Tudom, a saját véleményem érvényességét ásom alá azzal, ha elárulom, én bizony már csak amolyan filmrajongói állhatatosságból, nem kis részt tömegnyomásra követem ezeket a marvel-filmeket, pedig világos, hogy ezt a fajta előítéletes hozzáállást nem a semmi hozta létre bennem. Így a tizenx-edik menet környékén azért csak-csak eljutottam oda, hogy már nem várok megújulást, nagy truvájt, különösebb izgalmakat a soros tucat-szuperhősfilmtől, az Amerika Kapitány harmadik része azonban a szűken vett szüzsé ismeretében mégis adott okot némi halvány reményre és várakozásra. A nagy dobás persze a Bosszúállók volt, ez világos – félistenként körülrajongott szuperhősök filmes rangadója -, a lassan egy egész évtizeden is átnyúló franchise későbbi megítélése szempontjából viszont a Polgárháború lehet a vízválasztó, mert az egymásra fűzött láncolatban ez az a tétel, ami megágyazhat egy kőkemény drámai erővel letaglózó, grandiózus finálénak. Szorult tehát potenciál az alapanyagba, ennek kiaknázásához pedig annyi lenne csak a Marvel dolga, hogy a fan-service helyett a történet logikájához szabja az eseményeket. Sajnos – most rosszmájúan mondjam azt, hogy előreláthatóan? – Kevin Feige és csapata előbbire, az arcátlan fan-service-re, és vele együtt a szokásos biztonsági játékra szavazott. Az Amerika Kapitány – Polgárháború pár dolgot kimondottan rosszul csinál, pár dologban kimondottan ügyes, a legtöbben viszont egyszerűen csak átlagos, középszerű.
A filmes univerzumépítés korában egyáltalán nem ritka, hogy egy filmstúdió a saját dolgát nehezíti meg, hogy aztán annak rendje-módja szerint elbukjon már azelőtt, hogy rajtkőre állt volna. Isten bocsássa meg, hogy ezt mondom, de valószínűsítem, hogy a Marvel forgatókönyvírói amúgy sem istenadta tehetségek, maximum ipari történet-gyárosoknak tudom elképzelni őket, akik bőven képtelenek egy konfliktus, egy drámai alapszitu tömör, de frappáns és velős megfogalmazására. E helyett rosszul fókuszált történetszálakban elhelyezett otrombán egyértelmű megoldásokkal taszigálják előbbre a cselekményt, miközben úgy folyik szét tolluk alatt a játékidő, hogy aztán a kész film stáblistájáig érve a néző se tudja megmondani, hogy is van az, hogy már két és fél, néha három órája seggel a mozi székben, a cselekmény A, B, C pontjait mégsem képes sem egymással, sem a szereplők motivációival összeköttetésbe hozni. És akkor jön egy ilyen Marvel, aki a projektnyitó kreatív meetingen rögtön azzal nyit, hogy nem elég egy filmre az 5-6 fő karakter. A néző minél több ismerőssel akar újra összefutni, szarjunk hát a struktúrára, a logikára, sőt szarjunk nagyvonalúan magára a filmre, ide fan-service kell, hozzunk be mindenkit, akit csak lehet, hozzunk be annyi szuperhőst, szuperegót, szupererőt, amitől még épphogy nem roskad össze saját súlya alatt az egész kurva projekt, de ha összeroskad is, ki a fenét érdekel? Csak jöjjön a Hangya, jöjjön a Pókember! Végül is, miért ne lehetne a fő fogás, a multimédiás szórakoztatóipari termék, reklám is egyben? Normális időkben, kulturált közegben ezt minőséggel érik el, ma azonban fősodorban a mennyiség a nyerő. Aztán ha a bevétel- maximalizáló-marketing listán az összes tétel pipálva van, akkor rátérhetünk a cselekményre, ideje kitalálni, mit is kezdjünk ezzel a rahedli hőssel.
Rosszindulatú vagyok persze, meg hát, így a film után kicsivel még az újabb csalódás indulata vezérel, de ha már az írókat kezdtem el szekálni, azt meg kell hagyni nekik, hogy a Kapitány történetszálát kifejezetten ügyesen, erőlködés nélkül szövik bele a nagy egészbe. Nem tévednek nagyot azok, akik mint Bosszúállók 3 hivatkoznak erre a filmre, a Polgárháború ugyanakkor megáll a lábán az Amerika Kapitány történetét továbbgondoló önálló sorozat következő részeként is, mindez pedig azt hiszem csak elsőre nem oly nagy dolog. Szembetűnő egyébként a DC Batman V Supermanjének a Polgárháborúval való hasonlósága, a két film high conceptje ugyanis olyannyira egymásra rímel, hogy az komolyan nem lehet véletlen, tuti jól körbejárt közvélemény-kutatás eredményeképp jött ki az, hogy az emberek 2016-ban egymást csépelő pozitív hősöket akarnak látni. Itt azonban nem áll meg a dolog, mert ahogy a BvS főgonoszának fő célja a két protagonista egymásnak uszítása, egyébként is meglévő ellentétük elmélyítése, úgy pontosan erről van szó a Polgárháborúban is. A Marvel persze sokkal jobban játssza ki a lapjait, nem szúrják tökön magukat olyan hathatós következetességgel, mint tette azt a Warner/DC Zack Snyder segédletével, és valljuk be, jobb leosztásból is dolgoznak. A Kapitány és Vasember közötti konfliktust sokkal könnyebb komolyan venni, a szuperhősök tevékenységét korlátozó, felügyeletüket tulajdonképp kormánykézre adó rendelet önmagában megalapozottabb, az erre felépített ideológiai ellentét is erősen kapcsolódik a szemben álló felek megélt tapasztalatával, annál nagyobb szívfájdalom tehát, hogy a dráma erejét mégsem sikerül a filmben kellőképpen kihangsúlyozni. Kevesebb a vicces beköpés, mint eddig, érezhetően sötétebbre hangszerelt az összkép, a katarzis mégsem tud megtörténni, egyrészt tán pont a cselekmény előbb említett túlzsúfoltsága miatt. Akár szépen össze is érhetne itt minden, ha nem kéne felesleges karakterekkel zsonglőrködni, és minden fél órás „unalmas” rész után menetrendszerű akciót illeszteni az eseményláncba.
A szaksajtó egyébként az akciót illetően is túloz. A várva várt összecsapásnak helyt adó reptéri szekvenciát sokan a marvel-filmek eddigi legjobb akciójelenetének tartják, de találkoztam olyan elvakult véleménnyel is, ami csak úgy ánblokk minden idők legjobbjaként definiálta. Nos, a jelenet nem hogy semmi extra, de meglehetősen középszerű. A két csapat tagjai felsorakoznak, rohannak egymás felé, mint a Rettenthetetlen ezer meg ezerfős seregei, sok adrenalint azonban nem sikerül kifacsarni az ütközetből. Ráadásul, ha kell még egyáltalán mondanom, a Marvelnél továbbra sem jöttek rá, hogy a legfaszább akció-koreográfiát is el lehet szúrni, ha kellőképpen közelről veszik fel és elég apró snittekre vágják fel őket.
Zárásként amúgy most is elmondhatom azt, amit az éppen aktuális marvel-mozi után mindig el szoktam és amit tulajdonképp már én magam is unok: nem rossz ez a harmadik Amerika Kapitány se, csak épp azt nem értem újfent, hogy mire fel a rottenen az a 90%+-os értékelés. Ha saját közegében kell elhelyeznem, összehasonlíthatatlanul minőségibb szórakozás, mint bántóan ostoba idei konkurenciája, a Batman V Superman: Dawn of Justice, de ha a második Amerika Kapitányhoz, az önmagában egyébként ugyancsak túlértékelt Tél katonájához mérem, na annál például nem jobb. Az alapvető problémát továbbra is abban látom, hogy a Marvel sokkal inkább próbál multimédiás szórakoztatóipari terméket gyártani, mint filmet készíteni. És ez, ha a bevételekben mérhető nézői visszacsatolást nézem, végül is profi módon megy nekik, csak épp a túlnyújtott játékidővel sem képesek elérni azt, hogy valóban, mélyen törődjek azzal, ami ezekkel a hősökkel történik.
