Annyit bántottam már az elmúlt években a Marvelt, hogy szinte éreztem, ahogy lassan megérik bennem az igény valamiféle pozitív jóvátételre, balansz-egyenlítésre, ha úgy tetszik, mely érzésemet valószínűleg amúgy a konkurencia silány minőségű végtermékei (Batman V Superman és Suicide Squad, ugye…) is erősen gerjesztették: amit a Marvel fel tud mutatni, az ugyan leginkább gazdasági szempontból jelentős mérföldköve a filmtörténetnek, na de a kései DC-művekhez képest azért mégiscsak valamiféle magasabb minőség. Ilyesfajta revízió persze nem jár csak úgy, alanyi jogon, a stúdió legújabb filmje, a Doctor Strange viszont szerencsére amúgy sem szolgál rá a szokásos, elmarasztaló hangnemre. Váratlant ugyan nem mutat a stúdió 14. filmje, de bejáratott sablonjaival együtt is egy érdekes látványvilággal realizált, jó tempójú popcorn-blockbuster vált belőle, ami üdvözlendő, tekintve hogy ilyet a legutóbbi két marvel-film kapcsán nem tudtam hasonló magabiztossággal leírni.

Stephen Strange sebész-zseni. Páratlan tudása persze hatalmas egóval és elemi arroganciával társul, csupa rossz tulajdonságból kulminált személyisége azonban valahogy mégsem olyan tenyérbe mászó, mint mondjuk egy Tony Stark, akihez Strange-et legtöbben hajlamosak a marvel-univerzumban hasonlítani. A szuperhősfilmek bevett történetvezetési mechanikája szerint a hasonló érzelmi analfabétákból a legjobb szuperhőst faragni, lévén náluk hatalmas szakadék érzékeltethető kezdeti énjük és későbbi szuperénjük között, miután számos lelki és fizikai megpróbáltatáson keresztül zavarva őket végül révbe érhet a sztori. Strange is épp legdrágább kincseit, a kezeit rondítja használhatatlanná egy istenkomplexusát jól példázó autóbalesetben, hogy aztán a neki kiszabott kétórás játékidő-keretben a keleti tanok bölcseletei nyomán váljon belőle felelősebb, jobb ember. Szóval hogy igen, a Marvel újabb karaktert vezet be évről évre táguló filmes univerzumába, a tavalyi Hangya után újra eredet sztorit mesél, annak lényegi pontjait illetően pedig még mindig szinte pofátlanul ragaszkodik a számtalanszor kipróbált recepthez, ami a stúdió kezében sajnos mostanában a kelleténél többször lényegül poros narratívára felhúzott, érdektelen karakter-problémákkal dramatizált tucatfilmmé. Lassan bele kell törődni: a Marvel Cinematic Universe a jelenkori szórakoztatóipar egyik legbiztosabb, legnagyobb és még mindig ereje teljében lévő üzleti projektje, ennél fogva már csak a pénzgazdálkodás természetéből adódóan is korlátolt a kockázatvállalást illetően. Az egyes filmek közötti műfaji különbségekkel és a bátortalan, a játékidő előrehaladtával jobbára visszacsinált cselekménybeli fordulatokkal a Marvel érezhetően a biztonsági játék és a kockázatvállalás közötti érzékeny határvonalat próbálja kitapogatni, ennél több egy ekkora vállalkozás esetében pedig egyszerűen nem megengedhető, talán el sem várható. A mindenkinek tetszeni vágyó marvel-filmek történeti felépítményében lényegi változás csak jó néhány az eredeti recept szerint készült és azzal bebukott rutinmunka után várható, és ha helyén kezeljük ezeket a filmeket, akkor az is megérthető, hogy a franchise egyes tételeit dirigáló rendezői szerepkör betöltésére nem egyéniségeket, alkotói vízióval érkező rendezőzsenit várnak, hanem tisztes mesterembereket, mint amilyen egyébiránt a Doctor Strange munkálatait is irányító Scott Derrickson.

Ha viszonyítási pontot keresek a Doctor Strangehez, annak simán megteszi a Marvel két legutóbbi filmje, a Civil War és a legutóbbi eredet sztori, a Hangya. A Doctor Strange erényei mindkét filmmel szemben nyilvánvalóan ütköznek ki. Az egyik kedvező körülmény, hogy a Strange erősen fantasy alapú világa a sok hókuszpókusszal ebben a bevezető részben még meglehetősen távol esik a Bosszúállók világától, így nem is köti úgy a mindenkinek való megfelelni akarás és fokozás kényszere. A Doctor Strange nem kényszerül rá, hogy a saját történetívét szembeköpje a pofátlanul nyilvánvaló fan-service kedvéért, nem kell például beemelnie olyan karaktereket, cselekményelemeket, amik bántóan kilógnak az egészből, és egy egész birodalom építése, toldozása foltozása, továbbgördítése helyett elég saját magát definiálnia, önmagából alkotni egy kerek egészet, ezt pedig, köszöni szépen a lehetőséget, kellő hatékonysággal meg is teszi. Nem mondom, hogy ezúttal minden illesztéken tökéletesen elvarrt a cselekmény, mert Strange szellemi felmagasztulása például kissé elsietett, a főgenyó épp csak hajszállal nő túl a harmatgyenge marvel-átlagon, de az, hogy nincs olyan tényező, ami kapcsolódási pont nélkül leesik a filmről hihetetlen nagy szolgálatot tud tenni a meseszövésnek. Ami amúgy a mesét illeti, a keleti tanok gyanánt felmondott konyhafilozófia nyilvánvalóan megint csak nem túl eredeti, de ebben a csiricsáré, karneváli comic-univerzumban valahogy épp elégnek tűnik, ráadásul arra is lehetőséget ad a készítőknek, hogy nemcsak méregdrága, jól renderelt, de valóban érdekes látványvilágot álmodjanak a cselekmény köré. Az sem zavaró, hogy a párhuzamos dimenziók közötti átjárás és az ottani működés szabályrendszerét nem sikerült, de talán nem is volt cél igazán világossá tenni, mert a film pont elég időt szán az ilyesfajta részletekre ahhoz, hogy működőképes legyen az összkép, és amúgy meg… A valóságot sajátos módon hajlító tükör-univerzumban eltöltött minden jelenet fasza, még úgy is, hogy a trendi fényképezéssel és vágással felvett akciójelenetekben néha alig akad kivehető mozzanat.

Kimondottan skizofrén érzés, hogy ilyet kell mondanom, de akkor is az az igazság, hogy az unásig ismert mintázatot a Marvelnek ezúttal sikerült olyan módon színezni, hogy az új színezettől az egész minta mintha frissebbnek hatna picit, és az a kevés, ami bennem belőle hosszú távon megmarad, az kellemes élményként marad meg. Illékony, szórakoztató látványmozi, annak pedig kimondottan korrekt.