A borzalmas trailerei miatt jó előre leírt új terminator-film kapcsán a reményt, némileg meglepő módon James Cameron szállította. A film egyik elővetítése után maga a franchise szülőatyja vette nyilvánosan védelmébe a már bemutatása előtt jócskán meghurcolt darabot, mondván, ez az első folytatás, ami TISZTELETTEL viseltetik az eredeti két film iránt, miközben képes újra felvenni és kreatívan, izgalmasan továbbgörgetni a több, mint húsz évvel ezelőtt elejtett fonalat. Bármekkora is bennem az ellenállás, lassan kénytelen leszek hitelt adni azon véleményeknek, melyek az Avatarban az öreg kanadai elpuhulásának első jeleit látták bizonyságot nyerni (félreértés ne essék, bírom az Avatart, pusztán csak az évtizedes várakozás után volt csalódás). Ha nagyon, nagyon megerőltetem magam, majd elérve akaratom korlátait túlfeszítem minden idegszálamat, akkor talán el tudom fogadni, hogy van, akinek tetszik a Genisys, azt viszont még így is képtelenségnek találom, hogy bárkinek a tisztelet szó hagyja el a száját vele kapcsolatban. A Terminator: Genisys hibája, hogy rossz film lett, kaotikus, súlytalan, rosszul castingolt, felesleges, bűne viszont ennél nagyobb: nem képes felismerni a tisztelgés és a szentségtörés közötti határvonalat és sajnos utóbbi, valóságos mítoszgyalázás válik belőle.

A franchise történetében egyébként korábban is pipálhattuk már ezt a tételt: amikor a harmadik rész Sarah Connort, az eredeti terminator-filmek tulajdonképpeni főszereplőjét, legizgalmasabb karakterét, az emberiség megmentőjének szülőanyját, kiképezőjét, a harcos amazon modernkori filmes archetípusát..., figyelmet és dobpergést kérek... leukémiában veszejti el, nos az minimum arcpirító húzás volt. A franchise történeti ívéhez híven aztán az új rész, sorban számszerűen az ötödik, már nem Saraht, hanem annak fiát, Johnt veszi célba: - és most spoiler következik, de leszarom -: a Genisys John Connorból, még egyszer, az emberiség megmentőjéből, a franchise alapkövének számító tételt szembeköpve - mi szerint a fiú a gépek elleni küzdelemben az emberi oldal egyedüli reménysége - terminatort csinál, aki a Skynet oldalán a gépek mellett, a gépekért küzd. És ezen a ponton nem érdekel, hogy a film szerint mindez egy alternatív, később megváltozott idősíkon történik - hiszen a cselekmény vége után Sarah és Kyle nemz majd egy újabb connor-változatot, ami végre, először a világ történetében elméletben békében öregedhet meg - mert az, hogy ilyet ebben a franchiseban még alternatív idősíkon sem csinálunk, világosabb kéne legyen, mint az atomrobbanás sárgán felizzó tűzgömbjének fénye. Ezek után nem is érdemes gondolkodni azon, hogy az eredeti filmek cselekményszálainak megbolygatása csírájában talán jó ötlet is lehetne, mert ez az egyetlen húzás olyan szinten döngöli földbe a film egészét, hogy még ha amúgy korrekt darabról beszélnénk, akkor sem érne az egész fabatkát se. Tulajdonképp valahol szerencse, hogy a Genisys a fentiektől eltekintve is ostoba, minden ízében félrecsúszott, rossz film lett.

A hagyományokhoz híven a jövőben, a világégés után indított cselekmény villámgyorsan az első film 1984-es helyszínére teszi át székhelyét, miután végre megcsodálhatjuk, hogyan küldi vissza az időben a Skynet az első terminatort, John Connor pedig anyja védelmezőjéül Kyle Reeset. Ismerős képek peregnek a szemeink előtt, amikor is a nosztalgiahullámot valami váratlan töri meg, egy másik terminator és egy harcias, felkészült, látszólag mindent tudó Sarah Connor jelenik meg a színen, aki grabancán ragadja a száját tátó Kylet, és elkezdi átrángatni a zavaros cselekményen. Olyan apróságokra, mint hogy honnan tud Sarah előre az ő szemszögéből soha meg nem történt első rész cselekményeiről, vagy hogy ki küldte vissza az eredetileg a második rész terminatorát Sarah gyerekkorába, a forgatókönyv soha nem ad választ, bár becsületére legyen mondva, utóbbi kérdést legalább felveti, hogy aztán ott is hagyja a levegőben lógva, hátha mindenki hamar megfeledkezik róla a nagy pörgés közepette. Mert hogy innentől pörgés következik. Egyik időparadoxont halmozzuk a másikra, egy melós negyedóra alatt semlegesítjük a második rész ikonikus gonoszát is, egyik akcióból a másikba zuhanunk, a Skynetet is upgrade-eljük, hogy a gépisten fenyegetése idomuljon modern, okostelókkal, tabletekkel, felhővel beborított korunkhoz, és közben unatkozunk, unatkozunk, és mélységesen sajnáljuk ezt az egészet, egyik döbbenetből a másikba esünk amiért az egykor komor, felnőtt, vaskos atmoszférát magán hordó, reményt és az elveszettség érzését, hitet és kétségbeesést folyton fenyegető ötvözetben egyesítő történetből tinikompatibilis családimozi lett érzelmes, vicceskedő terminatorral, vérciki otrombasággal az arcunkba tolt üzenettel, bármiféle súly és karizma nélkül. Hiába tűnik úgy, hogy Alan Taylor terminator-verziója eltávolodni kíván az előző kései folytatások látványosan működésképtelen metódusaitól, hiába próbál a nagy újító szerepében tetszelegni, lényegét tekintve pontosan ugyanaz a logika működteti, mint a hollywoodi filmfolytatások 99%-át: szeretne nagyobb, hangosabb, bombasztikusabb lenni, bármi áron. A végeredmény zavaros, önmagát kereső cselekményét a mindenféle jóízlés nélkül adagolt, ötlettelenül direkt terminator-utalások teszik rém kínossá.

„Mindenkinek szar napja lesz, aki nem hord legalább kétszáz tonnás ólommellényt”, ez volt a második rész ígérete az ítélet napját illetően, és ez az egyetlen mondat önmagában több fenyegetést, rettegést rejt, mint amit az ötödik rész megannyi szerverolvasztó robbanásával, roncsderbijével, pörgő buszával összesen kínálni tud. Franchise-mélypont, több szót nem is érdemel.