Már a pár éve díjakkal sűrűn kidekorált Citizenfour című dokumentumfilm is inkább témája - az alkotók, na meg persze az alany, Edward Snowden bátorsága - okán érdemelt elismerést, és nem azért, mert mint film, dokumentumfilm különösebben figyelemreméltó, vagy bármely esztétikai kontextusban vizsgálva, úgymond jó lett volna. Választott formájával – a film a rendező, pár újságíró és Snowden között egy hongkongi hotelban rögzített beszélgetések kissé monoton dokumentációja – némileg próbára tette a türelmet, és bár az ember alapvető igazságérzetére hagyatkozva képes volt felháborodást izzítani, ez az érzés mégis inkább szólt magának az esetnek, a helyzet valódi feszültségét a film, ha őszinték vagyunk, nem tudta átadni. Most, négy évvel később az az érdekes helyzet állt elő, hogy az esetből készült dramatizált játékfilmmel pontosan ugyanaz a gond, mint Laura Poitras Citizenfour című dokumentumfilmjével: összességében rendben van, feleslegesnek semmiképpen sem mondható, hisz létezését önmagában azzal könnyedén igazolja, hogy olyan témáról beszél, amiről igenis fontos beszélni, ám a feszültség ugyanúgy hiányzik belőle, komoly érzelmi hatást csak ritkán képes kiváltani és majd 140 perces játékideje bizony nem ritkán kényelmetlenül lassan csúszik előre.
Érthetetlen egyébként, de Magyarországon kábé akkora visszhangot keltett az eset, hogy az ember azt hinné, nem is vagyunk érintve, hogy az amerikai titkosszolgálati apparátus lehallgató metódusainak félelmetesen okos algoritmusa körberajzolja a Kárpát-medencét, a helyett, hogy átszáguldjon rajta, pedig hát nem. Az egyszerű közember számára Snowdennel nyert bizonyítékot az, amit a közbeszéd egyik jellemző, 21. századi kliséjeként, csak amúgy félvállról, át sem gondolva régóta mindenki hangoztat: lekövetik a mobilodat, amit írsz, amit mondasz, többé már nem a magánügyed. Az online jelenlét világában a privát szféra, mint olyan átértelmezésre szorul, határa nagyjából addig terjed, amíg a Nagy Testvér kívánja. S persze, mondhatod, hogy kis hal vagy te ahhoz, hogy a szaros mindennapjaid bárkit érdekeljenek, amíg nem folysz bele a nagyok játékába, nem hívod fel magadra a figyelmet, addig oka sincs rá senkinek, hogy az SMS-eidet olvassa, vagy a facebook-fiókodban böngésszen, és ebben talán igazad is van. Az ártatlan kisember társadalmi rétegeiben a probléma leginkább mint elvi dilemma merülhet fel, és tán pont ezért nem is foglalkozik vele nálunk – az elvárt, reflexszerű, exhibit rutin felháborodáson túl – senki.
Hogy Oliver Stonet más fából faragták, azt tudjuk már rég. Az egykor Amerika lelkiismereteként hivatkozott rendező – a mellett forgatókönyvíró, háborús veterán és mindenféle politikai aktivista – egész karrierje során harapott az érzékeny témákra és sosem félt az egyértelmű állásfoglalástól, mely olyan parádés remekművekben csúcsosodott ki, mint amilyen a JFK, a Született gyilkosok, vagy éppen A szakasz. Állásfoglalása amúgy – csak hogy eloszlassuk a félreértéseket – általában nem annak eredetisége, vagy megvilágító természete miatt érdemel figyelmet, hanem a puszta szó jogán. Stone az, aki mainstreambe szánt, nagyterjesztésű mozifilmben sem fél kimondani azt, amit amúgy ott mélyen mindenki tud, gondol. A megfogalmazás szofisztikáltsága sem jellemzi, sőt Stone épp akkor igazán erőteljes, amikor mondandóját egyszerű, nyers formában közli. Munkáit mindig jellemzi egyfajta sajátos hatásvadászat, mely objektíven vizsgálva talán túllépi a jó ízlés határait, kiváló dramaturgiai érzékkel azonban valahogy mindig eléri, hogy a szubjektív hatása alól képtelenség legyen magad kivonni. Na most… Közhely, hogy Stone már jó ideje nem a régi, kiveszett a filmjeiből a szív, az adott téma iránti elemi felháborodás szította tüzes energia. Ha létezik viszont filmes alapanyag, ami neki lett kitalálva, az pont Snowden témája. Emberi jogok teljes figyelmen kívül hagyása, politikai hatalommal való visszaélés és a rendszerrel szemben álló egyén önfeláldozó bátorsága… itt tényleg minden oliverstone-filmért kiált. Nos, most megkaptuk a magunkét és bár a rendezői életpálya elmúlt éveinek gyenge terméséhez képest mindenképpen előrelépés a Snowden, azért a régi dicsőség glóriájának fényét felemlegetni több, mint elhamarkodott volna.
Ahogy az elvárható és nyilvánvaló, Oliver Stone az Edward Snowdenről mesélő filmjének lényegét két fókuszpont köré rajzolja fel: egyrészt ugye ott van a terrorista-elhárítás aduját lobogtató államapparátus kábé minden világpolgárra kiterjedő lehallgatói program-hálózata, és ott van maga Snowden, aki a ma tipikus emberének felfoghatatlan módon az elveinek, igazságérzetének oly erős talapzatán áll a létezésben, hogy a miatt nem félt a teljes felépített polgári életét, pénzt, szabadságot, szerelmet, jólétet, mindent hátrahagyni, önmagát üldözötti státuszba juttatni csak azért, hogy azt tegye, ami szerinte jó és helyes. A Snowden mindkét témával kellő mértékben foglalkozik: látjuk, ahogy Snowden bejátsza magát a CIA, majd az NSA köreibe, látjuk ahogy az ott tapasztalt, lehetőségekben korlátlan, ám felelősségben teljesen hanyag működés lassan kikezdi eleinte konzervatív, alapvetően kormánypárti nézeteit és sodródik a kiábrándulás felé, és bár a film állásfoglalása végig világos és egyértelmű, Stone pulzáló energiája szinte végig hiányzik a képek mögül. Összesen három olyan montázs van a filmben, amikor az meri elereszteni a jólneveltség gyeplőjét, és bár lehet mondani, hogy ezek a részek a film legdidaktikusabb momentumai, tény, hogy elemi erővel csapnak oda. Ebben a három szegmensre tagozódó szűk 10 percben végre, annyi év után újra Oliver Stone filmet nézhetünk, a maradék viszont takaréklángon égetett, témája okán érdekes, de érzelmileg megérinteni képtelen esetfelmondás csupán. Mint a hollywoodi, szuperizgalmas kémfilmek reálisabbra hangszerelt alternatívája részben érdekes lehet, de mivel az alkotói szándék legjava nyilvánvalóan nem erre az elemre koncentrálódik, ez is csak úgy jelenik meg a mérleg plusszos serpenyőjében, hogy az végül mégis csak döntetlent hoz ki végeredménynek. Hogy akkor most a dokumentumfilm és a játékfilm közül inkább melyiket érdemes…? Én azt mondom, tulajdonképp mindegy. Nézd meg egyiket, vagy másikat, a történtek megismerésére így is, úgy is lesz alkalmad, azok valódi átérzésére viszont sajnos így se, úgy se. Joseph Gordon-Levitt persze jó, Shailene Woodley meg szupertermészetes cukiság, de annyira, hogy az az egyszerű embernek már-már ellehetetleníti hogy a helyes útra lépjen, ilyeténképpen pedig eme cukisága tulajdonképp bűnténynek is felszámolható, na de mindez már csak margóra való személyes megjegyzés, a film szempontjából majdnem (de tényleg csak majdnem) elhanyagolható.
