Eszedbe jutott valaha, milyen nehéz lehet valakinek megtanítani egy számára teljesen idegen nyelvet? Gondoltál már arra, vajon hogyan fognál neki? De hogy a nyelvtanárok se unatkozzanak, lépjünk máris egy szinttel feljebb: ha nem lenne az illetővel közös nyelvi csatornád, aminek keretrendszerében a tudásod átadhatod, akkor hogyan fognál neki? A filmben is említett Sapir–Whorf tézis szerint a beszélt nyelv szerkezeti struktúrája nemcsak az egyén gondolkodási mechanizmusait határozza meg, de bizonyos mértékben a neuronhálózat mintázatát is. A nyelvtanulás újrahuzalozza az agyat, ahogy a filmbéli egyik tudós fogalmazza meg. Na most képzeld el, mennyivel bonyolódik az imént vázolt helyzet, ha a tanítványod nemhogy a nyelv vagy a kultúra, de egyáltalán a biológia szintjén sem mutat veled semmiféle közösséget. A létezés puszta tényén túl, úgy tűnik nincs más metszetetek a téridőben. Ebben az esetben hogy kezdenél neki?

A néhány év, de egész pontosan tulajdonképp két film leforgása/leforgatása alatt az egyik legérdekesebb, legjobb kortárs zsánerfilmessé előlépő Denis Villeneuve Érkezés című filmje mind felszínén, mind mélyrétegeiben ezt a kérdést járja körül: a kommunikáció fontossága, az arra való képtelenségből fakadó széthúzás foglalkoztatja leginkább. Ahogy cselekménye előrehalad, sokáig úgy tűnik, tudományos alapon igyekszik témáját megközelíteni, hogy intellektuális hard-scifiként definiálja az emberi természet néhány önmaga boldogulását leginkább gátló alapjellemzőjét, itt-ott azonban (sőt lényegében már a nyitányában is) nem fél szentimentális hangnemre váltani, míg a legvégén aztán kiderül, hogy addig a háttérben meghúzódó, valódi történetében az intellektust margóra szorítva (de nem mellőzve) az érzelmeket égeti maximális hatásfokon: komolyan, én úgy sírtam a film végén, mint sci-fin talán még sosem. Nem, talán még az Interstellaron sem.

Rögtön a film elején 12 teljesen azonos, fél-tojás alakú objektum ereszkedik a világ 12 egymástól távol eső városa fölé. Néhány méteres magasságban állnak mozdulatlanul, de minden 18 órában bejárat nyílik az űrhajók alsó részén, ahol egy megváltozott gravitációs jellemzőkkel bíró függőleges folyosón átlebegve lehetőség nyílik az idegen lényekkel való kapcsolatfelvételre. A kapcsolatfelvételt mindösszesen csak az első bekezdésben leírt nehézségek bonyolítják. Míg a világ legeszesebb tudósai próbálnak hidat emelni a két faj között tátongó, talán száz meg száz galaxis széles szakadék fölé, a Föld népeiben egyre nő az idegenek megjelenését reflexszerűen követő bizonytalanság és félelem, egyes kormányok pedig máris az űrhajók kilövését készítik elő. Az USA-ban állomásozó tojás esetében az Amy Adams által játszott nyelvész professzorra, Dr. Louise Banksre hárul a feladat, hogy használható kommunikációs csatornát alakítson ki a lényekkel, mert ha az univerzum rejtélyeiről, a létezés, élet és halál nagy kérdéseiről nehezen is tudnánk eltrécselni, a „Honnan jöttetek és mit akartok?” sokkal föld közelibb, praktikusabb kérdéseinek legalábbis jó volna minél előbb a végére járni.

Az talán ennyiből is kiderült, hogy az Érkezés a sci-fi filmek 95%-ával ellentétben nem sci-fi köntösbe bújtatott akciómozi. A tájékozódás fél siker, úgyhogy könyörgöm, tartsd távol magad ettől a filmtől, ha zavar, hogy fél percnyi fegyverropogást valószínűleg összesen se hallani benne, és azt a keveset is csak távolról, puszta háttérzajként. Amit a film a felszínen meghúzódó cselekményében megmutat (egymásnak idegen létformák próbálják egymást megérteni, valamiféle üzenetet áttolni a ködös jelentéstartalmú ábrák és hangminták közéjük ereszkedő fátyolfüggönyén, miközben az okkal paranoiás emberiség minden eltelt nap megpróbál túllépni a saját árnyékán), az remélhetőleg nagyon hasonló ahhoz, ami a valóságban is lezajlana hasonló esetben. Az Érkezés cselekménye nem rárímel a Hollywoodból kiszámított időközökben érkező szokásos inváziós filmek megoldásaira, hanem időben megelőzi azokat. Minimum ilyen bizonytalan helyzetekben a támadást - valódi, felelős civilizációkban legalábbis - meg kell hogy előzze a tájékozódás. A filmnek ez a racionális, logikára építő bal agyféltekés oldala egyébként talán nem minden szakaszában egyformán érdekes, az első kapcsolatfelvételig meghatározó izgalom és feszültség a középső harmadban némileg alább hagy, a helyzet azonban rögtön megváltozik, ahogy Villeneuve egy csavarral áttekeri a fókuszt a döntően jobb agyféltekés működésű fináléra. Az Érkezés az a fajta film, ami ugyan már korai szakaszában egy az egyben kipakolja az asztalra a titkait, de mivel nem tudod, mit kell keresned, azok maximum utólag visszagondolva fognak feltűnni. Azt is nehezen értheted, hogy miért futott a film az imDb-n sokáig „Story of Your Life” címen (ami az eredeti novella címe is), de nyugi, legkésőbb a stáblista alatt leesik majd a tantusz. Villeneuve filmje látszólag univerzális témákban utazik és ez talán igaz is, az előadásmódja azonban ezzel gyökeres ellentétben áll, nagy ívű alapfelvetése mélyen emberi magocskát takar, épp ezért azt érzem, hogy talán jobban is működik otthon, a nappali csöndes, popcorn-rágcsa és zacskó-csörgés mentes nyugalmi övezetében. Intim, mélyen emberi sztori, ami valami olyat közvetít, amitől még napokig más – nem feltétlenül jobb, vagy feldobottabb, de más – embernek éreztem magam, mint aki lehuppant a mozi székbe a két óra elején. Mondják, hogy bizonyos filmek a stáblista után kezdődnek igazán. A vetítés után a folyosón kifelé sétálva azt gondoltam, jó filmet láttam. Azóta érett bennem az élmény. Most már azt érzem, hogy gyönyörűt.