állásfoglalást a benne foglaltak pontos jelentését illetően és konzekvens, egységes világkép és állítás helyett red herringet dobál nézői elé, hagyván hogy az ilyesmire fogékony fejekben végbemenő szabadasszociációs gyakorlat nyomán majd csak kialakuljon a naaagy mondanivaló a lustán összehányt, lilaködös történetelemek körül, és én megértem. Mármint ezt a nézői álláspontot, isten bizony megértem, sőt gyengébb pillanataimban talán még egyet is értek vele, és mégis…, átverés vagy sem, gimmick vagy nem, Jordan Peele engem ezúttal rendesen horogra akasztott. Számomra akkor is működik a film, ha a legkézenfekvőbb megoldást választom: az értelmezés, mely szerint az egymással élet-halálharcot vívó hasonmások az énünkben meglévő JÓ és ROSSZ megtestesülései talán némileg gyermeteg, de a gondolat erőteljes előadásmódja, a cselekmény érzelmi töltete és ravasz, a filmet további többlettartalommal gazdagító záró csavarja érdekessé és izgalmassá teszik az Us-t. Elfogadom, sőt objektíve magam is látom, hogy Peele előző, Get Out című filmje a jobb, az összeszedettebb, egyszersmind kerekebb munka, én mégis az Us-t szeretem jobban. Ami sokaknak blöff, az nekem bátor, elgondolkodtató, thriller-köntösbe csomagolt allegória a környezet, a társadalom egyénre való megkerülhetetlen, pszichét és személyiséget formáló és deformáló hatásairól.
JOKER (Todd Phillips)
A Jokert előszeretettel próbálják beállítani a társadalmi igazságtalanságokat boncolgató szociodrámának (majd elmarasztalni e téren való hiányosságai miatt), pedig hát amúgy nem az. Gazdagok és szegények szembenállásának ábrázolását illetően a film, ha úgy tetszik, akkor kimondottan leegyszerűsítő, naiv, sőt odáig is mehetnék, hogy butácska, de ha amúgy tetszik, akkor amit és ahogy a Joker e tárgykörben felmutat, az a címszereplő drámájának háttereként és egyik fő katalizátoraként bőven elégséges, a lényeg pedig, azt hiszem, kezdettől fogva ez volt. Joaquin Phoenix átalakulása a film egy-egy jelenetében delejező hatású (amikor először táncol le Jokerként a hosszú lépcsősoron, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint akit addig már bő egy órán át néztem a vásznon; a mozgása, a fesztelensége, ahogy eltűnik a lényéből minden addigi görcs… káprázatos: a popkultúrtörténet ikonikus figurája neki kijáró, epikus képsorokban születik újra a vásznon) és talán való igaz, hogy hatásosabb ez a film, mint amennyire ténylegesen jó, de a hatása, nos az egyszerűen elvitathatatlan, mert azt a film fináléja alatt a bőrömön érzem. Szinte bombasztikus hatású zenével megtámogatott, markáns stílussal bíró film katarzissal sem fukarkodó fináléval, melyet az év legzajosabb és számomra legkevésbé érthető PC-hisztije kísért.
MIDSOMMAR / FEHÉR ÉJSZAKÁK (Ari Aster)
A Midsommar kőkemény drámával indít. Tényleg, valóságos érzelmi terror, amit az első 10-15 perc nyújt. Ari Aster író-rendező itt még mintha csak előző filmjének, a gondosan kidolgozott drámai háttérrel operáló Örökségnek a családi vonalát vinné tovább, végül azonban új filmjének nem ez az aspektusa az, ami engem magával ragadott. Pedig maga Aster állítja, hogy szakítós filmet írt, horrort, aminek minden borzalma egy lassan gyűlöletbe forduló szerelmi kapcsolat elhúzódó kimúlására rímel. A Midsommarnek ez az allegorikus olvasata számomra kevéssé működött. Ami rám hatott, az a horror, a hosszan kitartott, baljós várakozás, amit villámcsapásszerű, hirtelen és általában groteszk erőszakkitörés követ. Aster filmhez való öntörvényű hozzáállása, hosszú, perverzióval egyre inkább telített jelenetei, zavarba ejtő humora és brutalitása okán a Midsommar lassú, nyomasztó sokkélményként hatolt át rajtam.
KNIVES OUT / TŐRBE EJTVE (Rian Johnson)
Krimiben a forgatókönyv és a cselekmény a minden, a Tőrbe ejtvéhez hasonló whoduneit-ben meg pláne. Persze túlzok, mert túlzás az, hogy erős hangulattal, jó karakterekkel, miegyébbel ne lehetne emelni egy darab sikerültségén, de mégis, a fordulatok ötletessége, hitelessége, az ilyen-olyan nyilvánvalóságok ügyes rejtegetése, a figyelem irányítása, lényegről való elterelése, és mindezt nagyrészt tisztán a cselekményszövéssel, a történetmeséléssel, ez mindennél fontosabb. Mindezen tényezők azok, amikben a Tőrbe ejtve valósággal remekel. Olyan ritkán fordul elő az, hogy egy filmnek valóban a cselekmény legyen a legfőbb fegyvere, Rian Johnson filmje viszont épp ilyen. Színtiszta, pőre szórakoztatás, igényes popcorn-film, ami játékidejében alig is, éppen csak kiszólás jelleggel próbál túlmutatni saját izgalmas, érdekes és ravasz cselekményén. Pompás, átgondolt keresztrejtvény szórakoztató karakterekkel, ez pedig, ilyen nívón megvalósítva, ritka, mint a fehér holló.
PORTRAIT DE LA JEUNE FILLE EN FEU / PORTRÉ A LÁNGOLÓ FIATAL LÁNYRÓL (Céline Sciamma)
A Portré a lángoló fiatal lányról elegáns, kecses munka, nőies, ha mondhatok ilyet. Utóbbit nehéz lenne megmagyarázni, érvekkel alátámasztani, de meg kell nézni a filmet, és akkor érezni fogja az ember. Két fiatal nő szerelméről szól, egyikük portréfestő, másikuk jómódú család anyja által házasságba kényszerített nőtagja. Utóbbi házasságának feltétele az anya elvárásai szerint egy portré elkészülte, amit a festőnőnek titokban kell megfestenie a lányról, az ugyanis (a házasságot késleltetendő) passzivitásával ellenáll a próbálkozásnak. A Portré… játékideje nagy részét a két főszereplő egymással való lassú megismerkedésének szenteli, Céline Sciamma apró lépésekben, alig észrevehető, rebbenés szerű mozzanatokkal építi fel a parázsból aztán végül lángra kapó érzelmeket. Itt nincs első látásra szerelem, még akkor sem, ha amúgy a megfejthetetlen, titokzatos vonzalom már az első pillanattól tapintható Héloise és Marianne között. Hogy kettejük románca nem érhet jó véget, az világos (elvégre a 18. században vagyunk, az épp csak megszületni kész liberális eszmének kell még pár száz év, hogy egy hasonló kapcsolatot elbírjon), de akár számítasz rá, akár nem, ennek bizony sírás lesz a vége. A finoman, csermelyként csordogáló cselekményben nem egy valódi nagyjelenet bújik meg, de a lezárás még azokhoz képest is kimagaslóan erős. Az év egyik legjobb szerelmes filmje.
MARRIAGE STORY / HÁZASSÁGI TÖRTÉNET (Noah Baumbach)
Hogy Noah Baumbach képes kellemes, jó filmeket készíteni, azt eddig is tudtam. Tetszett A tintahal és a bálna, jó volt a While We’re Young, de például a Francis Ha-ért, vagy a Meyerowitz-ért kevésbé voltam oda. Simán egyet tudok érteni azzal, ha őt tartják a következő Woody Allennek, ezzel együtt úgy voltam vele, hogy Baumbach eddig adós maradt azzal a bizonyos Nagy Művel. Eddig. A Marriage Storynak helye van a valaha készült legjobb válás témájú filmek között. Dráma, ami érzelmileg kifacsar, miközben sikerül felmutatnia a válás intézményének végtelen abszurditását is. Szinte mint Kafka A per-béli hőse, úgy bolyong és csetlik-botlik Adam Driver karaktere a hivatalos ügyintézés zegzugos, paragrafusokkal megtámasztott formaságai közt. Baumbach egyébként ügyesen távol tartja a filmet a témával kapcsolatban kimondottan fenyegető leegyszerűsítéstől. Férj és feleség kapcsolatában nincs egyetlen töréspont, amire világosan rá lehetne mutatni, hogy nicsak, itt a problémák gyökere, e helyett az az ember érzése, mintha sorszerűség hajtaná azokat a fogaskerekeket, amik lassan, hosszú évek, csendes kis megalkuvások és lemondások során őrölné fel a két ember közötti érzelmeket. Intim hangulatú, őszinteséget sugárzó dráma csipetnyi abszurddal és két karriercsúcs alakítással Adam Drivertől és Scarlett Johanssontól a főszerepekben.
ONCE UPON A TIME IN... HOLLYWOOD / VOLT EGYSZER EGY... HOLLYWOOD (Quentin Tarantino)
A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino zsinórban negyedik múltba révedős, tulajdonképp kosztümös filmje, és hogy a rendezőnek ez a munkája személyesebbnek érződik, mint bármi, ami eddig az alkotói műhelyből kikerült, az valószínűleg annak köszönhető, hogy saját ifjúkorának idején zajlik a cselekmény. 1969-ben, amikor a kis Quentin a hatodik évét taposta, Amerikában és Hollywoodban épp minden a feje tetejére állt. Tarantino a nagy átváltozásnak fest tablót a korszakról való, romantikától sem mentes emlékeit és szenvedélyes filmrajongását használva ihletül. Elégia ez a régiből az újba való átmenetről, de habár elégia, Tarantino hozzáállásán szerencsére semmit nem tompítottak az elmúlt évek őt érintő botrányai, nem húzza be fülét-farkát, módszereit – filmjének narratíváját, tempóját, vicceit – tekintve pontosan olyan öntörvényű maradt, mint amilyen volt egész karrierje során. A végeredmény egy film, ami egyszerre lezser és elegáns, finom és erőszakos, intim és nagyszabású; egy kibaszott mestereposz, jottányival se kevesebb, ellenben jóval több, mint az év legjobb filmje, mert számomra egyszersmind az évtized egyik legjobbja is.
