A ’60-as évek Amerikája lángoló Amerika, kulturális és politikai értelemben egyaránt. A kor néhány történése és jellegzetessége a teljesség igénye nélkül: rock and roll, Woodstock, hippik, gombák és LSD, Vietnam, kubai rakétaválság, hidegháború, holdra szállás és társadalmi megosztottság. Ami Hollywoodot illeti – mert mégis csak Quentin Tarantino új filmjéről lesz szó, melynek nem meglepő módon alapvető témája a mozi -, az évtized nagyobbik részét a hanyatlás, a lassú kiszenvedés jellemzi. A mozi már túl esett első komoly traumáján, amikor is a gyöngyvászon közönségének jelentős része átköltözött a tévéképernyők elé, a kifulladás jelei azonban a 60-as években sem látszottak szűnni, sőt… Ekkorra már nagyjából senkit nem érdekelnek a nem sokkal korábban még slágernek számító amcsi westernek, de az évtized második felére bőven kifulladnak a nagyszabású szandálos eposzok is. A mozi, mint jelenség leginkább a konzervatív rétegek szórakozási platformjává szűkül. A ’60-as évek második felére a mozi a papa mozijává változott, a hagyományos filmkészítés évtizedes szabályait lustán követő producerek a fiatalabb közönséget egyre kevésbé, egyre nehezebben tudták megszólítani. Aztán jött Új Hollywood. Pontosabban előbb csak pár film, amit aztán követett még néhány, amikből nem sokára valóságos vonulat nőtt ki, mely vonulatot az utólagos filmhistória amolyan kérészéletű mozgalomként azonosítja, és ami kis túlzással élve megmentette az amerikai mozit. Előbb ott volt a Bonnie és Clyde, majd a Volt egyszer egy… Hollywood szempontjából hangsúlyosabb Szelíd motorosok (a film rendezője és főszereplője, Dennis Hopper utalást is kap a DiCaprio által játszott Rick Dalton szájából), ami a hippi –és LSD kultúra abszolút mozgalmi filmjévé avanzsált, azonnali kultuszt és precedenst teremtett, és egy az egyben kijelölte a határt régi idők mozija és az új idők új szelei között. 1967-től számítva nagyjából tíz éven át (a ’60-as évek elején indult francia újhullám mintáját követve) Hollywoodban a rendező az úr, ő veszi át a szerzői stafétát a gazdasági szempontokat előtérbe helyező producertől.

Azért e hosszas (ám összességében mégis slampos) (film)történelmi tárgyú felvezetés, mert Quentin Tarantino kilencedik (egyes számítási modellek szerint már legalább tízedik, de elvetemült és mindig a pontosságra törekvő OCD-sek szerint egyenesen a tízensokadik) filmjéről e nélkül nem lehet beszélni. Önmagában is élvezhető a Volt egyszer egy… Hollywood, de leginkább csak mint bravúros stílusban megvalósított, öncélú hollywoodi komédia, ami amúgy – félreértés ne essék – csöppet sem kevés, de a kontextus az, ami megadja a film sava-borsát, ami értelmezhetővé, kibonthatóvá teszi szimbólumait. Tarantino ebben a filmjében nem hagyományos értelemben vett cselekményben gondolkodik (ő amúgy is ritkán teszi azt), aminek az oka szerintem az, hogy most nem elsősorban egy-két karakterről, de rajtuk keresztül és elsősorban egy korszakról, egy korszakváltásról mesél, erre, erről forgatókönyvet írni pedig, ráadásul olyat, ami a szó jó értelmében vett egyszerűséget áraszt, mégis sugárzik belőle a szerkezeti tökéletesség és hibátlan táptalaját adja a továbbgondolás lehetőségének, a további rétegek felfejtésének is, nos az minimum kibaszott nagy truváj.

De miről is van itt szó pontosan, és egyáltalán… hogy jön a képbe Manson? Most is távolabbról indulnék, mint ahogy távolabbról, természetesen a film, a mozi világából indul ki Tarantino is. Rick Dalton valaha menő tévécowboy volt, a tévécowboyok ideje viszont 1969-re, amikor a film játszódik, bőven és rég lejárt. Mire megismerjük, Rick már levitézlett huszár, kihullott a pikszisből. A régi idők mozija az, ahol lehetett volna egy lövése, és bár a kívánt nagy dobásról mindig lecsúszott egy fél arasszal, de az új idők új szele meg már végképp nem neki fúj. Rick tévés pilotokért küzd, ahol a legtöbb, mi neki kijut, hogy a főgonosz szerepében az új hős előretörésének eszköze legyen. Egy producer közben próbálja beprotezsálni olasz spagettiwesternekbe, de Rick ezt már végképp rangon alulinak érzi, és bár később mégis kötélnek áll, ezt maximum jobb lehetőségek híján teszi. Cliff Booth az ő dublőrje és évtizedes haverja, akinek múltját sötét pletyka, titok árnyékolja be (állítólag megölte a feleségét, de hát ítélet nem született ellene, szóval… fene tudja), és aki, mivel magát Rickhez kötötte, a színésszel együtt csúszik le a lefolyón. Ha Ricknek nincs munkája, akkor nincs Cliffnek se. Ha Ricknek van, Cliffnek akkor is csak talán, mert a róla szóló pletyka néha ilyenkor is megfosztja a lehetőségtől. Cliff egy lakókocsiban éldegél kutyájával, nap közben Ricket furikázza, szakmai megbeszélésekre jár vele, elvégzi a ház körüli teendőket, úgy általában támogatja mindenben, amiben csak tudja, és alapvetően várja, hogy egyszer egy forgatáson is szükség legyen rá végre. Az említett ház egyébként a Cielo Drive-on áll, az azóta hírhedté vált útszakaszon, Roman Polanski-ék tőszomszédságában. Mint tudjuk, ez az a ház, mármint amelyiket Polanski bérelt, ahová a Charles Manson által vezetett hippikommuna Manson által feltüzelt tagjai betörnek egy forró augusztusi éjjelen, és bestiális mészárlást követnek el mindenkin, akit ott találnak. Polanski épp külföldön tartózkodik, de állapotos felesége, a feltörekvő színésznő, Sharon Tate, a hollywoodi sztárfodrász és Tate exe, Jay Sebring, a Folgers kávébirodalom örököse, Abigail Folger, Polanski barátja, Wojciech Frykowski és az épület gondnokát aznap este meglátogató Steve Parent… ők mindannyian az agymosott szekta áldozataivá válnak. Hogy mit jelenthetnek a Manson–gyilkosságok az amerikai kultúrkörben, és mit jelent nekik maga Manson, arról nekünk, itt Európában csak halvány sejtelmeink lehetnek. A hippi kultúrára mindig is balsejtelemmel, a hippikre felforgató csőcselékként, piti bűnözőkként, drogosokként, az amerikai társadalom szégyenfoltjaiként tekintő súlyos tömegek számára Mansonék tettei és a tény, hogy Mansonék történetesen hippi életmódot folytattak, jelentették az ultimate érvet az egyre forróbban izzó társadalmi háborúban. Tessék, itt a bizonyíték, a mosdatlan, kábítószermámorban sátáni zenékre vonagló csőcselék valóban veszélyes, önmagukból kikelve gyilkolnak, késelnek, az áldozatok vérével a falra írt feliratokkal üzennek… Charles Manson tagadhatatlanul szuggesztív karizmája ráadásul tökéletesen alkalmassá tette őt arra, hogy az amerikai néplélek legyártsa belőle saját bejáratú mumusát, Manson az augusztusi Tate-LaBianca gyilkosságok után démoni figuraként kísértett az ország háztartásaiban. Több volt ő, mint puszta szektavezér és gyilkos. Manson szimbólum: az amerikai vulgártörténelem vég nélkül ismételt toposzaiban az ország többször, többféleképpen veszítette el sokszor emlegetett ártatlanságát, egyesek szerint odalett az már jóval az Egyesült Államok megalakulása előtt, mások a vietnami háború gyalázatához kötik a végét, de eme meghatározatlan (és valójában minden bizonnyal sosem létező) ártatlanság elvesztésének egyik sarokköve – és egyben, noha talán igazságtalanul, a hippi-kultusz ártatlanságának vége – mindenképpen Mansonhoz köthető kell legyen.

Na de, mit is csinál Tarantino oly varázslatosan jól ebben a filmben? Nos egyrészt ugye mesét mond, ahogy azt a címmel eleve sugallja. Hogy is volt az akkor, én hogy láttam, hogyan emlékezem? – teszi fel a kérdést, és válaszolja meg azt saját filmjével, közben tévedhetetlen ízléssel adagolja a filmgeek-nosztalgiát, majd az életmű korábbi történelmi vonatkozású darabjaiból már kikövetkeztethető módon vágybeteljesítéssel zárja a művet. CSAKHOGY! Tarantino vágybeteljesítései eddig, gondoljunk akár a Becstelen brigantyk zárlatára (Hitlert úgy széjjelgéppuskázzák a brigantyk, hogy lyukacsos szar se marad belőle, majd biztos ami biztos, rá is robbantják a mozit), akár a Django elszabadul mítoszteremtésére (a film utolsó szeletének bizonyos képsorain valóságos fekete Spartacus születik), leginkább humorral és játékossággal szolgálták ki a közönséget, a Volt egyszer egy… Hollywood esetében viszont ennél többről van szó. Tarantino egyfelől véres, édes bosszút áll a valóságért, úgy ahogy tud, ahogy az erejéből telik, filmen, de hiába az erőszakkal együtt tomboló humor - fröccsen a vér és sorjáznak a gegek - a zárókép mégsem örömteli, sokkal inkább átkozottul keserédes. Ahogy a valóságban embertelen kegyetlenséggel legyilkolt, de itt a szemünk előtt mégis megelevenedő, a mesében tovább élő figurák a felülnézetben távolodó kamera képén sorban kijönnek Rick Dalton elé, az valószínűleg a rendező teljes karrierjének legérzelemdúsabb pillanata. Tarantino maga említi kedvenceként filmjéből azt a pillanatot, amikor Abigail Folger megjelenik Tate mögött ABBAN a hálóköntösben, ami a való életbeli tetthelyen készített rémképek egyikéről sokak emlékezetébe égett bele. Az Abigail összeszurkált testét borító vérmocskos köntös a filmben ép marad. Nem önmagában működik ez a lezárás, hanem a néző fejében a valóság ismeretével elkeveredve, annak ellen feszülve. Margot Robbie Sharon Tate-je éteri angyalként táncolja-lebegi végig az egész filmet. Ez az éteri, ez az ártatlanság az, ami megmenekül a valóság elől a filmben, és ami aztán bemocskolódik a valóság által a néző fejében.

Tarantino amúgy az egész filmben ezt csinálja, végig a valóságot keveri a mesével. Érdekes lehet tudni, hogy nemcsak Manson, Tate és a Cielo Drive-i villa, nem csak a Spahn Ranch, George Spahn, de még az öreg, vak Georgedzsal szexviszonyt folytató Squeaky nevű lány is való életbeli. Tarantino úgy pöttyenti le képzeletbeli karaktereit a valóságból átemelt settingbe, hogy az összkép harmóniája minimálisan sem csorbul. Rick Dalton és Cliff Booth karakterét (de főleg Daltont) elnézve ráadásul azt éreztem, hogy Tarantino a Jackie Brown óta most először dolgozik valódi emberekkel archetípusok és karikatúrák helyett, miközben ők – Rick és Cliff - lennének itt a kitalált karakterek. Amúgy is jellemző a filmre egy fajta kettősség, mert miközben visszafogottan intim és személyes alkotás, ugyanannyira (és nem csak hosszában) eposzi és grandiózus is. Két-három közvetlen közelről követett szereplő helyzetéből, életük három napjának fókuszából láthatunk rá történelmi távlatokra, sorsfordító pillanatokra. A Volt egyszer egy… Hollywood egyfelől egy önmagához képest visszafogott, mérhetetlen egójából lefaragó, de továbbra is ereje teljében lévő alkotó nívós, öntörvényű és mélyen személyes kinyilatkoztatása arról, hogy mit jelent számára a film, mint médium, másfelől fantáziával és személyes nosztalgiával színezett mementója egy olyan pár éves időszaknak, ami után többé már semmi, sem a mozi, sem a mozira ráépülő város nem volt ugyanolyan. Az a mérvű stílusbiztosság és önbizalom pedig, amivel Tarantino sajátos vízióját vászonra álmodja, filmre festi, hogy úgy mondjam, az kizárólag a nagy filmes klasszisok sajátja; a ...Hollywood lenyűgöző elegancia és magabiztos nyers erő delejes elegye, összességében pedig az elmúlt jó pár év legfesztelenebb, legtermészetesebb módon laza filmje.