bb / leg / legesleg
Az internet filmeknek fenntartott szegletében pár hete épp a Deadpool volt a legforróbb téma. Filmszeretők egész serege majd megfeszült, hogy a legfrappánsabb falatkenyér-hasonlatok egész sorát hadba állítva valahogy kifejezésre juttassa, mennyire nagyon, de nagyon kellett már az a vérfrissítés a szuperhősműfajnak, amit most Ryan Reynoldsék állhatatos, stúdióakarattal szembeni helytállása végre megfialt. Nézzük el a film kapcsán jó előre borítékolható felhajtást az internetnek, mert hát, tudjuk rég, az internet már csak ilyen: ha történik valami, akármi, bármi, ami a legkisebb fodrot képes ejteni a pöttyedt állóvíz felszínén, annak a jelentőségét hajlamos a végletekig túlozni, paradox mód egyszersmind épp ezzel leértékelve adott esemény valós értékét. Most eltekintve attól, hogy a Deadpool amúgy jó-e, hátráljunk néhány lépést és vizsgáljuk meg a jelenséget annak igaz valójában. Nézzünk rá úgy, ahogy van, ne úgy, ahogy szeretnénk ha lenne, engedjük el annak kétségtelenül csábító vágyát, hogy részesei lehessünk valaminek, ami nagy, fontos és jelentőségteljes.

A film nagyformátumú, meglepő, korszakalkotó csodákkal ma már ritkán tud szolgálni. Ami nagyformátumú, az ma már nem tud rejtve maradni, hogy aztán a meglepetés erejével hasson, bő 100 évvel a film formátum születése után pedig a mozi jelenkori moguljai csak erőlködve keresik az egy esetleges új éra kezdetét jelölő kunsztokat, próbálnak, de bajosan, akkor is csak ideig-óráig tudnak korszakalkotó szerepben feltűnni. Starwars-csoda egyszer volt – ha volt egyáltalán, teszem hozzá csendben –, ahogy Aranypolgár, meg Keresztapa is és ezzel, egyelőre legalábbis, nem árt tisztába jönni, ha másért nem, hát azért, hogy a kortárs műveinket tényleges helyükön kezelhessük, és úgy általában, képesek legyünk elválasztani az ocsút a búzától. Messze nem csak a Deadpoolról beszélünk persze – beszélünk az éppen aktuális évfilmjéről is, legyen az 12 év rabszolgaság, Gravitáció, Mad Max, jóformán akármi -, de a Deadpool remek és aktuális példát szolgáltat az okfejtésre, tehát…

Először is. A Deadpool létrejöttével a Marvel nem érdemel bocsánatot kockázatkerülő, a filmet mint művészeti ágat egyre nagyobb rőffel szemen köpő üzletpolitikájáért. Sejtem, hogy sokaknál pavlovi reflexként szaladt tele a gatya, amikor meglátták a film előtt a várt MARVEL cégért és a sokk hatására egyből törlődött is az elméjükből a tény, mi szerint kedvenc piroskájukat megelőzte egy másik céglogó: a Deadpool az X-Men franchise részeként jelenleg még fox-portékának számít, és amennyit a belsős stúdió-ügyletekről tudunk, simán elképzelhető, hogy létrejöttét a Marvel egyetlen félmondatnyi jó, vagy rossz tanáccsal nem támogatta. Hogy ezzel mit akarok mondani? Szó sincs róla, hogy egyik stúdiót mosdatnám a másik ellenében, egy életnyi munkával megkeresett pénzem hajlandó lennék feltenni rá, hogy ha a marvel-hősök mind a Fox égisze alatt futnának, a Fox pontosan ugyanazzal a sablon-mechanikával közelítené őket, mint az anyacég Kevin Fiege által szigorúan felügyelt filmes osztálya. Amit mondani akarok, az csupán annyi, hogy a Deadpool kapcsán forradalomról beszélni több, mint átgondolatlan, több, mint naív. A Deadpool közeledtével azon kritikusok felszabadult sóhajától borzongott a kibertér – hogy tudniillik mennyire jó már, hogy van itt valami, ami merészeli megtörni a patternt -, akik amúgy a most megtört mintát folyton-folyvást erősítő multimédiás termékeket rendszerint érthetetlen módon vállukra kapva ünneplik. Mondanám, hogy képmutatás, valójában viszont csak annak kiváló példája, hogy a világ mára kitermelt egy következő kritikusi nemzedéket (és most nem elsősorban a bloggerekre gondolok), aminek sajnálatosan szignifikáns hányada azt se tudja mit beszél. A cikkenként felhasznált szuperlatívuszok száma egyenes arányban áll az olvasók, vagy legalábbis klikkelők számával, használatuk tehát látszólag kifizetődő, illdomos, hogy van-e mögöttük valós teljesítmény, az majdnem teljesen mindegy. Ami bő évtizedete az interneten és a tv-ben folyik, az magas minőségű jelzők folytonos leértékelése a magabiztos középszer felértékelésével. Ami meg a nézőket illeti…? A gyártó stúdió által még a zöld zászló meglengetése után is kiemelt óvatossággal kezelt Deadpool – most már látszik - ugyan rekord-bevételnek és masszív sikernek néz elébe, az őt sikerre trombitáló nézők – tisztelet a kivételnek – nem látnak tovább a szokatlanul vérbő tálalásnál és a profán fingósvicceknél. Könyörgöm, a Deadpool fő ambíciója, hogy tükröt tartson a kedvenceik elé, ám legtöbben olyan hülyék, hogy ezt észre sem veszik. Szóval hogy... nem, forradalomról, paradigmaváltásról, mint legtöbbször, most sincs szó. Mondják, leírják, említik, de nem. Nagyot kell írni, nagyot kell mondani, hogy kattintsanak, hogy a nagy zajban a sok hang között éppen, pont rád figyeljenek. Ha okosat mondani nem tudsz, mondjál nagyot, ez az alternatíva.

A Deadpool amúgy, hogy erről is beszéljünk kicsit, jó film. Nem csak hogy vígjáték, de szinte már műfajparódia, ám mint olyan, megjelenése egyáltalán nem meglepő, hisz ahol kialakul és sémává szilárdul egy bizonyos formula, ott előbb-utóbb felüti a fejét a formula ellenében épülő, vagy jelen esetben inkább abból egy más formában hasznot húzó gúny, vagy irónia. Tulajdonképp nettó pofátlanság, hogy a Deadpool-szériával (mert hogy a piros ruhás sztorija szériává bővül, az már most biztos) a hollywoodi stúdiórendszer a fő bevételi forrását jelentő szuperhősfilm mellett annak gúnyos paródiáját is elkezdte lefejni. Az álomgyár kirakatban mutogatja maskarás hőseit, a közönség örömére, ám néha, úgy tűnik ugyanazon közönség örömére, bő nyállal szemen csújja őket, de a belépőt elszedi ezért is, azért is.

*ez nem egy újabb Deadpool kritika