Gareth Edwards első filmjét, a Monsters-t maroknyi lelkes csapat készítette. Edwards írt, rendezett, fényképezett és, ha ez még nem lenne elég, otthoni PC-jén hosszú hónapokat szöszmötölt a film vizuális effekjeivel is, a végeredmény minimál költségvetésű szörnyei pedig simán felérnek egy 60 milliós, profi stáb által levezényelt mozi szörnyeivel is. Világos, hogy mindebből nem egy kompromisszumképes stúdióbérenc-rendező mintaportréja rajzolódik ki. Az ilyen alakokat a Warner szintű vállalat-monstrumok maximum bepróbálják, aztán ha úgy látják, az alany se nem hajlik, se nem törik, akkor előkerül a bevett forgatókönyv, művészi ellentétekre hivatkozva gyorsan végrehajtják a rendezőcserét, a delikvenst pedig a jövőben messzire elkerülik. Fingom nincs, ehhez képest Gareth Edwards-nak hogy sikerült keresztülvinnie godzilla-koncepcióját a kockázatkerülő üzletemberek tömör sorain, de megcsinálta, és hogy még jelentős sikert is el tudott érni vele, az aztán már tényleg a pofátlanság világrekord-csúcsait verdesi.

A rendezőnek a kívánt formuláért egész a 70-es évekig kellett visszanyúlni. A Cápában csúcsra járatott spielbergi hatásmechanizmust Edwards nem egyszerűen csak integrálja saját godzilla-verziójába, hanem olyan mértékben túlpörgeti azt, ahogy eleddig nagyköltségvetésű blockbusterben nem merte soha senki. Majd’ egy óra eltelik, mire ősgyíkja berombol a filmbe, sokat látni azonban ekkor sem enged magából. A címszereplő intrója jellegét tekintve nem is állhatna távolabb a 98’-os emmerich-film durrbele-habitusától, bár Edwards megközelítése tulajdonképp minden amerikai városrombolós látványorgia alkotói felfogásával tudatosan, koncepciózusan szembe megy. Ha mutatja fő attrakcióját, akkor is csak részleteiben, mintha Godzilla befoghatatlanul nagy lenne a kamera objektívjének, a távoli képek meg csak a farkának ívét kapják el, mert a monstrum rittig akkor fordul be a következő sarkon, mikor a kamera-kocsi éppen utolérné. Méreteit sziluettek, öblös hanghatások, és a nyomában összeroskadó épületek jelzik.

Hatalmas a kockázat, mert ez a fajta megközelítés épp szöges ellentéte a mai divatnak. A hasonszőrű filmektől manapság elvárt narratíva szerint a látványosságot kell előtérbe tolni, meg kell azt mutatni minél előbb, minél teljesebben. Míg a Pacific Rim és a transformers-mozik első perctől minden kunsztjukat felkínálják a szemnek, addig Edwards a késleltetés feszültségében hisz, és ezzel, elég fellépni tetszőleges filmes fórumra és ott belesni a film topicjába, annak rendje-módja szerint el is veszíti a közönsége jórészét. A mai néző maximum a tv-ben fogadja el, ha baszakodnak vele, márpedig Edwards ezt a moziban, és ráadásul egy olyan film keretein belül teszi, aminek minden nézői elvárás szerint tucat módjára kéne működni. Ehhez képest Edwards várakoztatással, reaction-shotok tömegével húzza az ember idegeit. Godzilla jön, rombol, ő meg az utca emberének bambán bámuló ábrázatát filmezi, de mikor a Mutok és Godzilla egymásnak esnek, abból se látsz semmit, mert Edwards a hátráló tömegből filmez, és nem csak a menekülők előtt, de előtted is bezárja az óvóhely betonkapuit, vagy épp híradó-képekre vált, a helyett, hogy szemmagasságból figyelné a csihipuhit, egyszóval… millió és egy módját találja meg annak, hogy csak filmje legvégén fedje fel valódi teljességében annak tisztes méreteit.

Csak hogy a koncepció visszássága, és paradox ereje világos legyen: emberanyag egyetlen filmben sem volt még olyan felesleges, mint itt. Még a negyedik részre közkívánatra menesztett transformers-karakterek némelyike is tevőleges résztvevője a cselekménynek, itt viszont az első perctől világos, hogy a hadsereg tök feleslegesen futkos atombombával a hóna alatt egyik helyszínről a következőre, a Mutok ellen esélye egyedül Godzillának lehet. Még a film eleji családi dráma sem magáért a drámáért, vagy a karakterek épülésének szempontjából fontos, inkább csak a történetbe való praktikus belépési pontként működik. A film szörnyeinek csekély vászonidejét tekintve Edwards legnagyobb teljesítménye pont az, hogy egy pillanatra nem válik kérdésessé, kik a mozi valódi főszereplői. Annak ellenére, hogy a forgatókönyv a fókuszt a játékidő nagyobb részében a talajszinten futkosó statisztákra helyezi (mert még egyszer, legyen bármilyen nagy név, itt minden hús-vér szereplő maximum statiszta lehet), a néző egy pillanatra sem felejti el, hogy a főszerep itt a háttérben, mögöttünk, fölöttünk pankrációzó óriásszörnyeké. Ezért lehet az, hogy még a húsanyag jelentéktelensége, camp-beütésű párbeszédei sem tudnak igazán zavaró elemmé válni.

A Godzilla ráadásul még szép is. Porfelhőből előbukkanó monstrumai, egyes szám első személyben felvett jelenetei még az egyébként sötét filmnek is képesek markáns vizuális egyéniséget adni, egy-két jelenet pedig, a remekül használt hanghatásoknak és zenének köszönhetően egészen álomszerű hatással bír. Figyeld csak azt a pillanatot, amikor a masszív füsttömeget Godzilla farka finoman kettészeli, majd a villámfényben teljes valójában, de csak egy egészen rövid pillanat erejéig, föléd magasodik… A filmen végig érződik az eredeti mítosz iránti felelősség és tisztelet, de nem csak ez, a méret, a tömeg, a karizma is, mely a szokatlan nézőponttal egyesülve a Godzillát a modern amerikai szörnyfilm egyik legbátrabb, legkiemelkedőbb, legkülönlegesebb darabjává teszi.