Beszélhetnénk akár a Suicide Squadról is – noha sok kedvem nincs hozzá, de azért kulturális bűncselekmények ellen illik felszólalni, már csak amolyan bűnösök közt cinkos aki néma alapon is -, de hát az a szomorú nagy helyzet, hogy nem sok új, mi elmondható róla mindazokhoz képest, amit elmondtam már több szuperhősfilm kapcsán az elmúlt pár évben. A tendencia, a trend, melyet létezésével kirajzol, a minta, melynek része, sokkal érdekesebb. Marketingről lesz szó legelsősorban az alant következő sorokban, ám ez tulajdonképp tekinthető akár tárgyunkról, a Suicide Squadról elkövetett elemzésféleségnek is, mert hát marketingről van szó ott is, és szinte semmi egyébről, és ez a szinte semmi egyéb, ez a rész az, ami különösen aggasztó és - egyszer, talán, egy bővebb, jobb bejegyzésben - kibontást érdemelne.

Most komolyan. Volt olyan – leszámítva a minőség fogalma iránt kevéssé érzékeny kocka-közösséget, meg a filmről, mint médiumról úgy általában semmit se gondoló masszát, mit hívhatunk még úgy is hogy tömeg, vagy esetünkben itt a balszerencsés keleten társadalom -, volt aki komolyan, tiszta szívvel hitte, hogy ez a film JÓ lesz? Nem akarok azzal villogni, hogy én megmondtam előre, egyrészt mert nem mondtam meg, maximum csak magamban gondoltam, másrészt meg mert amúgy sem lenne elegáns ilyesmivel előhozakodni, de könyörgöm, a jobb ízléssel megáldott filmszaksajtó irányába hajbókolva könyörgöm és kérdem: Mi ránthatná le az irreális, minden alapot nélkülöző vágyálmokat a rögvaló talajára? A Suicide Squad-ot övező várakozás irdatlan méreteket öltött, mely nyilván megmutatkozik majd a pár nap múlva nyilvánosságra hozott nyitóhétvégi bevételi adatokban. A stúdió örül, a gyermeki örömmel várakozó filmes sajtó koppan, a kocka vígad, lázong, a rotten bezárását követeli (bár ha lenne csöppnyi esze, utánanézne, hogy a rotten nem bántja a kis kedvenceit, nem értékel, nem véleményez, pusztán számol, összegez; egy helyre rántja a nevesebb kritikusok véleményeit, majd átlagértéket számol, de pusztán csak kalkulál, nem elemez), várakozó, kipirult arcocskájával pedig máris a következő nagy dobás, a Doctor Strange felé orientálja magát. A Suicide Squad pipálva, jöhet a következő menet. De hogy a filmet úgy általában inkább értő és szerető sajtó??? Hát ez már végképp kulturális kataklizmát sejtet.

De oké, higgadtság, csigavér. Lássuk, mivel házal ezúttal a DC/Warner. Nagy büdös, színes-szagos semmivel, röviden. Nincs meglepi, ez is csak egy szimpla csütörtök este, egy a sok közül, amikor a kassza ok nélkül csilingel. A Warner nagy, sőt a filmmel kapcsolatos egyetlen találmánya, hogy a szuperhősfilmekből ismert gonoszokat teszi meg hősnek. Ezt tudjuk, mindenki tudja, másról sem szólt az elmúlt bő egy év. A gyártásra szánt energia jó része sajnos úgy fest, ki is fújt a korai brainstorming-meetingeken, mert ha a tagline megvan – márpedig ebből, a szupergonoszok ötletéből egy jó marketingstratéga a szart is kipréseli -, az üzlet majdnem biztosan jövedelmező lesz, a többi tényező pedig csupán mindegy-is maradék.

Ami egyébként David Ayert illeti (aki személyében sokak szemében egyet jelentett e film kapcsán a csalfa, vak Reménnyel), megmondom őszintén, egyre kevésbé szimpatikus nekem ez az alak. Hullámzó teljesítményű alkotó volt mindig, mostanában viszont egyértelműen a gagyi felé hajlik el az életműve, amire rá is tesz egy lapáttal az olyan húzásokkal, mint amikor például jelen film premierjén ilyen „Fuck Marvel!”-eket ereget, figyelmen kívül hagyva ama kínos tényezőt, hogy a Marvel azért 10 filmből minimum 8-at biztos kézzel megcsinál beton-középesre, míg a DC-portékát dédelgető Warner magától értetődően, sorra fossa ki kapuin a szemetet. Ayer is beállt a sorba. Terméke maximum pillanatokra érdekes, akkor is leginkább vizuálisan (értsd: tök szépen villódzik a lila-rózsa grafika, főképp az elején). Filmként alig-alig próbálkozik meg működni, nem is hiszem, hogy ha őszinte pillanatában kapnánk el és kérdeznénk meg őt, akkor így – filmként – határozná meg magát. Fun-art, inkább, esetleg, és akkor abba még készséggel bele is megyek. Ha filmként gondolok rá, rögvest megbukik, mert egységgé összeállni sehogy sem képes cselekménye nélkülöz mindent, amire odafigyelni úgy általában egy filmnél érdemes: nincs benne ív, dráma, dramaturgia, elegancia, kellem, erő, nyersesség, ja, és humor se egy szál se. Harley Quinn-ben pedig lenne spiritusz (nem mellesleg, hogy az őt játszó Margot Robbie gyönyörű, a megformált karakter pedig szexi és némileg pajzán), de itt ő is maximum arra jó, hogy pusztán felületes eredetiségével kitűnjön egy fájdalmasan érdektelen mezőnyből. Arra szót is alig érdemes vesztegetni, hiszen ezeknél a termékeknél standard default állapot, hogy az alig is létező cselekmény nem áll össze, már hogy úgy nem, hogy értelme, logikája sincsen, az akció semmilyen, és úgy általában nincs az egész két órának egyetlen maradandó, kiugró jelenete, pillanata sem: egyhuzamos érdektelenség, kreatív elmék felszikrázó zsenialitása helyett előzetes igényfelmérés alapján létrejött nagybetűs Unalom. Ha azt mondhatnám, hogy a Suicide Squad, a Batman V Superman, vagy a Polgárháború (hogy csak az idei termést említsem) rossz filmek, azzal a világon semmi baj nem lenne. Amikor valahol a 60-as évek végén, 70-es évek elején Hollywood elkezdte fullba nyomni a high-conceptet, akkor az egysoros, könnyen plakátszöveggé alakítható tagline-ok mögött még legtöbbször volt film, egy igazi, élő, lélegző mozi. Ma már csak a tagline van, az ilyet azonban nem úgy hívják, hogy film, mozi. Az ilyet úgy hívják, hogy légypapír.