Kísértetházas és áldokumentarista tömeghorror-filmek hathatós, évtizedes tevékenysége nyomán csúszott a jump-scare kifejezés mára szitokszó kategóriába. Lusta filmesek sablonos, kiszámítható módszere az ijesztgetésre, alig több, mint megnyomni egy eltéveszthetetlen, nagy piros gombot, ami a megfelelő helyen és időben kiváltja a nézőből az elvárt válaszreakciót; mondják a téma cinikusai, pedig hát nem kellene, hogy ez feltétlen így legyen. Mint a világon mindent, úgy a jumpscare-horrort is lehet jól, meg rosszul csinálni. Előbbire próbált ritka példát mutatni James Wan 2013-as The Conjuring című filmje, mely ugyan nem tekinthető egyedüli fecskének, hiszen például az egy évvel korábbi Sinister már bivalyerős atmoszférával megtámogatva tudta szállítani egyébként hagyományos tálalású ijesztéseit, mégis… a The Conjuringről mondható el igazán, hogy parádés tempóérzékével mindig, tényleg mindig tudta, hogy a végletekig kifeszített pillanat feloldásaként mikor kell ráverni az üstdobra. Ehhez képest különösen meglepő és csalódást keltő, hogy Wan a második résszel lépten-nyomon elvéti az ütemet: a The Conjuring 2 így leginkább arra jó, hogy sutaságaival még pontosabban mutasson rá arra, mit is csinált olyan jól a három évvel korábbi első rész.

A forgatókönyv írói újra a Warren család aktái közt kutatnak, ezúttal – jó folytatáshoz híven, természetesen – a paranormális jelenségek evilági szakértőjeként ténykedő szellemirtók messze legizgalmasabb ügye marad a kezükben. A világért sem szeretnék rácáfolni semmire, tegyük fel, hogy a való életben tényleg ez az ügy volt a maximális para, a megfilmesítés esetében viszont csak a szokásos folytatás-marketing dübörög: az enfieldi amityville néven elhíresült (a filmben természetesen igaz történetként hivatkozott) poltergeist jelenség és démonűzés lényegét tekintve semmivel sem másabb, mint az előző részben bemutatott eset. Adott most is a kísértetjárta ház és a démoni erő, amely egy kislány teste-szelleme fölötti uralmat átvéve transzcendál a világ általunk belakott részével, szóval, röviden, semmi extra. Felmerül a lehetőség, mi szerint az egész csak egy nagy hoax, aztán kiderül, hogy mégsem. A veszély valós, a kísértett családon segíteni pedig talán csak Warrenék tudnak. Az egyszerű történet erejét nem is önmaga, hanem a megfelelően felívelt narratíva és az ügyesen kezelt dramaturgia kellene hogy adja, a film viszont épp ezen a ponton teljesíti alul leginkább az elvárásokat.

Ehhez képest furcsa azt mondani, hogy amúgy a The Conjuring 2 pezsdítően erős jelenettel indít, de pillanat, a kapcsolat az előző bekezdés vége, és e bekezdés eleje között mindjárt világossá válik. Mert hiába siklik lágyan a kamera, járja be a ház utolsó zegzugát tollpiheként olyan irdatlan szakmai profizmust sugallva, mely nem csak a zsáneren belül, de úgy általában is csak keveseknek sajátja, a formai magasminőség ellenére öt perc után világossá válik, hogy itt bizony csúnyán nem stimmel valami. A filmet nézve azt veszem észre magamon, hogy nem érzem a várt feszültséget, nem érzek félelmet, és így utólag, a stáblista végéről visszanézve már itt, a nyitányban világossá válik, hogy a tempó, amit a film diktál egész egyszerűen nem horror-kompatibilis. Máshol talán működne a folyamatos darálás, de egy tisztán jump-scarekre építő filmben (márpedig itt erről van szó, és ebben önmagában még nem lenne semmi szégyen) nem. Wan nem veti el bennünk a félelem magját, nem öntözi, nem gondozza azt, mégis folyton aratni akar. Ez a The Conjuring 2: vetés nélküli aratás, precíz, szakértő sarlómozgás egy parlagon álló föld felett, egymás sarkát taposó, mechanikus ijesztések sorozata. Az első rész egész egyszerűen egy annyival jobban felépített, ügyesebben szerkesztett film volt, olyan minden ízében kimunkált horror, ami biztos kézzel kitartja a pillanatot amíg kell, de ha eljön az idő, könyörtelenül cserdít oda az ostorral. A második rész legtöbb tekintetben épp az első inverze: amiben az erős volt, abban ez gyenge, ami ott működött, az itt döcög. Tulajdonképp tipikus példa lehetne, ha rá szeretnénk mutatni az egy franchise-on belüli rendező-váltás hatásaira, viszont itt mindkét filmet ugyanaz a James Wan jegyezte, ez pedig így, nos, egész egyszerűen érthetetlen.