Ha fél 7 körül bekapcsolom a tv-t, már meg sem lepődöm. Egykedvűen konstatálom: a híradó már megint hazudik. Nem vagyok egy nagy hír-faló, de mostanában direkt odafigyelek. Nem egyszer futottam bele olyan fél órás hírblokkba, ami nem tartalmazott „hírt”. Egyáltalán, egyet sem. Kérdés persze, hogy mit jelent a „hír” maga, olyan kérdés, jegyzem meg halkan, amin a híradó kezdési idejét szentségként kezelő tv-néző horda egy pillanatig el nem gondolkodik. Én a tv-ben csak a híradót nézem. – a nagyvilági pixisből rég kihullott nagymamák és csakazértis entellektüel világpolgár ifjak szájából a tv-vel kapcsolatban legjellemzőbben elhangzó mondat valami ilyesmi szokott lenni. Pedig hát... Zsiráf-csemete született a nyíregyházi állatkertben, hím, jól van, a neve Botond: nem hír. Begőzölt családapa baltával lemészárolta feleségét, gyerekeit, meg a szomszédjait: nem hír. Részeg sofőr (hívják az illetőt akár Stohl Bucinak, akár Kovács Jenőnek, tök mindegy) vétlen gyalogost gázolt: nem hír. A Híradó, a valódi Híradó, lássuk be, száraz, és unalmas. A Híradó, ami azt mutatja, ami ránk, mint nemzetre, lakosságra, egyénre valóban tartozik, senkit nem érdekel. Nincs benne szenzáció, nincs benne deviancia, és nincs benne botrány. Ha a kereskedelmi adón a nézettség a szent, milyen alapon várnánk el, hogy a kereskedelmi adó híradója más célt szolgáljon? A híradó nem más, pusztán csak veszélyesebb, mint a tv-ben bármi, mert megbízhatóságot, pontosságot, fontosságot sugalló szignál és logó mögé bújik. Elhiteti, hogy fontos, pedig valójában a hivatalosság és tényközlés auráját a képernyőre csaló formaságok, mint az öltöny, a kimért hangsúlyok és a híradós mimika ugyanazokat a gombokat nyomkodják bennünk: félelmet, felháborodást, haragot szítanak, amit a végén jellemzően vigyorgós képpel előadott cuki-hírekkel oldanak.

Médiakritikus film azért van pár, de ami direkt a híradó műfaját pécézné ki magának, olyan azért jóval kevesebb. Tavalyról ott volt mondjuk A híres Ron Burgundy folytatása, aminek a Nightcrawler mintha csak komolyra hangszerelt nagytestvére volna. Amin ott nevettünk, az itt legvadabb rémálmaink tápszerévé válik, ami ott elrajzolt volt és groteszk, azt a Nightcrawler előbbi tulajdonságokat megtartván is félelmetesen vaskos gyökerekkel eredezteti a mai rögvalóságból. Előljáróban annyit, hogy fontosabb tévékritikus film azt hiszem a Truman Show óta nem készült, és aki megnézi, annak a film minimum két rendkívül nyugtalanító hatására mindenképp fel kell készülni. Az első akkor ér majd, amikor arra gondolsz, hogy ilyen munka, mint amilyet a filmbeli éjiféreg művel, ilyen munka basszus van. Ha híradót nézel (jellemzően azért nem a magyar adókat, mert ha elveikben nem is különbbek külföldi társaiktól, egy ilyesfajta munkásréteg kitermeléséhez azért mi még mindig kicsi ország vagyunk), tök nyilvánvalóvá válik, hogy ilyesminek, ilyen alakoknak, az utcákat járó, szenzációleső lesikamerásoknak létezniük kell. A második löketet pedig majd akkor kapod, amikor ráeszmélsz azon állítás valószerűségére és éleslátására, miszerint a filmbeli Lou Bloomhoz hasonló szociopaták a média berkeiben milyen passzentosan találnak otthonra, milyen meleg öleléssel fogadja magába őket a tévéskultúra.

A vasbeton erősségű tartalom mellé az elsőfilmes Dan Gilroy egyéb érdemeket is képes felsorakoztatni, melyek közül mindenekelőtt kell megemlíteni a színészi önkeresési folyamatának szép lassan beérkező fázisához érő Jake Gyllenhaalt, aki egyszerűen csak akkorát játszik, mint az állat. A hol számító művigyor mögött rejtőző, hol érzelmi diszfunkcionalitását illetően gusztustalan őszinteséggel kitárulkozó Lou Bloom karakterét csak utálni és megvetni lehet, Gyllenhaal pedig kíméletlen precizitással járja be ennek a sötét, elfojtott erőszakkal teli figurának minden regiszterét. A lüktető atmoszférában létező város (a film fényképezéséért a normál esetben Paul Thomas Andersonnak operatőrködő Robert Elswitt felelős, az eredmény pedig olyan is) utcáit rikítópiros autójával átszelő csúszómászó alakja akár kortünetként is értelmezhető, az pedig, hogy a képernyő, vagy az internet előtt ülve ilyen és hozzá hasonló alakoknak nyitjuk meg tudatunkat, nos az minimum kurva ijesztő. Mármint hogy horrorfilmes szinten ijesztő. Ide vezetett az, amit a ’70-es évek elején a Hálózat című Sidney Lumet-film már-már prófétikus éleslátással megfogalmazott. Az érdekek mentén szerveződő média egyszerre szüli és befogadja undorító véglényeit.