Névtelenül olvasatlan blogot írni az különös elfoglaltság. Arccal előre belekiáltani az átláthatatlan semmibe. Nem mondhatni el senkinek, ezért úgy elmondani mindenkinek, hogy mégse hallja meg senki. Olyan fonákos. Ránézésre haszontalan. Úgy bátor, hogy közben nem az. Abszurd valahol egy picit, de összességében mégsem nagyobb őrület, mint magamban beszélni, azzal meg a világon semmi bajom.

Úgy éreztem, kell egy bevezető poszt, mert azt hiszem, egy filmes blogba a nélkül mégse vághatok bele, hogy egy bizonyos kérdést ne érintenék. A filmkritika definíciója, szerepe és fontossága az elmúlt évtizedben gyökereiben változott meg. Simán tudományos értekezést érne a téma, hogy hogyan változtatta meg a popkultúrális művészetek befogadásának a módját az, hogy az internet a háztartások alapfelszereltségének része lett, és azon is hosszasan el lehet mélázni, hogy miként rántotta le a komplett popkultúra értékét a filmek (zenei albumok, játékok) befogadótól való távolságának kattintásnyira zsugorodása. Anno, mikor még csak a tehetősebb kevesek kaptak bebocsátást a bal klikkre megnyíló, értéket és szemetet egy kanállal mérő kultúrturiba, biztos volt dolgotok olyan alakokkal, akik a vinyójukon százas nagyságrendben terpeszkedő filmek címlistájával villogtak, és büszkén vallották magukat filmimádóknak. A maguk módján azok is voltak: a modern kor tipikus eseti nézőjének prototípusai, az úgynevezett transformers-generáció gyökérhajtásai, a ma mennyiségi divatjának hódoló igazi kultúrbarbárok, akiknek a listaőrületét aztán az internet gyors popularizációja egy-két év alatt túlhaladottá tette. Ma, az ncore korában nincs már szükség listákra, mert az ncore-adatbázis maga a lista. Megindult a kultúra gyorsfogyasztása. Úgy általában ez az egész internet-jelenség remek példája egyébként annak, hogy a technikai fejlődés irama ma jóval meghaladja az emberiség alkalmazkodó-készségének a lehetőségeit. Gyorsabban fejlesztünk, mint ahogy fejlődünk, ennek pedig, már csak ha a filmkritika, kritikus és néző kapcsolatának viszonyát vizsgáljuk is, számos balszerencsés folyománya lett, melyek egyenesen a filmkritika létezésének értelmét kérdőjelezik meg.

Van-e még értelme filmkritikának egy olyan fogyasztói kultúrában, ahol a kritikus és a néző ízlése és elvárásai olyan távol kerültek egymástól, mint ma? Mi a kritikus dolga? Hogy a saját értékrendjét szem előtt tartva ítéljen adott alkotásról, vagy hogy igyekezzen a néző fejével gondolkodni, belehelyezkedni egy az övétől gyökeresen eltérő elvárás-rendszer koordinátarendszerébe, ahol a tengelyeket nem a tartalom és stílus alkotják, hanem csak és kizárólag a látvány, a technika? A közönséget szolgálja, vagy a filmművészetet? A tisztességgel megírt, átgondolt, értékes filmkritika célközönsége és a kritika tárgyául szolgáló alkotás célközönségének metszete ma általában üres halmazt alkot. A kritika ma, józan felfogás és logikai levezetés alapján, nem a moziközönségnek, hanem egy perifériális szubkultúrának, a filmbuzik maroknyi csapatának kell hogy szóljon, véleményformáló ereje a tömeg elbutulásával és a filmblogok születésével egyenes arányban csökken.

A filmblogok születésével elérkeztünk a saját, személyes felelősségem kérdéséhez. Itt jön a következő nagy probléma, tudniillik hogy az előbb említett tisztességgel megírt, átgondolt, értékes filmkritika ma szinte nem is létezik. Olyannyira nem, hogy egy-egy felbukkanására majdhogynem illik rácsodálkozni. Ma filmajánló van, abból szarásig, elemző filmkritika viszont alig. Nincs is ezen mit csodálkozni: filmkritikát írni nehéz. Az munka. Gondolatok kellenek hozzá, összeszedettség, több ezer valóban megnézett film, ráfordított idő, ráadásul a gyorsfogyasztás korának standardjeihez mérten túlságosan hosszú, el sem olvassák. A filmajánló feltétlen feladatának érzi eldönteni, hogy egy film jó, vagy rossz. Meggyőzni próbál, és nem tűri meg maga mellett a másvéleményt. Tisztességes filmkritika ezen az oldalon sem várható. Ahhoz én nem vagyok elég jó író, elég mély ember, elég jó és a többiektől kellőképpen független megfigyelő, egyszerűen nem vagyok filmkritikus. Szeretem viszont a filmeket, szeretek a magam szintjén eltűnődni rajtuk, és egységbe rendezni a róluk szóló gondolataimat. Fontos: amit itt olvasol, az távolról sem kinyilatkoztatás. Csak a szubjektívben hiszek, mert ha van is egyetlen objektív (és szerintem egyébként van), azt ember sosem tapasztalhatja meg. Ami itt van, az pusztán vélemény, egy a sok közül, és csöppet sem helyénvalóbb, és semmiképp sem igazabb a tiednél, csak azért mert leírva láthatod. Ha innen nézem, ez az egész tulajdonképp öncél.