Az 1800-as évek elején prémvadász csapatok járják Amerika bennszülött indián törzsek által lakott vadregényes tájait. Az egyik ilyen csapat felderítője és tapasztalt vadásza Hugh Glass egy nap medvetámadás áldozata lesz, indiántámadásban megtizedelt, menekülő csapata pedig kénytelen hátrahagyni őt. A járni képtelen, épphogy szuszogó férfit három társa (közülök egyik a - nyugati portyázók által meggyilkolt indián szerelmével közös – fia, másik pedig a hasznot és saját érdekeit szem előtt tartó, Glasszal amúgy is ellenséges Fitzgerald) gondjaira bízzák. Fitzgerald persze mit sem törődik Glass sorsával, első adandó alkalommal saját javára fordítja a helyzetet, Glass fiát szemrebbenés nélkül meggyilkolja, őt magát pedig egy földbe vájt verembe veti, földet szór rá és ott hagyja elpusztulni. Glass minden bizonnyal ott is pusztult volna, ám a bosszúvágyból erőt tud meríteni, a túlélése útjában azonban ott tornyosul a természet a maga zord valóságával, a bő két és fél órás utazás végén pedig számodra is világossá válik, ha egy nap egyedül találod magad a hóval, faggyal dermedt vadonban, ott bizony Bear Grylls menő tippjei nem fognak segíteni.

Oszlassuk is el mindjárt az esetleges félreértéseket. A The Revenant megterhelő filmélmény. Ez nem A vadon foglyai, nem is a Winnetou, ez a két és fél órás játékidő nem fog csak úgy elszaladni, mint némely könnyed szórakozást kínáló túlélő-kalandé. Ennek a két és fél órának minden percét egyenként, külön-külön érezni fogod. Ha a sztorit akarod, az persze bakfitty, 80 percben el lehetne mesélni, csak épp értelme nem lenne semmi. Kell az, hogy mire a stáblistáig érsz, te is úgy érezd, van mögötted valmiféle megtett út, amit ha a vásznon lepergett eseményekhez mérve szégyenletes is volna bármiképpen teljesítménynek, vagy melósnak nevezni, mégis képes arra, hogy megéléssé, súllyal bíró megtapasztalássá keményítse a nézői élményt. Nem fogsz jól szórakozni. Ez az a fajta film, aminek bizonyos jeleneteit csak ráncolt homlokkal, összehúzott szemöldökkel lehet végignézni, utóhatása pedig leginkább az ember kicsinységén rágódó kényelmetlen gondolatokkal terhelt szótlan percekben mérhető. Alejandro Gonzalez Inarritu Leonardo DiCaprioval és Emmanuel Lubezki operatőrrel karöltve lírikus pokoljárásra hív: vérrel-béllel-bűzzel, mocsokkal és széppel együtt festik meg egy nagyon is valóságos édenkert képét, mert hogy mindez, bármily kényelmetlen legyen is a gondolat, összetartozik. A The Revenant fókuszában rútság és gyönyörűség, élet és halál tökéletes egybeforrtsága áll. Legnagyobb teljesítménye ez a mi-sem-egyértelműbb naturalizmus, melynek kaotikusnak és szabályszerűnek egyszerre érződő sűrűjéből az ember nem emelkedik ki a teremtés koronájaként, a pőrén lecsupaszított körülmények között egy csupán az állatok közül. Túlélése annyiban rajta áll, hogy megteszi érte a tőle telhetőt, alapvetően azonban mégis fájdalmasan véletlenszerű, vagy ha úgy tetszik, a mindenség szigorú törvényei által meghatározott természet kezében van. A könyörület és könyörtelenség kulturális alapokon nyugvó erkölcsi fogalmai megfosztatnak mindenfajta értelmezésüktől. Az öncélú túlélés világos egyedüliségéhez ugyan társul Glass bosszúvágya, ám - a film végére világossá válik -, az érzés csak az emberé, és hogy ez csodálatos, az igaz, de hogy a természet valósága leszarja, az is tuti.