A fenti komment-váltás vett rá végül – nagy sokára, nem kevés húzódozás után – a warcraft-film újranézésére. Nem mintha ne terveztem volna magam ellen a merényletet amúgy is, mert annak azért mindenképp utána akartam járni, vajon én voltam-e a befogadásra különösen alkalmatlan állapotban első találkozásunk idején, vagy ez a film tényleg pont olyan rossz, mint ahogy arra homályosan emlékeztem, csak hát a kellemetlen dolgokkal néha úgy van az ember, hogy kell neki az a bizonyos végső lökés. Erre jött ez a fenti komment, én meg némiképp találva éreztem magam olyaténképpen, hogy buta kritikus ugyan nem vagyok, a buta kritikusok véleményével viszont ezen film kapcsán történetesen egykönnyen, pikk-pakk tudok közösséget vállalni, amely közösségvállalás, gondolom, kapásból a buta néző kategóriájába sorolja be személyem. Persze… és akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy rögtön a legelején exkuzáljam magam az esetlegesen személyeskedő hangnemért… a fenti komment bicska nyitogatóan szubjektív állásfoglalása annak végtelen tájékozatlanságot, sőt merem állítani ostobaságot sugalló mellékzöngéjével leleplező erővel mutat rá a bármiféle szubjektív állásfoglalások alapvetően, már-már szükségszerűen bicskanyitogató voltára. Mert hiszen hiába sorolom én itt fel alanti sorokban mindazt, ami szerintem politikai nézettől, vallási felekezettől, egyáltalán, bármitől függetlenül is objektívnek tekinthetően ZAVARÓ, de tényleg, így, nagybetűvel ROSSZ a filmben, ha egyszer mindezt a zavart és rosszat valaki mégse, sehogy se érzi az erőben.
Kezdjük talán a dolog egyszerűbb, világosabban tényszerű részével. Kritika filmet megbuktatni nem is tudom mikor tudott utoljára. Valamikor a 90-es években? Talán már akkor sem? Tudott ő ilyet egyáltalán valaha? Mindenesetre, ha ma is képes lenne rá, azt bizton állítom, hogy Michael Bay sem az immár ötödik transformers-filmmel borzolná idén a kedélyeket, ahogy tán Zack Snyder sem gyártana zsinórban harmadszor lesajnált DC-s szuperhősfilmet, és mégpedig azért nem tennének ilyet említett úriemberek, mert egyszerűen nem adna rá nekik pénzt senki. Ha az előzetes igényfelmérések során a marketing-osztály megfelelő munkát végzett, egy nagyköltségvetésű blockbuster ma egyszerűen nem bukhat nagyot. Ha mégis megbukik, mert persze minden évben van ilyen, annak még véletlenül sem a silány minőség, hanem a szarul elvégzett reklám-szakmunka az oka. A kritikusok tömegének ízlése és a… nos, a tömegek tömegének ízlése között egy világnyi széles szakadék tátong, így óhatatlan, hogy utóbbi magasról szarjon előbbi véleményére, ezt pedig, ahogy én látom, nagy mellel, büszkén meg is teszi. Noha az világosan látszik, hogy a kritikusi társaság jóízlési átlagmutatója is jelentősen megzuhant az elmúlt 10 évben, azért ide a rozsdás bökőt, hogy még mindig egy sokkal kulturáltabb valóságban élnénk, ha az ő véleményük alakítaná a trendet a tömegé helyett. Csakhogy ez nem így működik. Soha nem így működött, és soha nem is fog így működni. És akkor most elmondom, mitől is vacak tulajdonképp a film. SZERINTEM, természetesen.
A történet tulajdonképpen annyi, hogy az orkok – lévén az ő világuk pusztulóban van – a FEL nevű mágikus anyag segítségével nyitott portálon keresztül az emberek világára özönlenek, céljuk pedig, hogy az ottaniak leigázásával hódítsanak maguknak újra belakható életteret. A FEL-t használni egyedül a mágus, az ork sereglet legfőbb ura képes, ám az élőkből kinyert anyag után halál marad hátra, sőt a FEL mintha használóját is sötét mágiájának hatalma alá vonná, eltorzítva annak személyiségét, pont mint ahogy tette azt anno Szauron EGY GYŰRŰje is. És ez eddig teljesen rendben is van. Nem kell, hogy a sztori ennél bonyolultabb legyen, emberek serege csap össze az orkok seregével, e közben ráadásul mindkét fél kénytelen szembenézni némi belső viszállyal is, ennél pedig már az előbb említett tolkien-eposz sztorija sem komplexebb szemernyivel sem. Csakhogy míg utóbbi egyszerű története mellé világosan végigvitt, érthető és átélhető konfliktusokkal telített, gazdag érzelmekkel végigmesélt cselekménnyel rendelkezik, addig a Warcraft kuszasága az elmúlt év nagyköltségvetésű szuperprodukcióihoz képest is szinte példa nélküli. Szívesen mondanám, hogy az ördög a részletekben lakozik, csakhogy a Warcraft sajnos messze nem jut el addig, hogy a részletekben rejlő apró hiányosságokon kellene mérgelődni, mert erről a filmről lényegében legelső percétől kezdve a történetmesélés amatőrizmusa ordít.
Ki lehet bontani egy sztorit úgy, hogy a narratíva egy-két elemében sántít, előfordul, hogy mondjuk gyengébbek a karakterek, az is megesik, hogy a cselekmény kisebb-nagyobb fordulataiban több a kiszámított hatásvadászat, mint az elemi logika, van, hogy a történet némely pontjain tapasztalható ötlettelenség csorbáján megtörik a film ritmusa, de mindezek ellenére a film követhető marad. Azt viszont, hogy szűk két órás játékidőben hogy lehetséges elkövetni az összes fenti hibát, lustán elcammogni a történet minden adódó lehetősége mellett és egy cselekményívet, ami nyílegyenes kéne legyen, ekkora kulimásszá elkavarni, azt még így másodszor nézve is alig-alig értem.
Hogy a karakterek csak látszanak, dizájnjuk van, nem személyiségük, az nyilván rendesen hozzájárul a problémához. A ráadás, hogy mindez leginkább a főhősre igaz. Ha le kéne írnom Lothart, egyetlen igazán jellemző vonást sem tudnék megemlíteni, azon túl, hogy persze tisztességében megingathatatlan, erkölcsös és bátor, mindezen tulajdonságokat viszont úgy viseli magán, mint egy minden jelleget nélkülöző, évezredes trendek alapján összeválogatott, előcsomagolt szettet, amit akkor akaszt le a vállfáról az ember, ha a farsangon fantasy hősnek készül öltözni. Ilyen karakterekért képtelenség izgulni, sőt rájuk egyáltalán odafigyelni is komoly kihívást jelent. Ettől még persze a végeredmény könnyen lehetne simán csak unalmas is, a Warcraft esetében azonban fellépnek még súlyosbító tényezők. A film két órájában mintha direkt úgy lenne szétkenve a cselekmény, hogy lehetőség szerint még két egymást követő jelenet kapcsolódását is problémás legyen felfejteni, mintha szépen felépített, pompásan illesztett jelenetpároknak levágták volna a szomszédos széleit, hogy aztán vagy bántóan hirtelen, a karakterek és események szempontjából teljesen hiteltelen írói fogással kössék össze őket, vagy jobb esetben simán csak elhallgassák a logikai kapcsokat, remélve, hogy a nézőnek mindez úgysem tűnik fel. Bántóan sokszor fordul elő, hogy egyszerűen hiányzik a racionális magyarázat a szereplők döntései mögül. Miért gondolja meg magát és áll át az ellentétes oldalra az orkok egyik korábban még a mágus mellett álló törzsfőnöke? Nem tudjuk meg. Miért gondolja a bölcs emberkirály, hogy a fajok közti konfliktus egyetlen feloldása az önfeláldozás teljesen felesleges gesztusa lehet? Teljesen érthetetlen. Az ilyen és ehhez fogható logikai bakugrások irdatlan tömegei oly mértékben ássák alá a cselekményt, hogy az aztán olyan természetességgel fullad dögunalomba, hogy az ember azon már meglepődni sem képes. Ólomként elcsöppenő érdektelenség, így lehet leginkább jellemezni a warcraft-filmet.
Vagy a FEL kezelésével, illetve nem kezelésével, ha már itt tartunk. A FEL esetében olyan erőről beszélünk, melynek eredete, működési mechanizmusa jobbára ismeretlen (a játékok lehet, hogy jobban körüljárják a jelenséget, de hogy a film magasról tesz az egészre, az egyszer biztos), ha valamihez hasonlítani lehet, akkor az a starwars-béli Erő. Míg azonban az Erő esetében a forgatókönyv (leginkább az eredeti, de valamelyest még az előzmény trilógia esetében is) minden erejével rájátszik annak kifürkészhetetlenségére, komplett párbeszédekkel, a karakterek hozzá való viszonyulásával, egyáltalán, a történet világába való mély beágyazásával valóságos mítoszt emel köré, a mese központi, meghatározó elemévé teszi, addig a FEL csak lóg a levegőben kihasználatlan történeti elemként. Hogy semmit nem tudunk meg róla, az itt nem jól felépített koncepció része, hanem egyszerű hanyagság, trehány írás, és ha valami, hát nem a rejtély, izgalom és misztikum, hanem ez, a trehányság, az oda nem figyelés az, ami átszövi az egész filmet. Hiába voltak pedig tulajdonképp biztatóak az előzmények, Duncan Jones, az egyelőre egyfilmes csodának kinéző rendező sajnos egyből a sírba szülte a filmet, ezen pedig az sem változtat semmit, ha végül a kínai sikernek köszönhetően megkapja a brand a szépítési lehetőséget egy második rész képében. Nem várom. De hát én már csak egy amolyan buta néző vagyok, valaki, akinek soha semmi se lehet elég jó, ugye.
