Régóta nem értem, hogy a Michael Bayt illető, lassan népharaggá gerjedő indulat hogy nem talált még célt magának Zack Snyder munkásságában is. Bayt ma divat utálni, lassan már nem is csak a kritikusok körében, a képével mémek születnek, Snyder viszont, annak ellenére, hogy rendezői kelléktárát illetően hasonló eszközökkel, hasonló igények szerint és lényegében azonos célközönségnek dolgozik, kényelmesen viselheti a Warner által a nevéhez ragasztott visionary director titulust. Pedig eddig sem volt az a radar alatt marginális dolgokat alkotó filmes, a DC képregényes franchise-ának vezető direktoraként (hisz az Acélember és a Batman v Superman mellett övé a DC filmes univerzumát majd csúcsra járatni kívánó két Justice League film is) azonban lassan joggal tarthat tőle, hogy a mostanában ráirányult nagy figyelemmel együtt jár majd a fikacunami is és azt kell mondjam, ez… fájdalom, de így igazságos.

Anno a cím bejelentése után sokat kuncogtam magamban: Batman v Superman. Miért a V? Miért nem VS? Hülyén is hangzik, szarul is néz ki leírva, semmi értelme az egésznek. Pedig hát nyilvánvaló, ha kicsit jobban meggondolja az ember (pláne ha utána olvas), hogy a cím máris spoilert rejt magában, megnyugtatja a nézőt, hogy természetesen szó sincsen vérre menő leszámolásról a két kockák milliói által istenített fél között, nem kell félni, a VS-el együtt járó háborúban ők maximum félútig (mondjuk a V-ig) jutnak el, hogy aztán cseppet sem meglepő módon álljanak társulásra valami nagyobb gonosz ellen. Snyder azért felbukkan a filmje előtt, elmondja, hogy ő Zack Snyder, büszke a filmre, örvend, hogy megnézzük a filmet, de légyszi-légyszi ne rontsuk el az élményt azoknak, akik most nem lehetnek velünk, bárhogy gyötörjön is minket belülről a közléskényszer, tartsuk magunkban a fránya spoilereket. Khmm khmm… melyik spoilerre is gondolsz, Zack? A cselekményre csak nem gondolhatsz, mert az bizony meglepetésből vajmi keveset tartalmaz, amit mégis, az egyrészt filmed pocsék kivitelezése okán hatástalan érdektelenséggé satnyul, másrészt –noha először talán bátornak tűnsz fel vele, később – egy az ostobaság határát egésztesttel súroló húzással visszakozol belőle. Nem gondolhatsz másra, mint ami mindezen kívül marad, és ami a film minőségét tekintve amúgy rezignált érdektelenséggel viseltető célközönséget leginkább érdekli: hol és hogyan és milyen egyéb karakter bukkan még fel a filmben a későbbi Justice League-et alkotó brigádból? Nem tudom ez mennyire volt szivárogtatott anyag a film érkezését övező masszív marketingben, szóval legyen, nem leszek genyó, nem árulom el, ha viszont igazam van és tényleg főképp ezt értetted spoiler címke alatt, akkor az híven jelzi filmed fő célkitűzését és szolgajellegét.

A Warner, vagy Snyder, vagy a Warner és Snyder egyébként tanult az Acélembert érő egyik legfőbb kritikából és lényegében (talán jóvátételként, talán mert szerették volna a tudatos építkezés érzetét kelteni sok részen átívelő történetükkel szemben) azt emelték főtémává a következő filmben. Ha 2013-ban az volt a kifogás, hogy Superman karakterének köztudatban élő lényegét tekintve nem frankó az a néhány ezer ártatlan lélek, mely az Acélember fináléjaként rittyentett fél órás robbanásódában odaveszett, akkor legyen ez a történet alapjául szolgáló konfliktus. Utálja Supermant Bruce Wayne, Lex Luthor, meg úgy ánblokk egész Metropolis a felelőtlenségéért, mert félelmet kelt a hétköznapok kisemberében az önkéntesen beavatkozó mindenhatóság. Az Acélember zárlatát utcaszintről követő kezdő képsorok a film abszolút csúcsát jelentik, ott van ebben az 5-10 percben minden, amit valószínűleg odaszántak, a kicsinység érzése, a tehetetlen félelem), ám az ígéretes kezdés csalóka, mert a film ezt követően történetbe és cselekményszövésbe kezd. Reméltem, ó de nagyon reméltem, hogy a tavalyi T5: Genisyst követően jó sokáig nem találkozom olyan tré blockbuster-szüzsével, és akkor tessék, ezt nekem. Első bő másfél óráját a BvS az események, kapcsolatrendszerek, motivációk bemutatására szánja, és ez még önmagában dicséret is lehetne, csak hát azt kell mondjam, akkora egy elkent massza az egész, hogy amikor 40 perc után megálltam a film által diktált nagy rohanásban, hogy átgondoljam, mit látok, miért történik amit látok, mit akar akit látok és hogyan próbálja azt elérni, nagy hirtelenjében egyik kérdésre sem találtam választ. Ugyan mi a fenét keres ebben a filmben Wonder Woman, már azon kívül, hogy szinte példátlanul ostoba, amatőr, a film egészéből nem kifelé kandikáló, de egyenesen kiszakadó módon beexponálja a Justice League tagokat és teljesen random módon megjelenjen a fináléban, csak hogy meglegyen az a kurva beállítás a három hőssel, amit a trailerben is olyan jól el lehetett sütni, hogy teleszaladjon a gatya az alatt, akit ez illet. De ha már itt tartunk, mi a fenét keres ebben a filmben Lex Luthor? Ki ez az ember? Snyder, az írók és Jesse Eisenberg kezei közt hipszter bölcsész vált belőle, ami oké, nem gond, mert az eddigi mocsokszar luthor-manifesztációk után bármilyen koncepcióból hajlamos kinézni az ember a javítási lehetőséget, csakhogy Eisenberg jelenlétének a történet alakulására – elméletbeli fő gonosz létére – szinte alig van hatása. Annyit sikerült kivennem, hogy óvodás mód igyekszik egymásra uszítani a V(S) oldalán álló két felet, mert hogy filozófiai jellegű magán-eszmefuttatásai során kb. ugyanarra jutott, mint Bruce Wayne, vagy kb. Metropolisban minden ember, hogy tudniillik ez a piros köpenyben flangáló isteni hatalom bizony nagy eséllyel veszélyes is lehet, figurájának fenyegető hatását azonban a nulla felé konvergálja egyrészt az, hogy Batman és Superman nélküle is simán összeugranának, kurvára semmi szükség nincsen az amúgy is rohadtul amatőr ármánykodására, másrészt meg az, hogy… hogy Snyder, az írók és Jesse Eisenberg kezet közt hipszter bölcsész vált belőle na. Fenn tartom annak a lehetőségét, hogy ha eredeti nyelven látom a filmet, némileg árnyalódik bennem a kép, így viszont azt láttam, hogy Eisenberg nagyjából minden pillanatban a ledger-féle Jokert igyekszik mímelni, tikkel, megőrül, komolyan mondom, egy-kétszer még nyelvet is sikerül öltenie. És akkor a végére, Batman és Superman, na meg a harc, minden idők legnagyobb gladiátor csatája. Nos. A film akciókoreográfiájába sajnos nem sok kreativitás szorult a két übermensch kézitusáját illetően. Falakon vagdossák át egymást és… és ennyi. Ugyanez történt pár évvel ezelőtt a Superman-Zod rangadóban is, de ott legalább repkedtek közben, ahogy csak lehet, tágították a csatateret (lásd. a néhány ezer ott pusztult ártatlan lélek), így földhöz ragasztva épp egy fokkal unalmasabb az egész. Ráadásul ott van a superman-történetek állandó problémája: Superman meggyengítésére (legalábbis mi, filmnézők, a képregényekről nem nyilatkozom) eleddig összesen egyetlen módszert ismerünk és láss csodát, Snyderék sem állnak elő új csodával, a filmnek körülbelül 15 percre van szüksége ahhoz, hogy előcitálja a kryptonitot, innentől pedig nincs kérdés az ütközet hogyanját illetően. Amúgy, ha már a címszereplő karaktereknél tartunk, a film egyik komoly hibája, hogy Batmant gátlástalan dúvadként ábrázolja, ezt a fajta ábrázolásmódot viszont nem támasztja alá semmivel. Ez a Batman tüzes denevérbélyeggel süt billogot a rosszemberek testére, és mindezt a film letudja annyival, hogy a fickó már öreg, reményvesztett és megkeseredett. Ezzel a gond csak annyi, hogy mindez így levegőben lógatott ténymegállapítás mindenféle érzelmi támaszték nélkül, így pedig kifejezetten olcsó húzásnak, lusta írói hozzáállásnak minősül. A film egészét tekintve persze nincs ebben semmi meglepő. A teljes 150 percet a slendrián írás határozza meg, a rosszul fókuszált, így lekövethetetlen cselekménytől kezdve a logikai bakugrásokon, az erőltetett univerzumépítő momentumokon, érthetetlen motivációkon át egészen a szappanoperába illő fordulatokig (ahogy Batman és Superman végül egymás mellett kötnek ki, az komolyan esmeralda-remake-ért kiált).

Némi enyhülést a konstans dögunalomban a film záró zúzdája hozhat. Na nem azért, mert akció szempontjából bármi erőset hozna (megjegyzem, az akciójelenetek megvalósítása maximum középszerű, általában kényelmetlenül gyorsan vágott, összességében semmi emlékezetes), hanem mert a finálé már másképpen rossz, mint a felvezető szakasz. A prímet az utolsó fél órában már nem a következetlenségek viszik (bár van az is bőven, figyeld csak mit leművel Lois azzal a lándzsával), a film a rosszaság-színskála egy más árnyalatát villantja meg. Doomsday felbukkanásával a film valahogy képes minimális campi bájat felszedni magára. Tudom, hogy a képregények világában Batmannel is előfordul néha, filmes közegben azonban szokatlan, valahogy ócska hatású az, ha a Denevérember hulk-szerű, nagy barna takonnyal viaskodik, ebből a szempontból tehát a Batman v Superman, végül is, ha nem is úgy, ahogy akarta, de valami érdekeset is villant.

A teljes igazság kedvéért annyit még, hogy némileg igazságtalannak érzem a film sikerületlenségét egy az egyben rendező, vagy író nyakába varrni, lévén ők már koncepció szinten is szinte lehetetlen kihívással voltak kénytelenek szembenézni, amit náluk sokkal kompetensebb alkotóemberek is csak bajosan tudtak volna megugrani. A Batman v Superman: Dawn of Justice megint egy olyan film, aminek egyszerre kellett volna saját lábán megállni és univerzumot építeni. A Warner-DC lassan évtizedes lemaradásban van a Marvelhez képest, és amire a piros-kékeknek éveik és szólófilmjeik voltak, azt a kék-feketék egyetlen filmmel próbálták megvalósítani. Mindez persze nem mentség, mert akármilyen elnéző attitűddel áll hozzá az ember, a Batman v Superman még a legelvakultabb rajongói szem számára is tagadhatatlan baklövéseket halmozva nehezíti amúgy sem épp egyszerű érvényesülését. És még valami: manapság nagyszabású blockbusterben sötétnek lenni a divat. Mindenki besötétít. Az Iron Man 3 sötétebb, mint két elődje, az Avengers 2 is sötétebb, mint elődje, és megmondták előre, hogy a Batman v Superman is majd jóóó sötét lesz. Nos, a film egy jelentős része éjszaka játszódik, Batman jelmeze is fekete, a 3D-szemüveg lencséje meg ugye alapból tovább sötétít, mozink tehát ily módon valóban: sötét. Ha viszont komolyan beszélünk, akkor azzal szemben, amit elhitetni próbálnak veled, a valóság az, hogy ez a film nem sötét. Ez a film rágógumi, rózsaszín csillámló celofánba csomagolva. Ez önmagában nem baj, csak leírtam, mert jellemzésnek azt hiszem kellőképpen pontos. Talán segít belőni az elvárásokat.