Ó igen, a régi nóta megint: Minek háborogni, mikor ez csak egy látványfilm? Hát nem látod, hogy nem akar mást, csak szórakoztatni? Amúgy is, mit vártál egy újabb halálosiramban-filmtől? Legalább a trailert megnézted előtte? Ami azt illeti, megnéztem. És bár sosem voltam nagy rajongója a halálosiramban-franchisenak, Hobbs és Shaw spinoff-ját kifejezetten vártam, és elsősorban pont a trailer miatt. Az előzetes őrült filmet ígért, egy a realitás talajától a fokozás alapelve mentén egyre távolabb sodródó sorozat következő állomását, melyben emberfeletti erővel és egóval megáldott hősök osztják egymást fantáziával, kreativitással, lendülettel teli akciójelenetek közepette, hogy aztán a játékidő végén úgy kelljen felmosni a vászonról lecsorgó tesztoszteront és adrenalint, mint ahogy a sorok között undorító, ragadós pocsolyaként fénylő nachos/kóla koktélt. Naiv vagyok: újfent, sokadszorra feledkeztem meg arról, hogy a Universal valaha szerény költségvetésű, az ezredforduló után kevéssel még sok szempontból a kilencvenes éveket idéző Holtpont-remakeje hogyan nőtte ki magát az évek során a szuperhősfilmek átskinnelt alteregójává, ostoba, ötlettelen egyen-blockbusterré, aminek maximum az ígéretei és a költségmutatói nagyok (noha mára ezekben is szinte lehetetlen kitűnni a nagyzoló tömegből), és ha valami biztosan hiányzik belőle, az pont a fantázia, a kreativitás és a lendülettel teli akciójelenet.

Nagyjából húsz perc után szemet szúr, hogy mi az, amit a Hobbs & Shaw típusú próbálkozások nem értenek meg, és ami egyszersmind legalább részben magyarázatul szolgálhat arra, mitől is olyan átkozottul, értelmetlenül hosszúak manapság ezek az úgynevezett akció-blockbusterek: semmi sem kötelez arra, hogy kvázi-történeted kibontásának minden fázisát akciójelenettel dobd fel, ha adott helyzetben nincs az akcióhoz semmi ötleted. Elő lehet vezetni az expozíciót gyorsan, lendületesen, akár még ütésmentesen is, és minden bizonnyal jobb is, ha így teszel, a helyett, hogy unalmas koreográfiával megvalósított, bármelyik másikkal felcserélhető, feledhető instant-hiriggel akaszd meg a cselekményt és duzzaszd parttalanra a filmed játékidejét. Most komolyan. Ki a faszt érdekel, hogy Statham tizenhatodszor ver szanaszét faarccal és ugyanazokkal a mozdulatokkal egy három, négy, vagy öt tagú, arctalan rosszfiú-alakzatot? Vagy hogy a Szikla a nyolcadik embert emeli fel és dobja négy méterre fél kézzel, miközben ugyanolyan szigorúan néz, mint Statham? Embereink igazán, de tényleg, nagyon kemények, értjük, haladjunk már az isten szerelmére. A két fickó első jelenete bőven felvezette azt, amit amúgy már a filmet megelőző reklámok alatt is tudtunk, hogy legyőzhetetlenek, kőből vannak a tökeik, kérlelhetetlenek, egyszóval: alfahímek.

Amit egy (legalábbis ránézésre, a marketing-ígéretek szintjén) hasonló igényű, az akcióval valóban elkápráztatni igyekvő blockbuster (mondjuk a Hobbs & Shawval amúgy számos hasonlóságot felmutató Mission: Impossible - Fallout) csinál, az az, hogy valódi setpiece-eket talál ki, nem alibizik az akcióval, hanem megtölti őket ötlettel és energiával, aztán irdatlan munkával, fáradságot nem kímélve megvalósítja őket, közben stílust ad nekik, majd egybefűzi az egészet egy sallangmentes, sodró cselekményben. Ehhez képest Jason Statham és Dwayne Johnson önálló kalandjának legnagyobb csalódása éppen az, hogy ebben a filmben az akció egyáltalán nem működik. Súlytalan, elképzelés nélkül megrendezett, unalmas mindegyik (ha valahol, akkor az utolsó húsz percben sikerül elkapni valamit: a trailerben is látható helikopter-vontatás legalább már az ötlet szintjén működik, az utolsó, szakadó esőben prezentált kézitusa pedig… nos, ha nem is különleges, vagy különösebben említésre méltó, azt legalább el tudom képzelni, hogy emlékezni fogok rá pár hét múlva is). A nagyzolás itt pusztán íróasztalon működik, a forgatást megelőző brainstorming szintjén, hogy hogyan kellene az orbitális baromságokat úgy prezentálni, hogy azoknak hatásuk, jelentőségük legyen, ne pedig csak összefolyjanak egy kaotikus, pasztellszürke, figyelemre sem méltó masszában, arról már nincs elképzelés, vagy ha lenne is, nincs idő vagy igény az elképzelést valóra váltani. Pedig a rendező az a David Leitch, aki a saját fondorlatosságába végül sajnos túlságosan belefeledkező-belecsavarodó Atomszőkében egy lélegzetelállító egysnittesnek látszó akciószekvenciát rakott össze. Ehhez hasonlóra a Hobbs & Shawban nem kell számítani. Leitch tudna jobbat, ez biztos, mert láttuk, de talán megértette, hogy a 2010-es évek nagyközönségnek szánt, 200 millió dolláros akciófilmjeiben az akció nem minőségi, hanem mennyiségi tényező. Ez itt a marvel-földje, a kvázi-akciófilmek terepe, ahol az egyformaság, a jelleg nélküliség az uralkodó irányvonal.

Aztán persze ott van a projekt másik aspektusa, elkészültének tulajdonképpeni kiváltó oka: a két dudás egy csárdában helyzetben rejlő humor kiaknázása, mely humorral kapcsolatban nagyjából annyi mi elmondható, hogy sajnos sokkal kevesebbszer vicces, mint ahányszor erőltetett. Statham és Johnson végigcicaharcolják a két óra+-os játékidőt, vég nélkül tolják túl a macsóságot, éktelen faszméregetésük azonban – megint csak, kreativitás, jól megírt, szellemes párbeszédek és odamondások nélkül – egyhamar fárasztóvá és céltalanná válik.

Az akció tehát instant, a főgonosz semmilyen (észrevetted, hogy egy szóval nem említettem eddig?), tét nem létezik, a humor gyenge, a forgatókönyv pocsék, a srácok - de főleg Statham - irritálóan túltolják a keményet, és a film úgy általában elejétől végig a szakadék szélén táncol. Amennyiben nem zuhan bele, azt nagyrészt a záró negyed órának, és a gyenge kontextusból karizmájával kimagasló Vanessa Kirbynek köszönheti. Ezzel együtt a Hobbs & Shaw azért mégis csak egy újabb eltékozolt lehetőség. Tudom, értem, hogy csak egy látványmozi és nem akar mást, csak szórakoztatni. De nem sikerült neki. Komolyan mondom, ha ez a franchise egyszer valóban eljut az űrbe, ahogy egyesek képzelik, lefogadom, hogy azzal a helyzettel se tud majd kezdeni semmi érdemit.