Nem gondolom, hogy a 2016-os filmévad termése összességében, nagy átlagát tekintve számottevően rosszabb lett volna, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Hogy mégis rosszabbnak tűnik, annak a fő oka az lehet, hogy a serpenyő negatív mérlegét idén leginkább méregdrága blockbusterek nyomják, olyan filmek, amik a nagyszínpadon, a figyelem középpontjában égtek méreteset. Legtöbbször nem érzek késztetést arra, hogy toplistát írjak válogatott rémségekből, de az idei év valahogy más. Ami az irdatlan költségvetéseket felemésztő rémes blockbustereket megkülönbözteti hasonlóan szégyenteljes nívón megvalósult szerényebb pénzekből gyártott kistestvéreiktől az az emberben őket végignézve felizzó felháborodás: a szinte minden megoldásukban az igénytelenség netovábbját hirdető rémes stúdiómonstrumokat végigkínlódva nem tudok másra gondolni, mint hogy ilyen nyilvánvalóan pocsék munkával ennyire pofátlanul sok pénzt keresni csak kevés helyen lehet. Külön utálom őket azért, hogy döglesztően unalmas cselekményükkel sokszor olyasfajta demagóg matekra késztetnek, amiben az ember számba veszi, hány etióp kistelepülés teljes lakosságát lehetett volna hónapokig jó koszton tartani abból a 150 – 200 millióból, aminek pompás végterméke épp a szemünk előtt pereg.

Rossz filmeket rangsorolni legalább olyan nehéz, mint jókat. Jók esetében néha felhagyok a sorrendiség igényével, itt viszont más a helyzet. A következő lista fokozatos alászállás egy olyan kultúr-vákuumba, melynek legmélyén sötét pókként tanyázó szörnyeitől már a film jelzőt is simán elvitatom, lévén a patikapontosan kimért profitmaximalizálás marketing-tevékenységei mellett láthatóan már meg sem próbálnak megfelelni a filmség legelemibb elvárásainak sem.

De mielőtt levetnénk magunkat a nyirkos, kényelmetlen verembe, van itt még valami, amit a rossz filmekkel kapcsolatban érdekes lenne megvallanom, nem csak mert egyedül ezzel együtt érezném teljesnek és őszintének ezt a postot, hanem mert olyan részletről van szó, ami segíthet kontextusba helyezni a továbbiakban elhangzottakat. Ha hozzám hasonló környezetben, az enyéimhez hasonló érdeklődésű emberek között töltöd a hétköznapjaidat, akkor nagyon jó esély van rá, hogy akármerre fordulsz, olyan emberekbe botlasz, akik imádják a következő filmek valamelyikét, esetleg egyenesen mindegyiket. Ez a fajta imádat persze nem a rajongás klasszikus, valódi formája, inkább csak amolyan három napig tartó kvázi-lelkesedés, ami mögül hiányzik a valódi érzelmi töltet és ami – bármily gonosz kijelentés ez, de akkor is… - nem jelent az ég egy adta világon semmit. Szimpla rutin, olyan reflex, amit ismerős alakok, címek, nosztalgikus emlékek, de még véletlenül sem a pőre minőség vált ki. Van azonban ennek a fajta kvázi-imádatnak minimum egy fontos mellékhatása. Képes rá, hogy elbizonytalanítson a moziban még szilárdan álló véleményemben. A helyzet kétségbeejtő fonákossága, hogy ha meggondolom, sokkal nagyobb bennem a késztetés újranézni a lentihez hasonló borzalmas filmeket, mint az igazán jókat. Ha kell, újra átélni az unalom felesleges óráit, csak hogy biztosra vehessem, nem-e siklott át a figyelmem valami lényeges felett, tagadhatatlanul létező előítéleteim nem-e ragadtattak az igazságosnál keményebben elmarasztaló véleményformálásra. A lenti darabok némelyikét sem csak egyszer láttam mostanra, ahogy biztosan van közöttük olyan, amit a jövőben még legalább egyszer újranézek. Tudom, tudom, nem vagyok ép, csak kellőképpen szerencsés, hogy ilyesmiken kell problémáznom, de ha más haszna nincs is az egésznek, annyit legalább felelősségem teljes tudatában javasolhatok, hogy ha neked drágább az időd az enyémnél, a most következő címeket kellően nagy ívben kerüld.

STAR TREK BEYOND
(Rendezte: Justin Lin)

Az új startrek-filmben a sokak által kifejezetten nem kedvelt J.J. Abramset az általam kifejezetten nem kedvelt Justin Lin váltotta a kapitányi székben. Nem ez az első eset, hogy említett úriember (aki amúgy leginkább hol jobban, hol rosszabbul sikerült halálos iramban epizódok direktoraként ismert) a harmadik résszel vesz át egy bejáratott film-brandet (lásd az előző zárójeles megjegyzést), ám a Star Trek Beyond nemcsak ilyeténképpen illeszkedik remekül a rendezői filmográfiába. Hanem még úgy is, hogy vacak. Pedig istenuccse mondom, hogy alapvető szkepszisemet a film nyitó negyedórája szinte feledtetni tudta velem. Nem mondom, hogy pontos képem van arról, milyen egy igazi, ízig-vérig önazonos startrek-mozi - a történet igazi otthonát jelentő képernyős-évadokból kereken egyet se láttam összesen -, de ez a mostani, Beyond alcímmel keresztelt rész mintha valamelyest hasonulni látszott volna a bennem a sztártrekségről élő, szerintem kellően pontos előítéletekből összetákolt képhez. Hogy egyszerűbben megfogjam, negyed óra elteltével ki kellett jelentsem magamban, hogy mintha - először az újfajta startrek-időszámításban - valódi trekki-atmoszféra sejlene fel a filmkockákon. Aztán persze mire elengedné magát az ember, kényelmesen hátradőlne, hogy élvezze a menetet, a modern franchise-szemlélet elátkozott dogmáinak kényszerétől vezérelve - mik szerint ugye a nagyköltségvetésű, nagyközönségnek szánt blockbuster-várományosban a mozgás hiánya az maga a halál - megindítja a forgatókönyv a cselekményt és a helyett, hogy hagyná ülepedni az emberben a hangulatot, megágyazva ezzel a szereplőkkel, meg úgy általában az eseményekkel való valódi azonosulásnak, otrombán akciószcénába fojtja a lassúdad építkezést, paradox, de manapság jellemző módon épp ezzel indítva meg a filmet az unalom és közöny útján. Innentől kezdve egy reménytelenül érdektelen, feszültségtől, téttől, izgalomtól, eredetiségtől tökéletesen mentes cselekményt figyelhetünk, benne céltalan tébláboló, egytől-egyig sótlan szereplőkkel, kik közül a legsótlanabb szoros versenyben talán megint maga a főgonosz, és kiknek sorsa kábé annyira érdekes, hogy az ember nem is a miattuk való bármiféle empátiából nem alszik el, hanem inkább azért, hogy csak miután tisztességgel végigszenvedte, jogosan tudja utálni ezt az egész jelentéktelen semmit. Itt nem fognak trekkiek dőlni kardjukba, mert a film nem úgy rémes, hogy a nagy múltú franchise hagyományait illetően tiszteletlen. Úgy rémes, hogy egyszerűen unalmas, érdektelen. Ha egy 22 részes sorozatévad egyik közbülső epizódja lenne, akkor is azt mondanám, hogy kevés, na de ez egy egészestés nagyjátékfilm 185 millióból, kérem…

BATMAN V SUPERMAN: DAWN OF JUSTICE
(Rendezte: Zack Snyder)

Márciusban még teljesen meg voltam róla győződve, hogy a Batman V Superman lesz az év legrosszabb szuperhősfilmje. Nem ő lett, és ez az egyetlen komoly pozitívum, amit el tudok róla mondani. Merthogy mindettől függetlenül borzalmas a darab, és hogy a listán ilyen hátul szerepel, az leginkább annak köszönhető, hogy a rosszasság annyi fajtáját vonultatja fel, hogy az néha már szinte érdekes. Vegyük például azt, ahogy az utolsó NAAAAGY akciójelenetében egy az egyben átmegy campbe. Sokan mondhatják persze, hogy hát camp volt az addig is, de nem, mert a camp az én értelmezésemben mindig együtt jár valami konkrétan talán meg sem fogalmazható gyermeki, naiv bájjal, ami a BvS első bő két órájában egyszerűen nincs meg. A BvS első bő két órája simán csak rossz. Nagyon. Kedvem sincs már hosszan elsorolni, hogy miért, de lényegét tekintve egy logikát, következetességet majdnem teljesen nélkülöző szégyentelen fan-service az egész, ami sokkal tovább nyúzza az ember idegeit képtelen baromságaival, mint az elnézhető lenne neki. Aztán megjelenik a színen az a nagy barna takony, és ahogy a Batman, meg a Superman röpködnek, térülnek-fordulnak-serdülnek körülötte, az valahogy oly módon gagyi, hogy az aladdig már mocsári szintre leharcolt színvonalat csakis felfelé tudja húzni. Ha mást nem is, Zack Snyder azt mindenképp elérte, hogy emlékszem a filmre, ez pedig – figyelembe véve a lista további tételeinek kábé pillanathosszú szavatosságát – manapság közel sem tekinthető magától értetődőnek 8-9 hónappal a bemutató után.

KICKBOXER: VENGEANCE
(Rendezte: John Stockwell)

Érzem én is, hogy némiképp kakukktojás, mert nem fair egy nyilvánvalóan a 100 ft-os ömlesztett tesco-kosárba készült b-filmet a legrosszabbak közé emelni, mert hát ilyenből, mint ez, van évente ezer, de a Vengeance elkövette azt a hibát, hogy elhúzta a néző előtt a mézesmadzagot azzal, hogy Van Damme-ot tette meg mesternek. Azt most hagyjuk, hogy amúgy a jó öreg belga mai fizimiskájával, kiállásával valahogy egy az egyben hiteltelen a szerepben, mert ez a film amúgy sem kezd semmit a ténnyel, hogy övé a b-mozik történetének egyik legnagyobb csillaga, az általa folytatni, újraéleszteni, lehúzni (nem tudom melyik szándék passzol a legpontosabban, de gyanítom, hogy az összes egyszerre) próbált franchise első részének valamikor szupersztárja. Ha legalább szégyentelenül rájátszana a nosztalgiára, de nem, még csak nem is tartja képen aduászát túl sokat, e helyett simán csak úgy… leketyeg a játékideje, hogy közben bárki más is lehetne Van Damme helyében. De nem ez az egyetlen, amivel John Stockwell filmje kecsegtetett: azt hiszem ez az első olyan film a világtörténelemben, ahol úgy szerepel Gina Carrano, hogy közben nem roppant el egyetlen férfigerincet sem, holott hát neki jelenleg ez lehet az egyetlen lényegi funkciója játékfilmben. Hitelesen csinálja, jól csinálja, jól is néz ki közben, hát miért nem hagyjuk neki? Ja, ráadás, keserű hab a csálé torta tetején, hogy Dave Bautista kábé annyira fenyegető a tongpo-szerepben, mint bármelyik piás, akit Van Damme az első részben becsiccsentve táncikálás közben elvert.

INDEPENDENCE DAY: RESURGENCE
(Rendezte: Roland Emmerich)

Szívesen mondanék csúnyákat az Independence Day 2-ről, mert tudom, hogy rossz volt nagyon, de paradox mód kizárólag a jó pillanatokra emlékszem tisztán belőle, úgyhogy nosza, legyünk picit pozitívak, elmondom mi az, ami tetszett. A film az önazonossága maximumát éri el azokban a bájos túlzásokat halmozó párbeszédekben, amikből idézni sajnos már csak egyet tudok, azt is csak pontatlanul, de sebaj, mert az esszencia így is sértetlenül ott marad:
- Uram, az űrhajó leszállt a Csendes-óceánra.
- Melyik részére?
- Az EGÉSZRE!
Gyermeteg mód epic. Mint ahogy az Emmerichtől már elvárt rombolás-szekvencia is, ami túlkapásait illetően ugyancsak sosem látott méretekben támad (a legkülönfélébb égtájak turisztikai látványosságait szórja internacionális halomra), csak hát mindebből túl kevés van ahhoz, hogy a dolgozatot tisztességes trash-mozinak lehetne nyilvánítani. Egy itteni viszonylatban már majdnem frappánsnak, intelligensnek titulálható jelenet erejéig a filmből, illetve hát magából Emmerichből előbújik az önirónia is, mindezen felsorolt erények viszont a filmnek, ha jól saccolom, körülbelül 4 percét teszik ki, a maradék pedig, sajnos azt kell mondjam, nettó felesleges hulladék, semmivel sem több, mint az Asylum által gyártott produkciók sokkal több pénzből, de amúgy azonos szintű igénytelenséggel elkészített változata.

SUICIDE SQUAD
(Rendezte: David Ayer)

Ha a Star Trek Beyond – legyen bármily csapnivaló fércmű is amúgy – nem az a film, amitől kardjukba dőlnek a vérbeli rajongók, akkor a Suicide Squad bizony nagyon is hogy az. Mármint az igazi DC-rajongókról beszélek, azokról, akiknek valami okból kifolyólag tényleg fontosak a filmben reprezentált karakterek. Azt már jó előre biztosra lehetett venni, hogy a Suicide Squadban megjelenített, vérgonosznak marketingelt válogatott gazemberek a film azonosulási pontjaként nem tarthatják meg valódi karaktereiket és a hollywoodi gépezet éleket simára maró fogaskerekei között puhány, morálisan maximum ideig-óráig megkérdőjelezhető korhatár-kompatibilis puhapöcsökké szelídülnek. Megtörtént. Világos volt az is, hogy a film története high-concept (egy mondatban összefoglalható, jól tagline-osítható poszter-szöveg, amiben világosan ott van a lényeg, mi szerint itt most szuperhősök helyett szupergonoszokból verbuválnak bűnüldöző csapatot), azonban azt, hogy a DC/Warner e high conceptet nemhogy képtelen lesz tisztességes cselekménnyé bővíteni, de mintha nem is akarná megpróbálni igazán, az meglepő. Persze aki látott már legalább két tipikusan mai szuperhősfilmet, annak azért nem nagyon, de annyira még éppen, hogy az kiverje a pofátlanság-mutató maximumát. Miután bevonzott a moziba, a projekt high-conceptje beteljesítette feladatát, és a film alkotói is mintha kitöltötték volna ezzel szerződéseikben vállalt feladataikat. Abból gondolom csak mindezt, hogy a Suicide Squad szűk két órás játékideje alatt magasról szarik a szórakoztatásra, de nemcsak arra, magára a filmségre is. Nem tartalmaz izgalmat, poszternél vastagabb karaktereket, karizmát, cselekményt, logikát, bármiféle dramaturgiai szempontból tudatosnak tekinthető narratív építkezést, figuráinak gyökereit arcátlanul, szinte félvállról gyalázza meg.

X-MEN: APOCALYPSE
(Bryan Singer)

Két évvel ezelőtt egész meglepett, milyen jól sikerült Bryan Singer Days of Future Past című X-Men filmje. Ugyan úgy gondolom, hogy utánagondolva a cselekménye sehogy sem áll össze hézagmentesen, de hát egyrészt mert időutazás is kavarja a szálakat a történetben, másrészt meg mert a film amúgy menet közben remek szórakozást nyújt, az ember a végén hajlamos megbocsátani és nem gondolkodni az egészen többet, mint amennyit az megérdemel. Mondom ezt elsősorban azért, mert Singert a mai hollywoodi gépezet egyik messze legtúlértékeltebb fogaskerekének tartom, aki vele kapcsolatos évtizedes kétségeimet ismét igazolja a második X-Men trilógiát lezáró X-Men: Apocalypse című résszel. Nem tudok sokat regélni a film hibáiról, mert ahogy előbb is pár esetben, itt is arról van szó, hogy az egész cselekmény úgy ahogy van kiesett az emlékeim közül a megtekintés óta, az viszont biztos nagy szégyen, hogy a kezdetekkor épp mélyebb értelmezési lehetőségei, a valóságunkra vonatkoztatható párhuzamok miatt dicsért franchise ezzel a résszel üresen kongó, fantáziátlan látványpornóvá aljasodott. Ezzel tökéletesen egybecseng, ha az egyetlen jó, amit elmondhatok róla az annyi, hogy Jennifer Lawrence ebben a részben a legszebb. Közben persze unott ő is, mint a szar, de legalább jól néz ki közben, tényleg. Tökre ilyen a film is.

WARCRAFT: THE BEGINNING
(Duncan Jones)

A premiert követően, emlékszem, szárnyra kaptak bizonyos hangok. Azt suttogták óvatosan, hogy a Warcrafttel megszületett a világ első jól sikerült játékadaptációs filmje. Én mást mondok: a Warcraft az év talán legrosszabb filmje. Amikor szerény kis társaságomban előálltam ezzel a filmet illető meglehetősen lesújtó véleményemmel, azonnal ömleni kezdtek rám a történet egyszerűségét védelmező pro-érvek. Hogy rendben, a sztori tényleg nem egy nagy valami, de hát figyeljek már oda, a címben is ott figyel, hogy kezdetek, ez a film, mint egy reménybeli franchise nyitófejezete nem is többet, csak ennyit, a kezdeteket óhajtotta elmesélni, és ha az annyi, hogy egy zöld portálon át orkok támadnak az emberekre, hát akkor annyi. Erről szólt anno az első warcraft-játék is, ebből bomlik majd ki az a páratlanul gazdag mitológia, aminek dús ágait azóta is játékok, könyvek, képregények százai álmodják tovább és tovább, és fejik. Ebből bomlik majd ki. Valamikor később. A jövőben. De hogy majd kibomlik, azt azért csak előlegezzük már meg neki, ne legyünk vérgecik.

Az érvelés jellegét tekintve számomra teljesen világos, hogy nem sikerült magamat kristálytisztán megértetni szerény kis társaságommal. Történet egyszerűségével, bármily mélyen is nézek magamba, azt kell mondjam, nekem még soha életemben nem volt semmi bajom. Sosem, a legrosszabb filmekkel kapcsolatban sem mondtam, az a baj, hogy ez a sztori olyan kis ’áccerű. Ahogy én látom, ’áccerű történet nem egyenlő automatikusan rossz film. Sőt, ’áccerű történet jól elmesélve az egyenlő jó film. Bármilyen történet rosszul elmesélve egyenlő nem jó film. ’Áccerű történet úgy elmesélve, ahogy az a Warcraftban el van mesélve, ’ágyenlő az év egyik legrosszabb filmje. A rosszul elmesélt történet, a pocsék, slendrián írás az, ami zavar és még véletlenül sem az egyszerűség, hanem az igénytelen cselekményvezetés, meg a belőle fakadó masszív érdektelenség az, ami kihoz a sodromból. Duncan Jones (aki amúgy egyre komolyabb eséllyel pályázhat az egyslágeres alkotó címére) ereiben elvileg rajongói vér csörgedez, mégsem volt képes belőlem hősei és története iránt érdeklődést kicsikarni egyetlen jelenet erejéig sem. Világépítése, a sok helyütt amúgy valamiért árnyaltnak és többpólusúan átélhetőnek titulált konfliktusfestése annyiban áll, hogy kisfiús lelkesedéssel egymásnak ugraszt egy harcos vagy mágus emberekből álló, meg egy harcos vagy mágus CG orkokból álló sereget. Elvileg csak utóbbi áll össze egyesekből és nullákból, kidolgozottságát tekintve valójában előbbi is. Megbújik még a háttérben némi intrika, meg valami kibírhatatlannak beállított morális önmeghasonlás is, de mindez már egy olyan massza része, amiben csak úgy kavarog a mindenféle zavaros, zöld trutyi. Nem kis ellentmondás amúgy, hogy ezt a kellemesen egyszerű történetet a fantasztikusan kiérlelt forgatókönyvírói leleménynek rövid úton sikerült olyan katyvasszá elkeverni, hogy ember legyen a talpán, aki még egy óra után is érez magában késztetést ezt a kulimászt magában elsimítani. Belegondolni is rossz abba, hogy mi lesz még itt később, ha a rög egyenes kezdeteket sem sikerült tisztességes, követhető formában elmesélni.