Annak ellenére, hogy egy masszív ellentábor folyamatosan hallatja a hangját, azt azért általánosságban el lehet mondani, hogy a Marvelt mindenki beszopta. Azokat az időket éljük, amikor az ultimate férfifilm posztjáért olyan termékek küzdenek, mint a vállaltan az óvodás korosztály igényeire hangszerelt transformersek, vagy az átlátszó macsóhimnusztól kiindulva részről részre egyre inkább a teljes infantilizmus irányába csúszó Halálos iramban-mozik. Az ezeket a darabokat milliárdos vállalkozásokká avató célközönség széltébenhosszában való szőnyegbombázásának legkiválóbb eszközének pedig a maskarás szuperember-sereglet bizonyult, a képregényes brand csillivilli portékáival épp az ő elvárásszintjüket veri telibe. Siránkozhatunk egyrészt azon, hogy mégis mit mond ez el az általános férfikép alakulásáról, vagy azon, hogy hová vezet ez a folyamat a közönségfilm jövőjét illetően, én viszont mostanában inkább azon vagyok kiakadva, hogy a nép mögé beállt a nemzetközi kritika is. Eszem ágában sincs tagadni a szóban forgó filmek erényeit (ami azt illeti, a marvel-istállóból nem egy igazán jó darab is került már ki), a marvel-oldali szuperhősmozik azonban ordítóan nyilvánvaló hiányosságoktól is szenvednek, ezeket pedig mintha senki se akarná észrevenni. Tény, hogy a Marvel egyetlen filmjével sem érintett olyan gyalázatos mélységeket, mint ahová a stúdióbirodalmon kívüli próbálkozások némelyike süllyedt (olyan gyalázatos próbálkozások, mint amilyen a Zöld lámpás, vagy ne adj úr isten a Szellemlovas 2 volt), úgy érzem azonban, hogy nem egy esetben kritikusok egész hada mindössze a stabilan szállított középszert ugrálja körbe, miközben szemet hunynak olyan problémák fölött, mint az aktuális darabok béléséből évről-évre egyre pofátlanabbul kikandikáló kaptafa, vagy azon egyszerű tény, hogy ezeket a filmeket bizony rendre szükségtelennek érzik ellátni tisztességgel megírt forgatókönyvvel, szimplán azért, mert egyrészt a futószalaglogika következtében ilyesmivel bíbelődni idejük se lenne, de... legyünk őszinték, valószínűséggel igényük se nagyon. A közönségnek láthatóan jó így, a filmesek önmagukkal szemben pedig úgy tűnik nem támasztanak hasonló elvárásokat. Tömegtermék és művészet talán sosem állt egymástól olyan távol, mint ma, és ebbe a közegbe érkezett meg most a Birdman, amit azért érzek fontosnak elmondani, mert akik 20-30 év múlva, kontextusából kiemelve nézik majd ezt a filmet, azok mindezzel nem lesznek tisztában. Ilyeténképpen a Birdman nekünk szól, ennek a kornak, specifikusan, másrészt pedig, mivel magjában örök emberi dilemmát hordoz egy húsvér alak történetébe gyúrva, szól az öröklétnek is, univerzálisan.

Riggan Thompson a 80as-90es dekádforduló tájékán szerepelt pár kasszarobbantó szuperhősfilmben. Övé volt a címszerep a Birdman című moziban és folytatásaiban, a karakter skatulyájából pedig azóta sem sikerült kitörnie. Mára levitézlett, pocakos, öregedő ex-celebritás, aki kétségektől gyötörve, folyamatos frusztrációval együttélve próbálja bizonyítani, hogy nemcsak mint 15 perces híresség, de mint valódi művész is ér valamit: Broadway darabot ír és rendez Raymond Carver novellájából, amiben magára vállalja az abszolút főszerepet is. Mindaz, amin Riggan a film háromnapos cselekménye során, sőt már előtte is, az 1992-es harmadik birdman-film óta valószínűleg minden nap átmegy, az azt hiszem minden ma élő valódi alkotószellemiség folyton visszatérő dilemmája: a siker, hírnév és pénz oltárán áldozza fel emésztő önkifejezési kényszereit, vagy a valódi művészet oltárán veszejtse el a széleskörű elismerés és a jólét lehetőségét? Törekvései valóban a művészet szolgálatában állnak, vagy pusztán szánalmas önigazolási kísérletet álcáznak, egy bukott egzisztencia utolsó önbecsülésért tett erőfeszítéseként? Riggan ebben a történetben olyan utazásra vállalkozik, aminek végén ott várja a válasz a maga pőre egyértelműségével, hogy vajon ér-e ő bármit a színes maskara és milliódolláros effektek nélkül is, vagy egyike csak a sok felcserélhető jelmeztölteléknek? Csoda-e, ha menet közben kissé beleőrül ebbe az egészbe és meghasonult elméjének jóvoltából képzeletben madáremberként repkedi be New York utcáit?

És akkor most persze, hogy a filmet idézzem illene foglalkoznom alkotói szándékkal (fentebb talán megtettem), technikával, struktúrával (mindkettő bravúros, elképzelni nem tudom, hogy a film egysnittes látszatának megteremtéséhez milyen precízitásra és mennyi trükközésre volt szükség), de lehet az a legszebb tisztelgés, ha hagyom az egészet a fenébe és a helyett, hogy felboncolnám, inkább mint Riggan a filmben felmutatott fehér virágot, hagyom létezni, lélegezni teljességében. Arra sem térek ki, hogy mekkora dobás volt Riggan szerepére a karakterrel erős valóéletbeli párhuzamot mutató Michael Keatont megnyerni. Fogalmam nincs, vajon karrierjének a 90-es évek eleji tetőzése (vagy még konkrétabban az 1992-es Batman visszatér) óta ő is küzd-e a Rigganéhez hasonló egzisztenciális problémákkal, de mindegy is, mert még ha soha nem is fordult meg a fejében semmi mindabból, ami Riggant gyilkolja, alakításával, akadozó mondataival, kritikus pontokon megbicsakló hangjával a természetességnek bámulatos közelségét éri el. Mondanom se kell, hogy karriercsúcspont, világbajnok alakítás, ahogy karriercsúcspont a Birdman Inarritunak is. Az eddig realizmussal átitatott, nyomasztó darabjairól híres mexikói ezúttal szórakoztatóan, átélhetően és szívet tépően mutat rá az egyén irrelevanciától való zsigeri félelmére, a magánytól, szeretetlenségtől és hiábavalóságtól való elviselhetetlen fájdalmára és a bizonyítási kényszer alatti tehetetlen vergődésére, mely Riggan számára ugyan megváltástörténetben csúcsosodik ki, de vajon hányan, de hányan járnak hasonló cipőben és hányan vannak, akik számára a mellőzés tehetség, kitartás, vagy épp szerencse hiányában sosem tud a Rigganéhez hasonló meglepő erővel hatni? A Birdman, végül is, ha így nézem nem csak technikailag bravúros, stílusában eredeti és gazdag film, de ráadásul szép és felemelő sztori, egyszersmind Inarritu megújulásának fénylő bizonyítéka is. Nem mellesleg pedig ordas nagy kritikája a kor moziközönségének, tömegfilmjének és saját fontosságának tévképzeteiben tobzódó kritikusi attitűdjének is. Remekmű, na... csak kimondom végre.