A nemzetközi űrállomás hat fős legénysége egy Marsról származó minta vizsgálata során történelmi jelentőségű felfedezést tesz: az önmagában még csak egy dolog (bár nem kicsi), hogy a vörös bolygóról származó, egysejtűnek tetsző életforma az ember egyik örök nagy kérdésére ad egyértelmű választ (Van-e élet a Földön kívül?), de ráadásul a kezdetben inaktív teremtmény némi stimuláció hatására nemcsak hogy mozogni, de növekedni is kezd, növekedése pedig oly léptékűnek tűnik, hogy félő, egyhamar kinövi a számára fenntartott finom, meleg inkubátort, akkor pedig isten tudja mi lesz… A néző persze hamar kitalálja, hogy a tudósoknak egy a filmtörténeti örökszótár precíz meghatározása szerinti klasszikus szörnnyel akadt dolguk, ami aztán a megfelelő méret és intelligencia-hányados elérése után azonnal hozzá is lát ősi mesterségéhez: öldökölni kezd.

Emberek! Halljátok? Az A Cure for Wellness után nem sokkal újabb nagy(obb)költségvetésű stúdió-horror a moziban! Mert senkit ne tévesszen meg a setting a sok csillaggal, űrhajóval meg űrruhával, ahogy az a fenti történet-leírásból is világosan kihallik, a Life ízig-vérig horror. Igen, tényleg az űrben játszódik, igen, a főszereplői asztronauták, tudósok, de mégis, a sci-fihez körülbelül annyi köze van, amennyit a felszín megmutat és elég egy pillanatra belesni az uszkve 60 millió dolláros kiállítás mögé, máris egyértelmű, hogy a cselekmény DNS-ében egy hamisítatlan szörnyfilm hatásmechanizmusait hordozza. Horror közegben az űr a maga sötét, kiismerhetetlen végtelenjével sosem a lehetőségek tárháza, az emberi tudás határ-ostromának, a kalandos felfedezésnek a szimbóluma (á’ la Star Trek), sokkal inkább gyilkos csillagóceán, melyben az űrhajó parányi bárka, a horror feladata pedig hogy a bárka nyújtotta biztonságérzetet aláássa, fenyegetővé téve a szereplők számára azt az egyetlen közeget is, amitől a túlélésük még legjobb esetben is csak hajszálon függ. Na ez az, amit a Life rég látott, idegborzoló hatékonysággal visz végbe.

A film két lényegi ponton ragadja üstökön az embert, de úgy, hogy az a (picit később említett, nyilvánvaló) hiányosságok ellenére sem igazán tud ellenállni neki. Az egyik a fent már említett: a kilátástalanság érzése, a fenyegetettség, a tehetetlen kitettség egy megállíthatatlan gyilkos erőnek úgy süt át a képeken, hogy az tényleg, komolyan bánt. Daniel Espinosa (svéd rendező) azzal, hogy már ideje korán hitelesen képes ábrázolni Kelvin (a marsi lény) ember felett álló erejét és elpusztíthatatlanságát, alaposan megágyaz a film további részének, a film haláljeleneteinek némelyikével ráadásul olyan kényelmetlen érzést tud okozni az emberben, ami garantáltan maradandóvá teszi az élményt. És itt nem arról van szó, hogy ez a film mennyire véres, mert nem annyira, nem extrém módon az. Persze az, amennyire egy korhatáros horrornak annak kell lennie, de ami igazán hatásossá teszi, az nem a vérengzés, hanem az a fajta biológiai, ösztönszinten létező undor, aminek legnépszerűbb filmes eredőjeként manapság az Alient szokás megjelölni (tessék, nem akartam, de csak leírtam; igen, ha van a filmnek filmtörténeti gyökere, az valószínűleg az Alien) és ha a filmnek van kreatív megnyilvánulása, az egyértelműen a kocsonyás, nyúlványokkal tapogató aprólényből polipszerű gyilkossá evolváló szörnyében jelenik meg.

A másik fontos tényező a film tempója, az az észveszett sodrás, ami amúgy horrorfilmek esetében legtöbbször inkább gátló tényezőként számolható el, itt viszont jól szolgálja az alkotók alapkoncepcióját. Daniel Espinosának ugyanis láthatóan nem az a fő célja, hogy az első Alienéhez hasonló, már-már fojtó, harapnivaló atmoszférát varázsoljon a képek köré, hanem hogy elsodorja az embert a történések ütemével, egy pillanatra se hagyja leülni az izgalmakat, amivel – becsületére legyen mondva – csak a film második felének egy részében tesz alá magának. Hibátlanul felhúzott, finomhangolt dramaturgia és kivételes mesélői készség szükségeltetik ahhoz, hogy egy 100 percen át hasonlóan magas fordulatszámon pörgetett cselekmény annak minden szakaszában egyformán izgalmasan hasson. Ha a hullámvasútnak nincsenek amplitúdói, akkor tulajdonképp természetszerűen elkerülhetetlen, hogy a befogadói ingerküszöb előbb-utóbb alkalmazkodjon a film üteméhez. A Life esetében ez körülbelül bő egy óra után történik meg. A cselekmény ritmusa nem változik, a húzása viszont határozottan gyengül, a fináléra azonban szerencsére újra magára talál: a záró tíz-tizenöt perc olyan benyomást hagyott bennem, amire film manapság a legritkább esetben képes; ültem ott a székben bő 100 perc után és azt éreztem, el tudnék még ebből viselni egy fél órát legalább. Ritka, felettébb ritka az ilyen.

És akkor ott áll mindezzel szemben a film elleni leggyakoribb vád, hogy az új utak keresése helyett szinte kizárólag sablonokban képes megnyilvánulni, ami… nos, azt hiszem igaz. Mint ahogy igaz az is, hogy az elmesélhető történetek száma véges, pláne akkor, ha a magjáig csupaszítjuk a meséket és úgy gondolom, 120 évvel a formátum születése után a sablonjai kizárólag akkor róhatók fel egy filmnek, ha azokat nem képes, vagy nem akar ellensúlyozni… valamivel… akármivel. A Life az Alien késői klónja a Gravitáció tempójában elővezetve? Lehet. Kifinomultságban, minőségben, egyáltalán, művészi, kreatív értékében az Alien sáros nyomába se érhet, mindennemű sallangmentessége – néha már-már azt mondanám, bárdolatlansága – okán itt-ott a b-filmek hagyományaival kokettál, meggyőződésem, hogyha egyetlen pillanatra megpróbálná a sci-fi irányából definiálni önmagát, egyből hamisságba, hibába fordulna át csomó olyan pontja, ami a horror zsáner-mezsgyéjén simábban csúszik, ám ezen előbbi tagmondatok egyike sem változtat fikarcnyit se a tényen, mi szerint a Life egész egyszerűen működik. Zsigeri szinten. A többi meg… nos, a többin maximum utólag lehet bosszankodni, ha egyáltalán érdemes.