Nem nagy túlzás azt állítani, hogy M. Night Shyamalan nemrégiben megjárta a rendezői poklot. A dolog drámaiságát növeli, hogy a rendezői panteonból zuhant alá oda, az ezredforduló tájékának nyugati thriller-kínálatában ugyanis aligha volt az övénél erősebb hang. Shyamalan ráadásul úgy robbant be a nagy pénzek birodalmába, hogy kasszasikereit a hollywoodi móditól teljesen eltérő hangnemben elmesélt történetekkel érte el. Első néhány filmjének stílusa mind volumenében, mind tempójában és hangerejében is visszafogott, ez a sajátos, a cselekmény tekintetében szerény, de karaktereit tekintve komoly ívet bejáró elbeszélésmód pedig vérfrissítésként hatott a thriller zsánerének klisékkel vastagon bélelt mainstreamjében. Nem csoda, ha mindenki tűkön ülve várta az újabb és újabb shyamalan-filmeket. Egy darabig. Ami engem illet, A faluban ugyan kissé csalódtam, de pár évvel később a Lány a vízben trailerét már újra határtalan lelkesedéssel játszottam le magamnak újra meg újra… hogy aztán megint koppanjak. De ezt is megbocsátottam, már csak azért is, mert Az esemény újra a régi tündöklést látszott visszahozni az életműbe, aztán annak is csúfos bukás lett a vége: a film egyszerűen pocsék lett, a fél világ körberöhögte, de Az utolsó léghajlítóra azért még így sem voltam felkészülve. Shyamalan megkapta a kincstár kulcsát, százmillió dolláros szuperprodukciót rendezhetett, minek eredménye az évezred egyik legrosszabb blockbustere lett. Ej, pedig ha én egyszer valaki mellett elköteleztem magam, követem őt tűzbe, vízbe, jégre, de elég, ha annyit mondok, Az utolsó léghajlítót követő A Föld utánt már meg se néztem. Azóta se láttam, ez pedig példátlan, példátlan, kérem…

Az ember persze olyan, hogy szeret rehabilitálni, legalább annyira, mint idolokat porba dönteni. Felemel, porba dönt, rehabilitál, porba dönt, rehabilitál… ez a játék egyszerű ciklusa, Shyamalan pedig végül, hol kritikai, hol anyagi, de legtöbbször kritikai ÉS anyagi bukások sorozata után megadta az esélyt saját rehabilitációjára. Ki tudja, mi állhat amúgy a rendező nemrég, a The Visit című minimalista horrorral megtörtént feltámadásának hátterében. Talán tényleg az van, hogy nem mindenkinek tesz jót, ha komoly pénz kerül a projektjei közelébe. Kétségtelen az is, hogy a nagyszabású blockbusterek világa nem áll jól Shyamalannak, a Léghajlítóhoz hasonló, egyformán jellegtelenre gyalult korhatáros stúdiófilmek és öncélú effektek közegében nem tud érvényesülni rendezői egyénisége. Aztán lehet, hogy egyszerűen csak ihlethiányos alkotói válságát élte, amit a helyett, hogy kibekkelt volna, aktív, nem épp gyümölcsöző munkával töltött el. A lényeg, hogy legújabb filmje, a Split (Széttörve) egy olyan film, ami után még a Léghajlítót is hajlandó vagyok könnyelmű botlásnak tekinteni és nagyvonalúan megbocsátani. Így írásban nehéz visszaadni, de higgyétek el, ez elég nagy dolog.

A történet központi alakja a James McAvoy által játszott Kevin, akivel amúgy a cselekmény során alig, talán összesen két percre ha találkozunk. Kevin személyisége ugyanis gyermekkori traumáinak hatására 23 személyiségre tört, hasadt, vált szét. A porondot a divatért rajongó Barry nevű én uralja, ő dönt arról, mikor melyik személyiség jöhet ki a fényre. Az alteregók többségével a cselekmény során nem találkozunk, Kevin életének olyan fázisába csöppenünk ugyanis épp bele, amikor három-négy személyiségszelet uralja el és tartja sötétben a többieket. A többiek jobbára ártalmatlanok, az az egy-két fenyegetőbb én azonban, aki a film eseményeit alakítja, nos… fiatal lányokat rabol el és tart fogva egy alagsorban, mindezt pedig egy zavaros miszticizmussal körített 24. személyiséghasadék kedvében teszi, aki – ha létezik egyáltalán és nemcsak Kevin néhány lehasadt személyiségének fantáziája – egyszer majd talán eljön és beteljesíti az elrabolt lányokon elkerülhetetlen sorsukat. A filmnek fontos eleme még a Kevint kezelő pszichológusnő, aki tudományos állásfoglalásával az emberi elme fizikai képességekre kivetülő hatásának határait értelmezni újra, Kevin pedig a legígéretesebb páciens a praxisában ahhoz, hogy elméletét bizonyítani tudja.

Shyamalan, ahogy legjobb filmjeiben, úgy most sem bíbelődik sokat a klasszikus értelemben vett cselekménnyel. A filmben az események szakadatlan pörgetése helyett a várakozást helyezi középpontba. Az áldozatok elrablása rögtön a főcím előtt megtörténik, az azt követő bő egy órát a film a közeg és a szereplők bemutatására használja fel. A rendező legjobb filmjeinek hajtóereje majd minden esetben valamiféle komoly személyes drámából fakad. Ezeket a filmeket thrillernek szokás aposztrofálni, teljes joggal, de a fiatal páciense öngyilkossága után maró önváddal küzdő pszichológus (Hatodik érzék), a saját (helyi)értékét a világban kétségbeesetten kereső testi fogyatékos (A sebezhetetlen), vagy a felesége halála után hitét vesztő pap története (Jelek) is főként attól működik, hogy a filmek ezeket a súlyos traumákat magként hordozzák magukban, mely mag aztán a szemünk előtt lassan csordogáló játékidőben bomlik ki teljes egészében. A Split első órája a karakterek traumáját tárja fel – és nemcsak Kevinre, hanem az elrabolt lányok közül főhőssé előlépő Caseyre is jut elég idő -, hogy aztán a már-már letaglózó erejű záró 20-25 percben megmutassa azok ijesztő következményeit legszélső végleteikben.

Az említett záró etaphoz amúgy intenzitásában a shyamalani életműben talán egyedül a Jelek mérhető. Kicsit olyan, mintha Shyamalan egész addig szánt szándékkal altatta volna a közönséget, takaréklángon égette volna az eseményeket, így amikor az addig elfojtott agresszió kiszabadul, az egészen félelmetes. A Split az a fajta suspense thriller, amiben az úgynevezett suspense nem egy-egy jelenetre korlátozódva jelenik meg, hanem a teljes, hosszú felvezetés általános jellemzőjévé válik. A plot finálét megelőző teljes szakasza csak fenyegető, a lezárás van olyan erőteljes, hogy igazolja és utólag édessé tegye az addigi várakozást. A történet feloldása aztán megint a lefektetett drámai alapban gyökeredzik, ami egy visszafogott, elegáns fordulatban éri el a tetőpontját, hogy aztán amikor már azt hitted, Shyamalan feltette a pontot az I-re, akkor robbanjon még csak a nyakadba a film igazi nagy titka. Megértem, ha valaki úgy érzi, a film itt-ott sokat enged meg magának, néha túlságosan elrugaszkodik a realitások talajától, de a befejezés úgy tágítja ki a történet közegét, hogy ebben a kitágított univerzumban már minden esetleges túlkapás finoman, gond nélkül simuljon el. A Split izgalmas, drámai, úgy építkezik, hogy sosem veszít az erejéből semmit, és mind e mellé pofátlanul ravasz. Korábban nem egyszer előfordult már, hogy mesterkélt húzásként csapódott le a filmet átértelmező naaagy shyamalani bűvészmutatvány, de a Split fordulatát nem fogod előre kitalálni, ez egészen biztos. Ami pedig a legszebb az egészben, hogy ez már amúgy is csak a hab a tortán, mert a film a trükkös lezárása nélkül is szépen, biztosan áll a saját lábán.