A 2019-es bizonyos értelemben a nagy lezárások éve volt, kielégítő, tisztességes nagy lezárást produkálni pedig nyilvánvalóan nem könnyű dolog, nem is igazán sikerült jól senkinek. A megalomán franchise-okat vallási áhítattal követő tömegek elvárásai az éveken át irreális méreteket öltenek, miközben a gyártó stúdiók hiába szondázzák a közös érdeklődés ellenére is nyilván meglehetősen heterogén közeg kívánságait, a mindenkinek való megfelelni akarás jobbára csak identitástól mentes, a kockázatot messziről elkerülő inkrementumot szül. Mindezek a pillanatban képesek ugyan felkorbácsolni a vitát és az indulatot, hosszú távon azonban semmiféle jelentőséggel nem bírnak, téves ambícióik okán hamar feledésbe is merülnek, és ha valahogyan, hát leginkább mint példátlan sikerrel levezényelt gazdasági-logisztikai vállalkozás, nem pedig mint műalkotás maradnak meg az emberemlékezetben.
Kezdjük mindjárt az egyik legfontosabbal. Áprilisban nagy dérrel-dúrral érte el csúcsos tetőfokát a Marvel stúdió bő tíz éve építgetett Infinity Sagája (habár mint később kiderült, a negyedik ciklus valójában majd csak a nyáron debütáló pókember-filmmel, az Avengers: Végjátékhoz képest visszafogottabb, tehát nem 800, hanem csak 400 csilliárdból forgatott, 67 helyett csak mondjuk 13 szuperhőst felvonultató, Pókember – Idegenbennel ért véget). A film, mármint hogy a Végjáték, nem nagy meglepésre, egy túlzsúfolt, túl hosszú, a történet (amúgy sosem létező) belső logikájára a fanservice kedvéért bármikor magas ívben szaró mega-giga-terra-blockbuster lett, váratlan, üdítő megoldásokat nem tartalmaz, sőt úgy általában minden tekintetben pont ugyanolyan megúszós, mint a marvel-ciklus darabjainak bő kilencven százaléka. Ezzel együtt nem lehet tagadni, hogy majdnem annyi szórakoztató pillanatot tartogat, mint amennyi idegesítőt, az időutazásban rejlő lehetőségeket mind humor, mind fanservice tekintetében ügyesen aknázza kis, szóval végül is – pláne a rém unalmas Infinity Warhoz képest -, narratív kudarcát és a valamirevaló akciókoreográfiát ignoráló természetét egybevéve is rendben van. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a Marvel idei három nagyra fújt lufijából nekem épp a legjobban elmarasztalt Marvel Kapitány csúszott a legjobban: a filmet nyitó, Marveléknél sajnos nem ritka űrblablát leszámítva az egy kifejezetten vicces, koherens, még némi karakterívet is rajzoló szuperhősmozi volt. Ami a Pókembert illeti – csak hogy hellyel-közel megpróbáljam lefedni a Marvel teljes idei filmes portfólióját -, az Idegenben egy újabb édesmindegy fejezet a hálószövő filmes történetében, ennél több szót részemről nemigen érdemel.
Az év másik kiemelten fontos zárlata a Star Wars sagát érinti, minden idők minden bizonnyal legnagyobb jelentőségre szert tett filmes történetfolyamát, annak is most már 40 éve tartó Skywalker-történetvonalát. Filmen e kettő, Star Wars és Skywalker saga egykoron egy és ugyanazt jelentette, manapság viszont már érdemes különbséget tenni, mert a csillagos univerzum csecsén lógó Disney térhódításának idején magától értetődő, hogy egy történetfolyam vége nem jelentheti végét a köré épült jól menő üzleti vállalkozásnak is. Kapunk tehát majd a jövőben más történeteket a Star Wars világának más szegletéből, amivel amúgy nincs is semmi baj, csak gondoltam fontos lehet megjegyezni. Na de. Ami ezt a bizonyos Skywalker sagát illeti… Utólag most már világosnak tűnik, hogy A jedi visszatérrel 1983-ban lezárt történetet nem lehet folytatni, de úgy legalábbis biztosan nem érdemes, ahogy Az ébredő erő próbálta. Az új trilógia tulajdonképp első lépéseivel kudarcra ítélte magát, mert azzal, hogy gyakorlatilag elköteleződött a klasszikus trilógia eseményvázlatának megismétlése mellett, olyan verembe kezdte leásni magát, amiből ugyan Rian Johnson mesteri középső filmjével látszólag sikeresen próbálta kiemelni a vállalkozást, a Skywalker korával az mégis csak az előre borítékolható, sorsbeteljesítő csúnya véget érte. A jedi visszatér hősei, Luke, Leia, Han és a többiek annak idején zajos sikerrel győzték le a sötét Galaktikus Birodalmat és annak mindennél sötétebb vezérét, Palpatine-t. Gondoltuk akkor, és egészen négy-öt évvel ezelőttig. Most, folytatás és új trilógia címén azt mondani, hogy hoppsz, dehogy, nincs vége a Birodalomnak mégse, mert hisz tovább vitte tanait egy belőle, alóla kinőtt szervezet, az Első Rend, továbbá azt mondani, hogy hoppsz, dehogy, nem halt meg Palpatine mégse, nézd, itt van, él, nos… az finoman szólva lusta megoldás. Ezt tulajdonképp az idők végezetéig lehetne folytatni, de legalábbis addig, míg a közönség pavlovi reflexeit el nem nyüvi a megannyi gyalázatos ismétlés. A közönség persze, abbéli bódulatában, hogy klasszikus starwars-fanfárokat hallhat a moziszékben ülve, fel sem fogja, mit is próbálnak a torkán letolni, de attól még a kreatív renyheség, az évtizedes legendák kizsákmányolása ugyanúgy tisztességtelen, tiszteletlen és arcátlan húzás marad.
A maga önismétlő, fantáziátlan módján még azért helyt álló Az ébredő erőhöz képest a Skywalker kora már darabjaira hullik. Nem mondom, hogy a finálénak nincs semmi érzelmi töltete, mert van, pusztán már csak a dolog monumentális természete miatt is, ráadásul a film képileg komoly minőséget képvisel (ha a leggyönyörűbb starwars-film címét bíró Az utolsó jedik szintjét nem is éri el, Az ébredő erőnél mindenképp maradandóbbat mutat), ez összességében sajnos vajmi keveset ér, ha a vállalkozás úgy általában millió meg egy sebből vérzik, és még az eleve elhibázott, unalmas koncepcióját sem képes tisztességgel realizálni. A film eleje úgy kapkod, mintha egy elsőfilmes vágó dolgozott volna rajta a felelősségtől való konstans pánikrohamában - jó húsz percig tulajdonképp minden jelenet rövidebb, mint ami az adott helyzetben természetesnek hatna -, és bár ez a probléma a játékidő előrehaladtával enyhül, az azért mégsem járja, hogy gyakorlatilag minden egyes fordulat banális hatást kelt, egyes történetszálak elvarrása vérlázítóan esetleges, Az utolsó jedik által szépen kidomborított karakterek pedig újra Az ébredő erőben mutatott formájukat hozzák, másképpen szólva, cseszettül érdektelenek mind egy szálig. Komolyan, az ember fuldoklik a csalódottságtól, mire a stáblista pörög, mert ez a végeredmény nemcsak egy 40 éves kulturális jelenség lezárásaként, de még az újkori disney-trilógia fináléjaként is édes kevés.
Evezzünk is gyorsan más, bár nem kevésbé háborgó vizekre…
Olybá tűnik, hogy a siker M. Night Shyamalan-t mindig rossz útra tereli. A rendező pár évvel ezelőtt A sebezhetetlen című klasszikusának régóta ígért folytatásával, a Széttörvével hosszú vesszőfutás után készített újra valóban erős filmet, amivel ráadásul kasszát is sikerült robbantania. Azután, hogy a Széttörve belengette, elkerülhetetlen volt, hogy a történet egy harmadik filmmel záruló trilógiában teljesedjen ki, de sajnos, ahogy attól sokan féltek, féltünk, az Üveg címmel elkeresztelt utolsó rész többet árt, mint amennyit használ.
Az Üveg komplett első órája menthetetlen katasztrófa. A film kapásból egy kidolgozatlan, stílus nélkül összecsapott negyed órás intróval nyit, amiről süt, hogy csak muszájból van jelen, hogy nincs más funkciója, mint hogy minél hamarabb elrugdossa a cselekményt az annak fő helyszínéül szolgáló pszichiátriára, hogy ott aztán a valóban elmesélni kívánt történet, és tulajdonképp maga a film elkezdődjön végre. Letudván a kötelező felvezetést, négy fal közé zárul a cselekmény, a minőség azonban sokat ezután sem javul. Logikai ostobaságok és elbagatellizált nagy pillanatok sorjáznak egymás után, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Shyamalan forgatókönyve mennyire nem képes hitelesen ábrázolni azt, ami amúgy történetének egyik alappillére lenne: egyetlen pillanatra nem lehet elhinni azt, hogy a pszichiáternő képes megingatni ezeknek a kvázi-szuperhősöknek az énképét. De hát hogy is lehetne, ha egyszer a film épp a karakterrajzban, a szereplők pszichológiáját illetően harmatgyenge? Szomorú, mert Shyamalan korai remeke, A sebezhetetlen elsősorban dráma volt, egy kivételes képességgel bíró karakter lassú, átélhető önmagára ismerése, amivel ügyesen szervesült a szuperhős-univerzumok néhány tipikus szabályszerűsége. A képregényes panelek abban a filmben a drámát szolgálták és erősítették, de mire a sorozat harmadik részéhez értünk, megfordult a fókusz. Az Üvegben Shyamalan már elsősorban képregény-analógiát épít, ehhez képest pedig a dráma másodlagosként sikkad el, de amúgy meg nem is működik. Teljesen biztos vagyok benne, hogy amikor anno a kétezres évek elején folytatásban gondolkodott, Shyamalan még valami egész mást képzelt el a fejében, és hogy eredeti koncepcióiból túl sokat engedett az új trendeknek való megfelelni akarás érdekében. Ha az Üveg második felében kikristályosodó koncepció ambícióit lehet is értékelni, minduntalan azt érzem, hogy a történetnek ilyen irányú kifutása egyszerűen nem ér össze, nem kompakt, nem egységes az első rész szellemiségével, ráadásul ilyen slendrián megvalósításban nem is méltó hozzá. Shyamalan ezen vállalkozáshoz való hozzáállását jól mutatja az, ahogy A sebezhetetlen hősével, David Dunnal elbánik a filmben. Glass a film címe és nem Dunn, persze, értem, de az akkor is csalódás, hogy a 2000-es film jó 15 éve belengetett folytatása helyett Shyamalan inkább az univerzum-építés mellett tette le a garast. Úgy tesz, mintha befejezne, lezárna, elvarrna szálakat, pedig valójában csak dagasztani, duzzasztani próbálja a film világának méreteit, csak hát épp ez az, amit ez a személyes drámának indult történet a legkevésbé igényel.
És csak hogy még pár percig a kései folytatásoknál maradjunk… muszáj megemlítenem gyermekkorom kultikus, maszkulin hőseinek idei csúfos blamáit, mert bizony, bizony, 2019-ben mind Stallone, mind Schwarzenegger rendesen mellélőtt, vagy… mondhatnám úgy is, csak hogy a helyzet komolyságát érzékeltessem, hogy mindkettő újabb gőzölgő székletet piszkított saját, már amúgy is piszkos fészkébe. Stallone esetében különösen szomorú a szitu, mert hiába sikerül újra és újra meglepnie az őt leírókat egy-egy jó mozival, ha régmúltbéli dicsőségeinek jól sikerült megidézései után egyszerűen képtelen megállni. Fogadkozik, fogadkozik, hogy ez volt az utolsó Rambo, ez volt az utolsó Rocky, isten biza, ide a rozsdás bökőt, hogy ez volt, majd mégis addig-addig üti a vasat, míg csak sikerül újfent gyalázatot tennie ikonikus karakterein. A Rocky-franchise újabb fejezete, a Creed II még csak simán közepes volt, amolyan tipikus kihagyott ziccer, azt mondanám, ami azért arra bőven elég, hogy megint kellemetlen szájízzel gondoljon az ember az olasz csődör kalandjainak végső(?) fejezetére, az idei Rambo: Last Blood viszont már nem kevesebb, mint a vietnami veterán karakterének kiárusítása, a hozzá kapcsolt nívó leszállítása a Film+ kedd esti műsorsávjának színvonalára. A Last Blood egy klisés, sztereotíp B-film, de még az is rosszul megcsinálva, egy tucatgyártott akciófilmes sztori jellegtelen felmondása ötlet és karakter nélkül, melynek ráadásul, először a sorozat történetében sikerül elérnie azt, hogy a címszereplőre ne traumatizált, ideológiájában megzavarodott, megcsömörlött hősként, hanem vérengző pszichopataként nézzek, ez pedig, tekintve az előző részek body countját, komoly teljesítmény. A film már-már szoftosabb gyilokpornókat idéző fináléja ugyan bűnös élvezetként el-eldöcög, de azt megelőzi 80 kibaszottul felesleges perc, melynek kapcsán kb. annyit mondhatok, hogy ha mára ennyit jelent csak a Rambo név, ha már a felszíni maszlagok szintjén sem szorul a karakterbe sem valós, sem hazug ideológia, akkor akár le is lehet venni a filmről a Rambo cégért. Hívjuk ezt a vackot nyugodtan simán csak… mondjuk Last Bloodnak, Végső leszámolásnak, vagy tudjatököm minek, és akkor pont passzolni is fog Stallone mostanában megint egyre gázabb tételekkel teli karrierjébe. Oda mondjuk passzol persze így is, de miért kell ehhez már megint az előző film, a John Rambo viszonylag korrekt, tisztességes lezárását felrúgni, és mindent, ami ebben az ellentmondásos sorozatban valaha jó volt, a falhoz kenni?
És akkor ott van Schwarzenegger és a Terminator esete… édes jó Istenem… Létezik még a közönség soraiban bárki, aki valóban elhiszi az ennek a franchisenak éppen aktuális részét övező marketing-bullshit egyetlen szavát is? Elismerjük, hogy az előző három rész nem úgy sikerült, ahogy kellett volna – így szól a mostani epizódhoz kapcsolt hivatalos lózung -, olyannyira el, hogy töröljük is őket a kánonból a picsába – mert mintha az csak úgy menne, hogy csettintésre elfelejt az ember mindent, ami az elmúlt bő 15 évben terminator-ügyben történt – és a ma is szent tehénként körbeugrált második részhez készítünk direkt folytatást. Aztán csodák csodája, az egésznek kb. annyi értelme volt, hogy Hollywood újfent napnál világosabb bizonyítékát adja annak, mennyire fogalma sincs róla, hogy mitől is működött az első két film, hogy mi a Terminator sikerének sava-borsa, hogy szív kell egy ilyen filmbe és karizma, attól lesz jó, meg talán némi elemi logika. A számító anyagias szándék, hogy márpedig akkor sem engedjük el a tehén tőgyét, majd csak kiizzadunk magunkból valami szar ürügyet a folytatásra, az nem elég. Miután a harmadik részben megölték Sarah Connort, a sorozat egyik legfontosabb, legérdekesebb szereplőjét és miután az ötödikben azzal próbálták helyrehozni a franchise körül addigra igencsak elszaporodott problémákat, hogy az idővonalakat megkavarva jelentéktelenné satnyították az összes addigi rész eseményeit (e mellett logikai zsákutcába futtatták a cselekményt), a legfrissebb próbálkozás esetén abban látják a megoldást, hogy megölik John Connort, a sorozat másik legfontosabb, legérdekesebb szereplőjét, ezzel egyszersmind jelentéktelenné satnyítva az előző két rész eseményeit, és csak amúgy mellékesen rúgnak egyet szegény terminator karakterén is. A Terminator: Dark Fate-ben a John Connort már az első jelenetben kiiktató terminator idővel felismeri tettének súlyát, családot alapít és kárpitos (vagy függönyös?) vállalkozásba kezd. És ennél többet a Terminatort ismerőknek, azt hiszem nem is kell mondanom. Azért azt nem állhatom meg megemlíteni, hogy bár sokan a végre újra kompetens akciókkal igyekeznek a Dark Fate-et menteni, sajnos az igazság az, hogy az említett kompetens akciók sem léteznek, ugyanolyan jellegtelen egybefos az összes, mint amilyen volt pár éve a Genisys összes akciója is.
folyt. köv.
