Új év, új Woody film; így kezdődik manapság az összes woodyallen-kritika. Valahol tényleg figyelemreméltó már önmagában az is, hogy valaki 80 évesen ilyen konzekvensen tartja magát az évi 1 filmes kvótához, még akkor is, ha a woody-életpálya eme kései szakaszában a mester tényleg mintha már csak magának dolgozna. Ha valaki, hát ő aztán jó eséllyel tényleg a kamera kocsi mellett szenderül majd jobblétre. Egyébiránt 2016-ban ennek pont mi is örülhetünk, mert a jó ideje jó-nemjó-jó-nemjó sormintára szerveződő biográfiában a tavaly sok szempontból csalódást keltő Irrational Man után elvileg most megint valami kellemesebbnek kellene következnie. És – ha maximális talán nem is lehet az öröm – a valami kellemesebb következik is a Café Society képében.

A neurotikus zsidó fiú archetípusának arca (mondhatnám úgy is, hogy Woody Allen szerepében) ezúttal Jesse Eisenberg, aki amolyan klasszikus szerelmi háromszögbe keveredik nagybátyjával (játssza Steve Carell), a hollywoodi producer-mágnással és annak tényleg, de tényleg mocskosul gyönyörű titkárnőjével (játssza Kristen Stewart). Az ő –mármint hogy Bobby, a neurotikus zsidó fiú – érzelmi kanosszajárását, naivitásának felmorzsolódását követi le a Café Society másfél órája a harmincas-negyvenes évek hollywoodi glamourjával, na meg persze a Woodytól elválaszthatatlan andalító jazz-zenével megfestett háttérrel az események mögött valami olyan könnyed, de legalábbis féldrámai hangulatban, hogy a történet végére érve Bobbyval együtt azért mi is elmélázzunk egy percet azon, milyen furcsa is az élet, hogy –a film szavaival élve - life is a comedy, written by a sadistic comedy writer though. Jobb pillanataiban a film képes olyan közeget teremteni, amiben szinte megáll az idő, a képkockák közötti láthatatlan térből előviláglik valamiféle nemes elegancia, máskor viszont mindennek nyoma sincs, az elegancia helyébe pedig kimért, öreguras tempó lép. Ez az egyenetlenség a Café Society látványos hibája, és hogy ráadásul a döcögősebb részeket pont a záró félórára időzíti. Így lesz a történet kifutása, ha úgy tetszik végkövetkeztetése, vagy kis tanulsága, összességében elég átlagos, de – be kell valljam – mégsem teljesen hatástalan. Nők terén viszont az öreg ízlése továbbra is kifogástalan. Jó ötlet volt Kristen Stewartot beemelni a világába. Örülnék neki, ha Woody benne találna rá új múzsájára.