Hadd gördítem el mindjárt az útból elfogultságom lehetőségét, váljék csak belőle rögtön az elején szilárd bizonyosság, hogy aztán mindenki a megfelelő értelmezési környezetben tudja elhelyezni a következő sorokat: semmi alapját nem látom a „Hát azért csak ne tegyünk már egy Tarantinot egy polcra Fellinivel meg Truffautval meg Hitchcokkal…!” típusú fanyalgásoknak. Tarantino bő 20 év alatt csupán maréknyi filmmel teljesen egyéni filmes kánont épített magának, minden mozija igazi szerelem-gyerek, láthatóan, érezhetően szenvedélyből alkot, filmstílusának végtelen karizmája és összetéveszthetetlensége egyikévé teszi azon keveseknek, akiknek a munkáit pusztán a főcím alapján könnyedén be lehet azonosítani, röviden: korszakos zseni. Vagy mondom még egyszerűbben: a Ponyvaregényt, vagy a Kill Billt senki más nem csinálhatta volna. Ha Tarantino nincs, ezek a filmek sincsenek, ez pedig azt hiszem a legtöbb, amit alkotóember elmondhat magáról. Mindazonáltal nem tudom elhallgatni a fájó tényt, a zseni teljesen kontrollt vesztett, tán a vele azonosított ismérveknek való megfelelni akarásból származó túlbuzgása (bővebben később) sajnos egyre erősebb nyomot hagy filmművészetén.

Hogy Tarantino makulátlan filmkánon megmunkálásán dolgozik, azt jól mutatja a főcím legelején elővillantott felirat: The 8th film by Quentin Tarantino. Egyrészt, persze… Tarantino nyilatkozataiból és úgy általában minden pórusából áradó magabiztossága itt-ott talán egocentrizmusba csaphat át, ám nem hiszem, hogy ez esetben csak ennyiről lenne szó. Tarantinonak most valamiért tényleg fontos a kerek 10 tagból álló filmes ouvre megteremtése. Számol, és egyben visszaszámol - ez a nyolcadik, tehát még kettő van hátra -, és mindezt azért, hogy nyomatékosítson, nemcsak nekünk, de talán kicsit magának is, hogy világossá tegye a tétet. A 10-eshez közeledvén minden film egyre fontosabb, s talán minden film egyben rákészülés arra a legvégsőre, aminek majd akkorát kell szólnia… QT szerint persze, hogy aztán – ki tudja -, váratlanul elkapja a gépszíj és meg se álljon 15-ig, 20-ig, csak mert megteheti. Éppen aktuális mozija, a The Hateful Eight nyolc karaktert ereszt össze a hóvihartól elzárt senkiföldje kellős közepén egy rőfösboltban, hogy aztán majd három órában csűrje-csavarja-bonyolítsa a szálakat, eltéveszthetetlenül tarantinos monológok és vérgőzös leszámolások közepette könnyed hangnemben, ha nem is mélyrehatóan de felelősen foglalkozzon háború, rasszizmus, gyűlölet és összeférhetetlenség témáival, és nevettessen és elborzasszon és nevetessen… Tipikus QT, röviden.

Hosszabban? A film több szempontból bravúr. Írói minőségében például mindenképpen. Ilyen kiegyensúlyozott karakternyolcast filmben azt hiszem nagyon rég nem láttam. Mindenki pontosan annyi szerepet, időt és játéklehetőséget kap, amit a történet tőle logikusan megkíván. Tarantinot nem köti a karakterekkel túlterhelt szuperhősmozik robbantás-kényszere, itt nincs sem alul, sem túlírt figura, mindenki veszettül a helyén van, a casting és színészi játék is csak egy ponton bicsaklik, igaz ott érthetetlenül nagyot. Tim Roth szerepeltetése előtt értetlenül állok. Nem mintha Roth ne lenne remek színész, de pont mert az, nem értem, mi a fenéért erőltette magára (vagy QT rá) a christophwaltz-szerepet. Roth Waltz-ot hozza, az ő mozgáskultúráját, az ő manírjait, hát mi a fenéért nem bízta a hóhér szerepét Tarantino Waltzra? Ha pedig ő nem ért rá, miért nem egyengette Roth-ot más útra? Ami a szöveget illeti, pattogós, bevállalós, durva, a tempó pedig tökéletesen elősegíti QT abbéli szándékát, hogy az Aljas nyolcasra ne is csak mint egészestés filmre, de szinte mint nagyregényre tekintsen az ember. Ott ülök a moziszékben, süppedek bele mélyre és mélyebbre, tudom előre, hogy még jó sokáig ott leszek, a film kényelmes tempója, fagyos tájban lassan megfoganó rideg természete körülölel, valósággal elveszejt, a várt és sajnos óraműpontossággal érkező apróbb üresjárat szerencsére esélyt sem kap, hogy unalomba fordítsa a hangulatot, mert a film lassú húzása beindul, bivalyerős karizmája nem ereszt, csúcspontjaival pedig természetesen kiveri a rőfösbolt tetejét. Ha attól jó egy film, hogy emlékezetes, akkor Tarantino képtelen hibázni, még a gyengébb filmjei is folyton újranézetik magukat, ikonikus jelenetek sorát fűzik egymásra, hogy képtelenség legyen őket elfelejteni. Sok amúgy talán racionális mércével mérve kevesebb makulával foltozott film néhányórás szavatosságára egy kevésbé sikerült QT-film is utcahosszat ver.

Nade! És itt jön a probléma, ami miatt tudniillik már a Djangot sem tudtam oly nagyon keblemre ölelni, mint amennyire amúgy tényleg szerettem volna. Tarantino hamar kiismerte a tarantinoesque lényegét, tételesen képes álmából felzavarva elsorolni a jelenség jellemzőit taglaló lista elemeit, ez pedig határozottan nem tett jót neki. Filmjeinek kezdeti keresetlensége valahol a Brygantik környékén tudatos kánonteremtésbe csapott át, ami a minőséget eleinte nem, csak a milyenséget módosította, mára azonban egyre komolyodó tényezővé növi ki magát a Tarantino ellenében felhozható érvek sorában, és sajnos azt hiszem jogosan. Az Aljas nyolcas nagyon jó film, menet közben nem egyszer azt éreztem, egészen nagyszerű, elmondom mégis mi a bajom vele: a kiszámított öncélúság, ami a záró 20 percet jellemzi. Tarantino ma már egy újabb levágott karért, vagy még 5 percnyi menő monológért ha kell, akár a logika ellenébe megy. Ha kell, megerőszakolja oly nagyon imádott karaktereit is, csak hogy picit tovább fürdőzhessen önnön fétisében. Könnyebben elnézem, sőt talán észre sem veszem, ha ezt egy film szimplán bénaságból teszi, azonban itt nem erről van szó. Egy tarantino-film az már amúgy is túlzás, alaptermészeténél fogva az, azonban amikor QT QT-bb akar lenni önmagánál is, az egyszerűen szemet szúr és ront az amúgy fényesen ragyogó összképen.