Azt hiszem nincs abban semmi spoiler, ha megpróbálom vázolni a Swiss Army Man első jelenetét. Szükség van rá, mert ha a trailer kimaradt, nem igen tudnék érzékletesebben rámutatni, miféle másfél óra előtt állsz is, kedves potenciális néző, ha viszont a trailer megvolt, könnyen előfordulhatott, hogy olyasfajta csúf előítéleteket szült benned e film kapcsán, amiket eloszlatni, komolyan mondom, érdemes. Szóval hogy… Hanket, úgy fest, egy lakatlan szigetre sodorta balsorsa. Hogy mi történt, nem tudjuk pontosan, hogy mióta van ott, az sem világos, de kínozhatja már egy ideje az éhség, szomjúság, a reményveszett kétségbeesés, mert mire mi a film elején találkozunk vele, már épp csak egy kötélhurkolásnyi választja el az öngyilkosságtól. Ám a kötél nem tart ki, Hank pedig, mielőtt a földre zuhan, egy hullát pillant meg a vízmosta parton. Aztán leleményesen a kissé puffadt arcú holttest bélgázainak hajtóerejét felhasználva próbál kikeveredni a csávából, magyarán: meglovagolja a holttestet, míg az a fara mögött vízsugarat húzva átfingja magát az azúrkék óceánon. És akkor főcím: elkezdődött a Swiss Army Man.
Ami 2016-ban minden bizonnyal dobogós lesz a legfurcsább filmek éves listáján, ez pedig egy olyan erős mezőnyben, ahol már mögöttem van az idei Refn és még előttem figyel az új Park Chan-wook, nem épp apró teljesítmény. Ha most mindehhez, meg az első bekezdésben leírtakhoz képest azt mondom, hogy a Swiss Army Man egyébként valójában egy elég kemény dráma, akkor biztos azt gondolod, hogy pont olyan hülye vagyok, mint akik ezt a filmet kitalálták. Pedig hát, Dan Kwan és Daniel Scheinert egy talán már visszafordíthatatlanul sérült és minden valószínűséggel reménytelenül magányos alak keserű, tulajdonképp megváltást sem kínáló történetét forgatta az abszurditás csalóka cukormázába, így ravaszul szórakoztató formában tudtak előadni valami olyat, amin egyébként az embernek leginkább sírni volna kedve és fog is, ha van affinitása befogadni a film sajátos, tán’ polgárpukkasztónak ható, valójában csupaszív humorát.
Amúgy a cselekmény során egyrészt fokozatosan kiderül, mi mindenre képes még Manny – a hulla, avagy a magyar címben említett ember, aki mindent tud -: tud például a szájából édesvíz-gejzírt fakasztani, remekül funkcionál gépfegyverként, az erekciója pedig, úgy tűnik, megmutatja a hazafelé vezető utat, másrészt Hank múltjához és egyben személyének megismeréséhez is egyre közelebb jutunk. Kettejük különös, fantazmagóriába illő interakciója adja a film savaborsát, és bár a látottak értelmezését illetően kapunk egy kézenfekvőnek tűnő megoldást, a film azért legalább egy ajtórésnyi helyett hagy a vadabb alternatív elméleteknek is. Az nagyjából nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a rendezőpáros a majdani életmű legalább egy szeletét a másféleség ünneplésére teszi majd fel (ezt támasztják alá őrült ötletekben tobzódó korábbi rövidfilmjeikkel is), ám azt illetően, hogy a kreatív marhuláson túl mennyi tartalmat rejt még a Swiss Army Man, jelenleg is netszerte zajlanak a viták. Az én igazságom valahol a két véglet között félúton helyezkedik el. Mi sem áll távolabb a két Dan filmjétől, minthogy egyszerű és egyszeri, sekélyes fingós vicc legyen, de pont az egyébként a történéseknek valódi sújt adó befejezéssel árulja el azt, hogy nem is olyan komplex, mint azt talán gondolja magáról. Érzik a tragédia, van a filmnek súlya, de nem tár fel, talán nem is akar feltárni olyan mélységeket, amiket egyesek, úgy veszem észre, tulajdonítanak neki. Ez egy különös, sokszor vicces, néhányszor nagyon szomorú, egyszerű film, és hogy az egyszerűt miként értelmezi az ember, az nagyjából az elvárásoktól függ. Részlet Hank tanításaiból: „Poop is when your body takes everything it doesn’t want and squeezes it out your butt.” Igaz? Igaz. Egyszerű, nyilvánvaló, szokatlan? Az. Hát ilyen egy film ez, tömören, összegezve.
