Boston, a 70’-es évek közepe: a város déli és északi régióit uraló bűnbandái között komoly bandaháború eszkalálódik. Az FBI – egyik ügynöke, John Connolly vezetésével – egyeszséget köt a déli Winter Hill banda fejével, a kőkemény, de a bűnözést még piti szinten űző James „Whitey” Bulgerrel: a gyilkosság továbbra is tabu, az annál kisebb csínytevéseket, védelmi pénzt, kábszert érintő ügyleteket azonban elnézik neki, szabadon garázdálkodhat, amennyiben hasznos információt szállít az északi maffia-szervezet működéséről. Whitey Bulger az árnyékban egyre nagyobb tényezővé növi ki magát, míg végül kegyetlenségével az amerikai bűntörténet legrettegettebbjei közé katapultálja magát. Hogy a kegyetlenségével jelző mellé nem tudtam egyebet felsorakoztatni, az csak részben köszönhető írói képességeim csökevényességének, a dolgomat sajnos a film sem könnyíti meg.
A Fekete mise tökéletesen testesíti meg azon filmek egyik típusát, amitől gyengébb pillanataimban simán a falra mászom, nem elég ugyanis, hogy nincsen neki semmi jelentősége, ráadásul még mintha nem is próbálná a nézővel az ellenkezőjét elhitetni: igen, én csak úgy vagyok, én se tudom minek, állítja közönyös vállrándítással, majd faarccal, rezignáltan felmondja kötelező szövegét. Tényszerűen közöl, a helyett, hogy a cselekményt tudatosan egységbe fogva, izgalmasan mesélne. Egy enciklopédia morózus egykedvűségével csöpögteti előre az eseményeket, hiányzik belőle bármiféle erő, élet, vér, lüktetés. Persze Scott Cooper láthatóan nem akart afféle lüktető filmet, túl szabályos ambícióinak nem része a Nagymenőkre hajazó pattogó szcénákat lendületesen egymásra építő, fiatalos hangvétel. Visszafogottsággal szeretett volna hiteles korképet és jellemrajzot festeni, ám végül olyan fásultsággal tüntet a néző ellen, hogy az hajlamos nagyon hamar elhinni, hogy ez a film és ez a történet bizony sajnos ennyire képes. Pedig lenne itt kibontani való anyag bőven, csak hát... A Bulgert idővel sorban érő árulások súlya feloldódik az erőtlen jellemábrázolásban (jellemző, hogy karaktert építő – vagy éppenséggel lebontó – sorsalakító nagy pillanatok hatásáról is csak a narráció tényszerű megállapításaiból értesülünk, a helyett, hogy Bulger szemünk előtt élné meg őket), de hiába lenne potenciál a gyerekkori barátból FBI-os cinkossá avanzsáló John Connelly és a gengsztervezér kapcsolatában is, a film ezt a szálat is takaréklángon égeti. A Fekete mise egyetlen említésre méltó pontján Johnny Depp színészi szerepvállalása áll. Na persze túlmisztifikálni itt sem kell semmit, szó nincs nézői relevációról, Depp képességeinek újrafelfedezéséről, vagy bármiféle karriercsúcsról, mindössze arról van szó, hogy számos problémás, érthetetlenül ambíciómentes szerepválasztás után Depp újra laikus szabadszemmel is érzékelhető színészi kihívást vállalt. Hogy a filmről összesen ennyi, ami megjegyezhető, az annak fényében különös csalódás, hogy a rendező Scott Cooper pár éve a Crazy Hearttal kimondottan komoly ígéretként indult el a pályán: az a film éppen a pontos jellemábrázolástól működött, és attól, ahogy a drámák sablonos fordulatait váratlanul hiteles megoldásokkal (meg nem oldásokkal) helyettesítette. A már érezhetően gyengébb Out of Furnace után a Black Mass most megint azt az érzést erősíti bennem, hogy Cooper filmrendezőként megmarad beváltatlan ígéretnek.
