A Jurassic World az év eddigi legkellemesebb meglepetése. A kései folytatásokat alapból és joggal megillető szkepticizmus, pláne a ciki momentumokkal teletömött előzetesek baljós felhőkként úsztak eme hótt’ feleslegesnek tűnő nyári blockbuster egén, hogy aztán Colin Trevorrow tulajdonképp bérmunkának tekinthető rendezése (a végeredményt elnézve egyetlen győztes csatája a stúdiómonstrummal szemben a PG-13 korhatár feszegetése, ki tudja hogy, de bent maradt ugyanis egy-két vérfröccsenős jelenet) minden negatív előjele ellenére is a vártnál valami jobbá, szórakoztatóbbá álljon össze. Nagy meglepetésre persze nem kell számítani: ha a címnél tovább nem is megyünk, elég abba bele gondolunk, hogy a bő húsz évvel ezelőtti első rész parkjából hogyan, milyen megfontolások mentén vált mára egy egész világ, és máris világos, hogy a film működési mechanizmusát tekintve a szabvány folytatások sorai közé predesztinálja magát, és becsületére legyen mondva, nem is próbál titkot csinálni a nyilvánvalóból. A kölyköknek egy dinoszaurusz ma már olyan, mint egy állatkerti elefánt – a film ars poeticája valahogy így hangzik el a bevezető során, (olyan mondat ez egyébként, ami messzemenő következtetéseket enged levonni nem csak ezt a filmet, a filmipart, de úgy általában a modernitás és a mai ember természetét illetően is), kétségtelen viszont, hogy a film minderre rendszeresen, önmagára való józan rálátással reflektál. Az első film azóta is trónfosztatlan királya, a T-Rex e tétel szerint lejárt lemez. Valami, amit már láttunk, tehát ócska, és csöppet sem érdekes. Kihívója a nézői figyelemért folytatott harcban az Indominus Rex, afféle egyéb dínótulajdonságokkal megspékelt, feljavított T-Rex. Elvileg nagyobb, elvileg gyorsabb, elvileg félelmetesebb... azért csak elvileg, mert a T-Rex a maga korában, saját filmjének környezetében a legnagyobb pusztító, az alfahím posztját bírta, ahogy ugyanezt a posztot bírja most az Indominus Rex is a saját közegében. Érzésre nem nő fölé jobban saját világának, mint tette azt a T-Rex 93’-ban, kettejük összehasonlítását, és az új, genetikai manipulációval megteremtett faj felsőbbrendűségét tehát a film azzal igyekszik egyértelművé tenni, hogy hangoztatja azt, amikor csak alkalma nyílik rá. Elég bugyuta megoldás, suhan át a néző agyán a gondolat, ám a rosszmájúságot elmossa a filmnek az a meglehetősen szimpatikus, tiszteletteljes magatartása, amivel magát a parkot, és az első film emlékét kezeli. Az őslényekre való rácsodálkozás persze, ahogy megint csak, elhangzik a filmben is, már nem lehet ugyanaz, de Trevorrow és effektmágusai megpróbálják kihozni a lehetőségekből a maximumot, nem csak a látvány tekintetében (ami szerencsére kifogástalan, még a trailerben elsőre vérgáznak tűnő raptorokkal motorozós jelenetben is), de a park látogatóinak reakcióit tekintve is. Hogy Spielberg a reaction-shotok királya, azt tudjuk (Gareth Edwards saját godzilla-verziójában rá is játszik erre), és Trevorrow, jó követőhöz híven, nem szalasztja el megmutatni a rácsodálkozás pillanatait. A gyermeki ámulat természetes ábrázolásához persze most is gyerkőcök beemelése a legjobb módszer, elvégre a film is elsősorban az ő kegyeikre számít, van tehát megint két tizenévesünk. A két srác az eredeti film gyerekeihez képest sokkal kevésbé idegesítő (egyszer sem kívántam például a halálukat, amit az eredeti film sokszori megtekintése során egyszer sem mondhattam el magamról), sajnos azonban a jelenlétük sokkal haloványabb is. Ott vannak, néha rettegnek, néha menekülnek, összességében azonban alig többek a főbb karaktereket kalandra hívó motivációs pontoknál. Mindegy, nagyobb bajunk sose legyen, pláne ha az említett főbb karakterek meglepően karakán egyéneknek bizonyulnak. Egydimenziósak, persze, ahogy egydimenziósak voltak Spielberg alakjai is, de Bryce Dallas Howard lényegesen jobban járt, mint sok más nyári blockbuster sipítva rohangászó női karaktere. Nem teljesen elveszett, akár egymaga is helytállni képes, kimondottan tevékeny (és Bryce Dallas Howardtól váratlanul dögös) teremtés, Chris Pratt pedig, hiába nem gondoltam, tényleg menő. Nagyjából egyetlen vonásukat persze egyikük sem képviseli olyan markáns hévvel, mint tette azt Jeff Goldblum saját egyetlen dimenziójával a Jurassic Parkban, de ez még így is említésre méltó teljesítmény. Történetet és hatásmechanizmust tekintve a Jurassic World egyébként majdhogynem remake, nagyobb, maibb mint elődje (ennek minden elenyésző előnyével és sok-sok hátrányával együtt), de alapjában véve mégis ugyanaz. Az ember profit érdekében mindenható szerepkörébe álmodja magát a teremtésben, majd saját hülyeségéből és kapzsiságából kifolyólag jól rábaszik, és futva-rohanva menekül az őt üldöző ilyen-olyan dinoszauruszok elől. De ez esetben mindezt legalább izgalmasan, érdekesen teszi, amikor pedig a film végén szimbólikusan összecsap múlt és jelen, és Trevorrow tanúságot tesz öniróniája, saját szerepére való rálátása mellett, akkor már tulajdonképp az apró hibák majdhogynem mind meg is vannak bocsájtva. Hogy ezt folytatni, fokozni hová lehet, azt nem tudom, de ha a hírek igazak, és valóban egy új trilógiával állunk szemben, nos akkor... igazság szerint az előző trilógiának is csak az első része volt igazán erős, trilógia indító darabnak pedig a Jurassic World is, noha néha bántóan ostoba ötletekkel vegzálja nézőjét, bőven bőven jól teljesít, hogy mást ne mondjak, bármelyik eddigi JP-folytatásnál jobban.
