Azt innen 10,000 km-es távolságból sem nehéz megmondani, hogy az USA-ban a hadsereg, meg úgy általában a honvédelem az valami egész mást jelent, mint az óceán innenső felén, pláne Magyarországon. Nem csak arra gondolok, hogy az Államok alapvetően agresszív külpolitikáját logikusan szükséges beton biztos hadászati alappal alátámasztani, hanem arra is, hogy ez az egész katonásdi milyen szervesen épült egybe az – legalábbis a nagyvilági előítéleteknek megfelelő – amerikai állampolgár nemzeti önérzetével. Ma egy amerikai – nemzetközi terrorizmus ide vagy oda – még mindig abban a biztos tudatban nő fel, hogy a világ vezető birodalmának féltve óvott (külső támadástól legalábbis) lakója, eme történelmileg is gazdagon alátámasztott hitének egyik vaskos tartóoszlopa pedig éppen az ország erődemonstrációra bármelyik pillanatban kész csúcsfejlett militarizmusa. Ha valamit az USA komolyan vesz, hát az a hadsereg.

Az a hadsereg, mely az amerikai filmes ábrázolásokban a rend és fegyelem, a sok száz éves keresztényerkölcsi alapokon nyugvó becsületkódex hierarchikus formában történő manifesztációja, mely formulát az említett amerikai film aztán hol erősíteni, hol kikezdeni próbálja. Amennyiben kikezdeni, nos akkor nincs is nehéz dolga, hisz alig van a világnak nagyobb ellentmondása, mint ami az alapvető emberi bűnt, a gyilkosságot, az ölést uniformizáló, racionalizáló, folyton folyvást igazolni igyekvő, ugyanakkor testvériséget, bajtársiasságot, becsületet, tisztességet és más konzervatív értékeket hirdető hadseregben megtestesül. A Taps (Takarodó), Harold Becker filmje egyébként nem pont erről szól, mégis, legfőbb erénye így is valahol ott keresendő, ahol a témával kapcsolatban érvényes erkölcsi-morális problémákat a maguk feloldhatatlanságában képes felmutatni, hibája pedig hogy a filmbeli kadétképző akadémiát a történet elején érő legfőbb váddal őt magát is jogosan lehet illetni: a Taps végig anakronisztikus hatást kelt, az elkészülte óta eltelt majd 35 év mindegyike külön-külön érződik az egyébként biztos kézzel egymásra pakolt paneljein.

A Bunker Hill Kadétképző Akadémiát 141 éves működés után bezárásra ítélik a döntéshozók. Az intézmény ugyan későbbi háborús veteránok (és halottak) egész garmadáját termelte ki fennállása alatt, ám profit nélkül a kadétképzés sem nyerő móka többé, zárni kell, a végzősök még befejezhetik tanulmányaikat az 1 év haladék alatt, a többieknek viszont takarodó. Igen ám, csakhogy a végzősök, a frissen előléptetett Brian Moreland szellemi vezetésével úgy döntenek, tartják magukat az intézmény, annak vezetője, meg úgy általában az egész amerikai hadi hóbelevanc által képviselt normákhoz, vagyis a tisztesség és becsület nevében a végsőkig kiállnak azért, amit helyesnek hisznek. A történet sava-borsát aztán az adja, hogy az elméleti síkon fedhetetlennek tetsző, makacsul megtartott férfiértékek egy valóságos helyzetben rugalmatlanul kezelve önmaguk inverzévé válnak, tisztesség és megbecsülés helyett csak kényszert, vért és… igen, végül halált szülnek. A fiatal fiúk életében kulcsszerepet betöltő Harlan Bache őrnagy (vagy tábornok, vagy… szóval hogy magas rangú katonai vezető, amúgy az akadémia igazgatója, játssza George C. Scott) a megkérdőjelezhetetlen példaképet testesíti meg az itt nevelkedők szemében. Hadviselt, kitüntetett hősfigura, akire nemcsak háborús múltja, de emberséget, férfiasságot, tartást szem előtt tartó elvei miatt is hasonlítani akar…, nos nagyjából minden srác, aki ismeri. A gond megint az, hogy az általa hirdetett normák gyakorlatban történő működésével, szükségszerű, praktikus, elkerülhetetlen torzulásaival Bache kadétjai sosem szembesültek, ilyeténképpen a saját képének makulátlanságát – nagy valószínűséggel saját maga előtt is vaskos léthazugsággal – őrző Bache a film tragédiájának közvetett okozója, mert saját ragyogását példaként állítva nem a valóságra készíti fel a kadétokat, akik így valós helyzetben annak rendje-módja szerint el is buknak. Hol vannak az ésszerűség határai, ha a minket gyökereinkben meghatározó, legszentebbnek vélt elvek betartásáról van szó? Léteznek-e egyetemes viselkedésminták és értékek, és ha nem, hogyan lehet mérlegelni egy egyre inkább elfajulni látszó helyzetben, amikor pedig elméletben mindent jól csinálunk? A Taps, ha jól belegondolok, tulajdonképp az önmeghasonlás filmje. Megvilágosodásé, mely megvilágosodás nyomán megingathatatlannak vélt hitek, életek napok leforgása alatt kártyavárként omlanak össze. Elég súlyos, így leírva és utólag átgondolva. Kár, hogy a film mindezt csak módjával képes érzékeltetni.

Harold Becker, a film rendezője érdekes figurája a hollywoodi legendáriumnak. Na nem tehetségével tűnik ki, filmográfiáját elnézve világos, hogy maximum közepes színvonalon alkotó iparossal állunk szemben, ám pályája első felében szerencsés csillagállással számos későbbi álomgyári szupersztár és elismert színészegyéniség kezdeti szárnypróbálgatásánál bábáskodhatott. A taps-béli casting az abszolút elsőfilmes Sean Pennel és a pár másodperces Endless Love című zeffirelli-giccsben való felbukkanását leszámítva szintén kezdő Tom Cruise-zal csak egy a sok közül: Becker kamerája előtt– egyébként nem túl sok filmet számláló – karrierje során felbukkant Forrest Whitaker, James Woods, de még Al Pacino is, miközben olyan, már akkoriban is legendának számító színészekkel is dolgozhatott, mint amilyen például George C. Scott. Mindebből kiindulva nem csoda, hogy a Taps is elsősorban szerencsésen összeválogatott színészei miatt maradt emlékezetes az utókornak. Az Oscarját az Átlagemberekért frissen bezsebelő Timothy Hutton és George C. Scott kettőse a korabeli közönség soraiban kelthetett érdeklődést, aki viszont ma a Taps-et nézi, az általában Sean Penn, vagy épp Tom Cruise elsőfilmjeként nézi azt. Nem rossz mozi persze amúgy sem, de hasonló témában a Híd a Kwai folyón például alaposabb, mélyebb, érdekesebb, nem csak egyszerűen klasszisokkal jobb film, de pergőbb és szórakoztatóbb, még éltesebb kora ellenére is. Tom Cruise filmvilágbeli járatlansága egyébként élesen kiütközik a film egyik záró jelenetében: kevés játékidőt kapó karakterében a legnagyobb kihívást az érzékeny balansz kitapogatása jelenti; hitelesen vad, veszélyes fiatal srác, vagy túljátszott, őrjöngő pszichopata válik belőle. Sajnos Cruise enged a kísértésnek, és utolsó jelenésével az addig leginkább semmilyennek nevezhető alakítását eltolja a picsába jobbra.