Először is három film, amit bár a listán kívül, de mindenképp megemlítenék.

HALLOWEEN ENDS (David Gordon Green)David Gordon Green 2018-ban sikeresen állította maga mellé a közönséget saját Halloween-értelmezésével (/remakejével/folytatásával, ki-ki válogassa ki a neki szimpatikus megjelölést), ám nem szabad elmenni a mellett (pláne a későbbiek tükrében nem), hogy sikerének titka, de legalábbis egyik lényeges eleme éppen az volt, hogy saját értelmezést e trilógianyitó darabra alig erőltetett rá. A green-féle Halloween egyszerű késői folytatás, amiben a boogieman 40 év elteltével újra visszatér a klasszikus első rész helyszínére, hogy újra vérengzést rendezzen Haddonfieldben, egyszersmind pontot tegyen az első részben rajta egyedül kifogó Laurie Strode-dal félbemaradt ügyének végére. Az a bizonyos (át)értelmezés, hozzáadott szellemi érték majd az első rész sikere nyomán zöld utat kapott folytatás, a Halloween Kills esetén kap teret először, egyből annak rendje-s-módja szerint meg is osztva közönségét. Green és Danny McBride forgatókönyve már-már mitikus szintekre emeli Michael Myers, aka The Shape, aka the boogieman gonoszsági státuszát, egyszersmindenkorra átutalva a karaktert a természetfeletti régiókba és elkezdi pedzegetni azt a gondolatot is, hogy Michael gonoszsága valami módon kölcsönhatásban áll a nevével s tetteivel egybeforrt várossal is. Ezek után következett a Halloween Ends, hogy pontot, sőt lehetőleg baszott nagy felkiáltójelet tegyen Michael Myers, Laurie Strode és Haddonfield történetének végére, az alkotógárda pedig végre túllépi azt a bizonyos rajongók fejében élő vörösvonalat, minek következtében jöttek is egyből a mára már rutinszerűvé vált sirámok, a zárlat újraforgatását követelő aláírásgyűjtések, a felháborodás annak okán, hogy itt hősünkből (azaz hogy gonoszunkból) gyalázatos szerencsétlenséget gyártottak, nyúlfarknyi játékidőt szentelve neki a saját sztorijában, ésatöbbi... ésatöbbi... unalmas. Tény és való, a témát, mellyel a Halloween Ends elsősorban zsonglőrködik, miszerint a gonosz kívülről érkezik, implikálva talán ezzel azt is, hogy Michael Myers epikus gonoszsága sem abszolútum és semmiből való, szóval hogy a főtémát illetően a film... nos problémás, nem működik. Green és stábja karakterrajzzal próbálkozik, kísérletük azonban gallyra megy, hiteltelenné, erőltetetté válik, ráadásul elvi szinten is meglépnek olyat, ami érthetően provokálja, felhúzza a rajongó népet, csakhogy... Amennyiben a Halloween Ends mélységes ostobaságán túl tud lépni az ember (és még egyszer, elfogadom, ha valaki nem), akkor azért nehéz nem elismerni, hogy Green milyen egy hangulatos, 80-as évek retrót árasztó, pazarul kinéző mozit készített, melynek egyes kivégzései valóban ütnek és ami fő ígérete volt, mi szerint lezárja két főszereplőjének közös útját, azt tulajdonképp tisztességgel végbeviszi. Ami a filmet övező botrányt és a koncepció elbaszottságát illeti... megélt már ez a franchise cifrábbakat is annál, mint amit itt látunk. Most legalább egy kompetens filmrendező rendkívül szórakoztató, esztétikailag kifejezetten élményszámba menő bukásának lehetünk szemtanúi.

DOCTOR STRANGE IN THE MULTIVERSE OF MADNESS (Sam Raimi)
Először is megfogalmaznám azt a sarkos véleményt, hogy nekem az idei (szám szerint negyedik) Thor-film is tetszett. Kimondottan élveztem az idétlenségét, jól szórakoztam a vizuális ötletein, a nyilvánvaló és hatásvadász needle dropokon, de mindeközben tudtam, hogy amit látok, az nem egy jó film. Ezt most azért írom le, mert szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy a Multiverse of Madness meg szerintem igenis, hogy az. Mindkettőre igaz, hogy szerzői blockbusterként magukon viselik alkotójuk stílusjegyeit és mániáit, de a Thoron a megfelelni akarás, a Ragnarökön való túlnövés vágyát éreztem, a Multiverse of Madnessen meg simán csak azt, hogy Sam Raimi baromira élvezi, hogy végre nagyköltségvetésből ökörködhet egyet és miközben tiszteletben tartja a munkaadó (a Marvel) elvárásait és tisztességgel beilleszti történetét a nagy marvel-történetfolyamba, addig tágítja a horror felé a stúdió sokszor szűken hagyott kereteit, ameddig csak bírja és képes jól érvényesülni a kötött körülmények között. Waititi nagyot dévajkodott a Thor: Love and Thunderrel, csak közben kevéssé érdekelte, hogy filmként is működtesse a produkciót. Raimi ehhez képest filmet forgatott és így tudott megdönteni pár Marvelre jellemző korhatáros tabut. A Multiverse of Madness a digitális csúcstechnológia és az analóg báj kevercse, a bevált sémákat magabiztosan használó, szuperlátványos képregényfilm és a kreatív kivégzésekkel és zombikkal operáló, szerzői light-horror határmezsgyéjén egyensúlyozó sajátos kreatúra. Vannak akik középutasnak, két-szék-között-a-padlóra típusú próbálkozásnak érzik, de én mindig odáig vagyok, ha többszázmilliós gigaprojekteken ilyen erősen érzem az egyéniséget.

THE BATMAN (Matt Reeves)
Még év elején, a moziban ülve nagyon bírtam az új Batmant. Szerettem az emóra hangoltságát, a minden eddiginél erősebben jelen lévő detektívszálat, zabáltam a képi világot, valósággal elvesztem abban a kétharmadannyinak tűnő, elröppenő három órában. Aztán itthon pár hónappal később újranézve kifejezetten untam magam rajta, a cselekmény központjában álló ügyet banálisnak, túl egyszerűnek, ettől a filmet túlfújt lufinak láttam és minimum négynek éreztem azt az ólomsúllyal elcsöpögő három órát. Egy harmadik alkalom teszi majd helyére fejemben a filmet, van azonban pár dolog, amit most is le tudok szögezni.

1. Matt Reeves batman-koncepciója (mi szerint Batman egy depis detektív-igazságosztó egy a valóságra minden eddiginél jobban hasonlító, űberkorrupt Gothamben) kellően újszerű, kellően karakteres, tehát mindenféleképpen valid, helye van az oeuvre-ban (ellentétben Zack Snyder buta, üres, jellegtelen batman-koncepciójával, amit még Ben Affleck amúgy passzintos castingja sem tud menteni).
2. A film nagyobb képernyőn istenien néz ki, színvilága sötéten is káprázatos.
3. A legnagyobb akcióként prezentált autós üldözés se moziban, se kistévén nem működik.
4. A befejezés az együtt motorozó, majd szétváló Batmannel és Selinával világbajnok szinten király.
5. Michael Giacchino a score-ral új művészi csúcsra ért. Fantasztikus a soundtrack... ahol kell brutális, ahol kell gyöngéd, de mindvégig gyönyörű.

Minden egyebet majd eldönt az idő, meg a folytatás.

Innentől pedig az éves kedvenceim... Szokásos megjegyzés, hogy minimum a következőket még pótolnom kell: Tár, Blonde, Bardo, Babylon, The Whale, Triangle of Sadness, Moonage Daydream, Vortex, Veszélyes lehet a fagyi.

SHARP STICK (Lena Dunham)
Szomorú, igazságtalan és érthetetlen az, ami Lena Dunhammel történik. Alig több, mint tíz éve annak, hogy a Girls című HBO-sorozat indulásakor egy generáció hangjának kiáltották ki, ma meg... hiába jelentkezik nemcsak jellegében, de minőségében is hasonlóan erős munkával, azt elhallgatás, ignorancia, úgy általában masszív, széleskörű érdektelenség fogadja. Pedig még azt se lehet mondani, hogy a streaming-dömping temette maga alá a Sharp Sticket, mert a film, úgy látom, nyáron mozis bemutatót is kapott. Gondolom nem épp széleskörűt, de kapott. S mint hogy a bármily fórumon és formában megnyilvánuló filmbuzik feladata is, hogy felhívják a figyelmet az apró, rejtett kincsekre, hát azt mondom, tessék... idénre itt van a Sharp Stick, egy őszinte, épp csak kicsit pajzán, kicsit tabudöntő, de nagyon stílusos film állat zenékkel egy ártatlan királylány naivitásának csorbulásáról és szexuális ébredéséről. Ha úgy tetszik, valahol coming-of-age, csak ez manapság annyira elcsépelt és annyira keveset mond. A film tényleg nagyon olyan, mint a Girls, mégsem érdekel senkit, pedig humora, szíve és egyénisége van.

AFTER YANG (Kogonada)
Az ilyesmi filmekre mondják külföldiül, hogy kontemplatív, én viszont senkinek a kedvét nem akarom elvenni az After Yangtól, ezért inkább mondom azt, hogy... nos erősen hangulatfilm. Hogy meditatív, a szó legjobb értelmében. Nyugodt, de érdekes és szomorú is. Mintha Spielberg A.I.-jának nem-hollywoodi mostohatestvére volna; kevésbé kalandos, de szebb; rövidebb, érzelmeiben kevésbé grandiózus, mégis hatásosabb és talán mélyebb. Sok film gondolkodott már a mesterséges intelligencia, konkrétabban az android humanizációjának lehetőségein és érdekes mód ez a téma vonzza az elmélyült, lassabb tempóban való kifejtést, ám végtére mégsem mondanám, hogy az After Yang tisztán, vagy leginkább filozófiai darab lenne. Az is, persze, de közben rövid játékideje alatt el tudja érni az ember szívét is. A végére könnyen azon kapod magad, hogy a film szereplőivel együtt gyászolsz valamit (valakit?), ami (aki?) szétszedve, a műtőasztalon csupán fém és vezeték. Kudos Colin Farrellnek, amiért a részvételével ilyen projektekre hívja fel a közönség figyelmét.

TOP GUN: MAVERICK (Joseph Kosinski)
2022-re eljutottunk oda, hogy nincs abban semmi meglepő, ha az adott év legjobb amerikai blockbusterét a cruise-művek szállítja. Nem kis teljesítmény ez tekintve, hogy 10 évvel ezelőtt úgy tűnt, egyetlen nagy életközepi meltdown tán mindörökre maga alá temeti a világmindenség (egyik) legnagyobb filmsztárjának gondosan kimunkált imázsát és karrierjét. Én amúgy nem gondolom, hogy a Top Gun folytatása az új reveláció, személy szerint, ha már háztájon maradunk, a Mission: Impossible franchise utóbbi két fejezetét kérdés nélkül a Maverick elé, fölé sorolom, ettől azonban még tény marad a tény, miszerint a Top Gun 2 egy igazi közönségcsemege, amit minden bizonnyal olyan minőségű mérnöki és egyéb szakmai truváj kelt életre, hogy azt mi, egyszerű földi halandók valószínűleg föl se tudjuk mérni. Ez egy. Mármint hogy átkozottul jól mutat, szól, száll, repül. Ám ezen túlmenően következik a kortárs blockbuster mércéjével már szokatlan fordulat: a Top Gun folytatásából a cselekmény és a karakterek szintjén is kihozták amit lehet (hogy ez kevés, vagy sok, azon lehet vitatkozni – bár úgy látom kevesen teszik -, de hogy ez a film a párhuzamos multiverzumokban egymás mellett létező verziók egyik legjobbika, azt akár le is merem fogadni) és mindezt úgy, hogy a kötelező, elvárt és csöppet sem visszafogott fanservice is sokkal inkább szimpatikus, mint ízléstelen. Nyerő csomag ez a film, nincs itt mit kertelni. Ékes bizonyítéka annak, hogy még a patikamérlegen-kimért is lehet lehengerlő, ha a film minden részéből a végtelen profizmus süt, egyszersmind visszarévedés egy olyan korba, mikor még az ilyen léptékű filmek készítését sem egyedül a rutin határozta meg. Az első részhez képest megemelt tétek, a hollywoodi mozi legjobb hagyományait idéző, kristálytiszta cselekményvezetés és hiteles karakterívek gondoskodnak arról, hogy a végére az ember ne tudja biztosan eldönteni, vajon izgalmában vagy meghatottságában párásodik a tekintete.

NOPE (Jordan Peele)
Egyesek szerint Jordan Peele egyre gyengébb filmeket csinál, szerintem meg pont hogy egyre jobbakat. Nope című filmjét UFO-s moziként promózták, nyilván több van benne ennél (egyesek szerint meg pont hogy kevesebb), de annak, mármint UFO-s filmnek sem utolsó, és az a minimum, hogy egyedi. Peele ezúttal is rejt „üzenetet” filmjének zsánergúnyája mögé és ez akár ki is csinálhatná a mozit; nem jó az, ha kalapáccsal verik az ember fejébe a mindenféle, szerencsesütikbe kívánkozó nagyigazságokat, de Peele megint megússza. Filmjének mögöttes gondolati magva hol összeáll, hogy nem-annyira (pont így volt ez legutóbbi, Us című filmjénél is), de a végén aztán mégis úgy áll fel az ember előle, hogy lenyűgözi az alkotói ambíció, az amúgy egyszerű mondandóra rácsavarított cselekmény átgondoltsága és elsodorja Peele hangjának egyénisége; ha akar megnevettet, ha akar beszarat, máskor meglep, de mindvégig vasmarokkal tartja a figyelmet. Nem mellékes megfigyelés, hogy a Jordan Peele/Michael Abels rendező/zeneszerző páros nem először dob figyelemreméltót. Egészen jól passzolnak ők egymáshoz.

AFTERSUN (Charlotte Wells)
Bizton állíthatom, hogy idén az Aftersun-on sírtam a legjobban. Egy darabig nehéz kivenni, mi is a film valódi fókusza; apa és lánya törökországi nyaralásának eseményeit követjük és az első percekben még minden idillinek tűnik, ám ahogy telik az idő, szinte úgy tűnik majdnem csak véletlenül odavetett jelenettöredékekből értesülünk arról, hogy az apával talán nincs minden rendben és ez a sejtés a film során egyre csak erősödik. Nagyon személyes filmnek tűnik az Aftersun és a maga finom, szinte kimondatlan módján annyi mindenről szólhat... Szólhat a gyászról, arról, ahogy a már felnőtt Sophie (a történet tizenéves főszereplője) hogyan próbál emlékeiben kutatva felfedezni, megérteni valamit apjával kapcsolatban, amit gyerekként még nem volt esélye meglátni, szólhat a belső démonokkal szembeni tehetetlenségről, vagy a bűntudatról, ami a mindeddig felsoroltakból adódik. Charlotte Wells rendező hagy helyet a szabad értelmezésnek, némileg hézagosan fogalmaz, talán pont azért, mert gyermeki nézőpontból láttatja az eseményeket, ezzel együtt viszont határozottan megteremt egy hangulatot, amiben aztán megszülethetnek a befogadói értelmezések; egy hangulatot, amiben hol jólesik elmerülni, hol meg nem annyira. Megfoghatatlan film ez valahol, nem hiába, hogy most is csak keresem a mondandómat. És nem azért, mintha ne lenne... csak hát, észrevettem már, hogy számomra a legjobb filmekről a legnehezebb beszélni. Leginkább csak snittről snittre leírnám azt az utolsó öt percet, ami pont olyan ízléses és finom, mint a film egésze, de úgy üt oda lesből, váratlanul, hogy az rohadtul fájjon. Azzal az érzéssel hagyott ott az Aftersun, hogy szívből kívántam ennek a két embernek (apának és lányának is), hogy jól legyenek, hogy minden rendben legyen velük; azt hiszem ez jól szemlélteti az élmény valószerűségét. Közben persze minden szívből jövő jókívánságom és a film néhol nyitott elbeszélésmódja ellenére is tudtam, hogy ez most sajnos egy másik mozi.

EVERYTHING, EVERYWHERE ALL AT ONCE (Daniel Kwan, Daniel Scheinert)
Nos... olyan film, mint az EEAAO kevés került világszintű moziforgalmazásba idén, ha egyáltalán. A multiverzumok módfelett divatos és öncélú őrületét egyetlen mainstream film sem vitte el negyedaddig se, mint ez. A rendezőpáros előző filmje, a Swiss Army Man is annak szélsőségesen perverz, abszurd humora miatt lett híres; sokan említik lesajnálóan Daniel Radcliffe fingó hulláját abból a filmből, ám azt kevesen tudják, hogy az idétlennek tetsző felszín valójában egy a depresszióról és az öngyilkosságról szóló történetet takar. És pont így van ez a Danielsék új filmje kapcsán is. A felszíni jegyek maradtak, előfordul, hogy húszcentis műdildóval pofoznak arcon valakit, de az is megesik, hogy a szereplők egyike-másika buttpluggal a seggében tart kungfu-filmes harci bemutatót; közben pedig a film hullámvasút, a végére valósággal túlcsorduló, fantasztikus érzelmi kitöréssel. Olyan sodró lendületű a cselekmény és annyira változatos a hangulat meg a stílus, hogy a film minden földi logika és törvény szerint szanaszét kéne essen, mégis megmarad kompaktnak és érthetőnek egészen a legutolsó, katartikus érzelmi kisülésig. Nem állít kevesebbet, minthogy a depresszióra és kétségbeesésre a szeretet és az odafigyelés a megoldás, ami bár talán naiv gondolat, de hát az EEAAO meg egy vállaltan naiv és romantikus mese bájjal, humorral, abszurddal, törődéssel, csupa szívvel... és igen, bizonyos időközönként műfasznyi obszcenitással.