Ízlésficam, vagy másvélemény, esetleg egyszerűen csak ékes bizonyítéka annak, hogy az ember folyton változik, hogy az ízlés megbízhatatlan és egy műalkotás befogadásának körülményei óh mennyire nagyon képesek meghatározni az élményt. És persze végül itt marad nekünk a nagy kérdés, hogy most akkor melyik álláspont az igazi? Van-e olyan egyáltalán az álláspontok sorában, hogy igazi? Van? Nincs? Én nem tudom, abban viszont szentül hiszek, hogy műalkotásról az alábbiakban szó nem esik.
Tehát, Jurassic World. Így láttam a filmet 2015-ben, szinte közvetlenül a mozi után: https://kobakom.blog.hu/2015/07/07/premier_jurassic_world
Röviden összegezve: bár bizonyos szinten buta, valahol mégis kimondottan okos, mert imponáló tudatossággal ütközteti a régit az újjal, a haladást a nosztalgiával, az ügyes franchise-építést a múltbéli dicsőség megidézésével és-per kizsákmányolásával.
És hogy hogy látom ma? Nos…
A Jurassic World bizonyos szinte tényleg buta, ez biztos… viszont ráadásul ma már úgy látom, hogy az összes egyéb létező szinten is az. Amolyan állatorvosi ló, melynek példáján a hollywoodi folytatások rákfenéinek minden tétele sorban kipipálható. Amit én a régi és új tudatos ütköztetésének láttam, az valójában csak korunk jellemző, idétlen humorral tálalt, szellemtelen öniróniája, tulajdonképp nem több, mint cinkos összekacsintás a nézővel, ami arra való, hogy bevonja a közönséget a szélhámosságba, egyszersmind elfedje a tényt, mi szerint a szériában, nagyon úgy tűnik, nincs több annál, amit az első rész 1993-ban már megmutatott, és a folytatáskényszer szülte megoldás csupán az eredeti film cselekményének minimális variációkkal cifrázott végtelen újrafelmondása.
Az új trilógia első részének nagy találmánya – hogy a park végre megnyitott – megint csak gimmicknek bizonyul, holott nem kéne, hogy feltétlen így legyen. Hisz a fenébe is, megnyitott a park! Hammond álma végre kapitalista szárba szökkent. Ez az ötlet pedig szaftos mészárlást ígér (legalábbis korhatáros kereteken belül), hisz most majd elkerülhetetlenül emberek százai, ezrei között randalíroznak a dínók. Ugye? Nos, valójában a dínók az emberektől mindig tisztes távolban lakmároznak abból, ami a környéken éppen akad (és akad humán eledel is bőven, nem azt mondom, hogy nem, de ezt és ennyit az első rész is bőven tudott nyújtani). A nép közibe lőni a film csak módjával merészel, amikor a repülő dinoszauruszokat ráereszti a park közönségére és ez a szekvencia amúgy jó is, működik (noha nehezen ignorálható, mert aranytálcán kínálja magát az analógia, hogy az 55 évvel korábbi Madarakban mennyivel erősebb és maradandóbb a hasonló pillanat). És nem azt mondom, hogy a Jurassic World attól lenne jó, ha vérpermetes képekben hullana a látogatók hada, de az legalább valami lenne. Mindegy, hagyjuk is, mert van itt egy másik analógia, ami még kézenfekvőbb és még annyival cikibb a Jurassic Worldnek, ez pedig saját öröksége, a Steven Spielberg féle első rész. Világít, ordít a különbség, ha egymás mellé tesszük a kettőt. A Jurassic Park hiába megaprodukció, minden porcikájáról süt, hogy valódi film, a Jurassic World hozzá képest csak termék, muszáj szülte gyerekmatiné. A két filmnek még a hossza is megegyezik, érdemes hát megfigyelni, hogyan gazdálkodik a filmidővel az első és hogyan a negyedik rész. Szűk két óra alatt Spielberg súlyt ad a történéseknek, felépíti (nem valójában, tégláról téglára, hanem narratív értelemben) a parkot és nemcsak dínókkal tölti meg, hanem élő, valóságos karakterekkel is. Emlékszem egy évekkel ezelőtti kritikára, ami a spielberg-változat karaktereinek vázlatosságát a bocsánatos bűnök között említi… nos, akkor mit mondhatunk a Jurassic World karaktereiről, akik labdába se rúghatnak Alan Grant, Ian Malcolm és Ellie Sattler kilencvenes évek eleji kiadásai mellett? A Jurassic Park forgatókönyve talán egyszerű alakokkal dolgozott, kétségtelenül nem érezte feladatának, hogy sokat időzzön a cselekmény borzalmai által keltett lelki tusákon, viszont abban a filmben mindenkinek megvolt a maga jellegzetessége, karakterisztikája, világos kontúrokkal megrajzolt, kedvelhető szereplők rohangászták fel-alá és keresztbe kasul a vásznat. Chris Pratt és Bryce Dallas Howard figurája tényleg nem több, mint feledhető, felcserélhető és jelentéktelen emberanyag, érdeklődést érezni irántuk teljes képtelenség. Sok helyen olvasom, hallom most a trilógia utolsó része kapcsán, hogy milyen fatális tévedés a karakterekre fordítani a cselekmény fókuszát és mennyivel jobb lenne emberek helyett dinoszauruszokat bámulni. Nos, be kell valljam, ezt az álláspontot, legalábbis azt, ami ebben látja meg a problémát, nemhogy nem osztom, de egyenesen orbitális faszságnak tartom. Unalmas, szerverizzasztó techdemóból van elég, érdemes lenne már észrevenni, hogy egy hollywoodi blockbuster nem él meg az azonosulható, a néző számára a történetbe való belépési pontként szolgáló emberi karakterek nélkül. Könyörgöm, a probléma nem az, hogy embereket látunk a vásznon, hanem pont hogy nem látunk embereket… skicceket látunk, névvel, arccal ellátott térkitöltő elemeket, két lábon járó, kínosan vicceskedő plot-funkciókat. Mindezek után meglepetésként hathat azt olvasni, hogy amúgy szerintem ANNYIRA nem rossz a Jurassic World. Annyira semmiképp sem az, mint az az eddigiekből következne. Annak, ami – tehát hogy egy nem túl hosszú, végtelenül ostoba, kisigényű, a múltján szégyenérzet nélkül élősködő parazita – egészen fogyasztható.
És akkor a Fallen Kingdom...
Nagyjából itt is áll minden, amit a Jurassic Worldről írtam, egyetlen lényeges különbség azonban akad. A Fallen Kingdomot kifejezett dicséret illeti azért, mert láthatóan megpróbál frissíteni a jurassic-franchise unásig használt formuláján, viszont mindhiába, ha végül a frissítés módjával a problémákat nem megoldja, hanem csak tovább tetézi. A cselekmény első felében a film szállítja az elvárt dzsungelkalandot. Rohamtempóban csap bele a lecsóba, megoldásai nélkülözik a cselekményszövés bárminemű finomságait, de amúgy a folytatás ezen része tulajdonképp működik. A tengerparton a lávatenger előtt tehetetlenül ácsorgó brontosaurus képe a moziban és most második alkalommal is majdnem… majdnem képes volt könnyeket csalni a szemembe. Aztán a cselekmény átteszi székhelyét egy kastélyba, az ember meg csak néz nagyokat, hogy na ezt aztán ki gondolta volna? Ám amikor világossá válik, hogy a szokatlan helyszínen egy dinó-árverést rendeznek a film főgenyói, akkor minden reménység csakhamar megy a levesbe. Mert hogy… dínóárverést? Azt meg minek? Mit kezdenek a kedves vevők a megvásárolt dínókkal? Oké, azt látom és értem, hogy az előző részben Vincent D’Onofrio által hajtott hadászati szálat juszt se engedik el, hiába röhögte körbe miatta a filmet a világ („Ha ilyenekkel üldöztük volna Bin Ladent…, mondja D’Onofrio a velociraptorokra, te édes jó isten), de hogy állítólag majd háziállatnak kellenek, ajándékba a gyereknek… meg hogy a mezőgazdaságnak, agrár célokra… Szóval hogy ezen a ponton a film lucskosra izzadt homlokú forgatókönyvírói csutkára tekerik az ostobaságmétert. Komolyan mondom, ha valaha eljutok a trilógiát záró Dominionig, azt biztos látni akarom, hogy valaki befog egy olyan teknősszauruszt szántani. Ez a minimum. Szóval hogy próbál valahová előrelépni ez a széria, de sajnos nem halad, csak botladozik. Mindehhez képest elenyésző az a furcsaság, ahogy karakterek igény szerint veszítik el a józan eszüket, vagy ahogy a mutáns fődínó Bayona rendező horror iránti rajongása előtt meghajolva egy ponton kitenyésztett vadállatból átmegy klasszikus értelemben vett filmes szörnyetegbe, hogy aztán alien-filmbe kívánkozó, lassú karomnyújtással próbálja becserkészni remegő prédáját. Mert hogy ő olyan génmanipulált mutáns, ami már ennyire intelligens.
