Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy az ezredforduló környékén valószínűleg Wolfgang Petersen Vírus című filmje lehetett a közmegegyezéses vírusos film. Valószínűleg nem a legjobb témájában, de talán a leggyakrabban, legkönnyebben asszociált, ha a fertőzés, mint katasztrófafilmes katalizátor kerül szóba (itthon a film célratörő magyar címe is sokat nyomhatott a latba). A mai közönségnek a Vírus talán túlságosan lassú folyású, ódivatú lenne, őszintén nem tudom, mennyire kajálná a nép (rég volt, hogy utoljára láttam), de hogy a világ közmegegyezéses vírusfilmjének posztján mi váltotta Petersent, azt találgatni se kell. 2020 tavaszán boldog-boldogtalan a Fertőzést nézi. Steven Soderbergh 2011-es, annak idején korrekt sikert elkönyvelő, de komoly kulturális hullámokat azért nemigen keltő filmje rendre felbukkan a streaming-szolgáltatók, vagy a letterboxd aktuálisan legnépszerűbb filmjeinek listáin. Nem is csoda, mert a Fertőzés pont azt nyújtja, amire a jelenleg kutyaszorítóba került, de a totális katasztrófa veszélyét magától még mindig biztonságos távolban érző globális világ perverz kíváncsiságának szüksége van. A Fertőzést nézve az ember nagyokat ámulva csodálkozhat rá arra, hogy a mozi néha borzalmakkal, néha csodákkal teli fantáziavilága ezúttal tényleg az utcákra költözött. Oly módon kapcsolódhat a képernyőn villódzó képek rohamához, ahogy arra a katasztrófafilm zsánerkeretei között ritkán adódik alkalom (szerencsére, teszem hozzá): Soderbergh filmjében ezúttal nem a készítők által életre hívott karakterek felé való empátia adja az azonosulás lényegét, hanem a katasztrófahelyzetben alkalmazott protokollok és vészintézkedések borzongató ismerőssége, hogy amit filmen látunk, az, kis hollywoodi túlzással, most tényleg a legszorosabb értelemben átélhető valóság. És ha a Fertőzés egyebet nem is tud nyújtani, 2020. tavaszán, úgy tűnik, ez elég.

De hát erről szól a horror (persze a Fertőzés maximum nagyon megengedő hangulatban, akkor is csak részeiben sorolható ebbe a zsánerbe). Hogy az ember a szobája, vagy épp a vetítőterem biztonságos melegéből élhet át olyan borzalmakat, amiket a valóságban esze ágában se lenne kívánni a legnagyobb ellenségének se. És ha jelenleg talán nincs is a világnak olyan meleg szobája, melybe ne szökne be legalább néha a minket körülölelő valóság egy-egy hűvös fuvallata, ahhoz azért még nem elég nagy a baj, hogy ne lenne kedvünk felszállni a valós helyzetet sokkal nagyobb tragédiába fordító hullámvasútra. Abban mindenesetre majdnem biztos vagyok, hogy egy hónappal ezelőtt Olaszországban, vagy épp nem sokkal korábban Kínában nem a Fertőzés verdeste a nézettségi listák csúcsait. Ha meg mégis… nos hát, mit mondjak? Az embernél furcsább teremtménye a világnak tényszerűen nincs.

Ami Soderberghet és a filmjét illeti… a Fertőzés alapvető szándéka, hogy a lehető legteljesebb és legpontosabb képet fesse arról, hogy is néz ki az, amikor a világon egy megállíthatatlanul terjedő, gyilkos vírus miatt eluralkodik a káosz, és nagyjából addig működik, amíg minden erejével ezzel foglalkozhat. A Fertőzés nézőpontját tekintve leginkább madártávlatból szemlélődik, magával ragadó tempóban, erős képekben festi fel egy sokk és félelem hatására pillanatok alatt széthulló világ állapotát, a fennmaradásért küzdő emberiség önzését, az ebből a helyzetből is hasznot remélő hiénák jelentőségének növekedését. Aztán a film utolsó harmadára célegyenesébe fordul a szokásos vírusfilmes narratíva, a vakcina elkészül, a vírusnak megálljt parancsol az emberi állhatatosság és a tudomány, ezzel pedig még véletlenül sem az a baj, hogy mennyire tipikus, hanem az, hogy Soderbergh a cselekmény ezen szakaszával, a feloldással, a megoldással, nemigen tud mit kezdeni, de mintha különösebben sokat nem is akarna. Levezényli a finálét tisztességgel – elvégre, csak nem maradhat lezáratlan a mozi -, de a korábbiakban érzett lelkesedés, a valódi érdeklődés kifúj a képsorok mögül. Ahogy a pánik elülni látszik és a film kissé megül (de legalábbis veszít addigi lendületéből), egyből kiütközik a személyes dráma hiánya is. A Fertőzés rengeteg karaktert mozgat, de alig valakinél időz el annyit, hogy valóban közel érezzük magunkhoz a szereplőket. Senkit sem figyelünk intim közelségből, a dráma érzékenységével, és noha a Matt Damon karakterét egyből a film első 10 percében érő tragédia hirtelenségével még képes megérinteni, hasonló törekvései Soderberghnek valójában nincsenek filmjével. Ki tudja, ha a történet sodrását végig képes megtartani, ha marad a káosz-koncepcióban a végére elég tartalék, talán nem lenne bennem hiányérzet. Így viszont azt gondolom, profi munka a Fertőzés (és tényleg, mi nem az, ami Soderbergh keze alól kikerül?), izgalmas, amíg működik, amikor viszont nem, akkor sajnos kiütközik rajta a néminemű felszínesség.