Úgy voltam vele, hogy már csak azért sem fogom megemlíteni, hogy a Linkin Park új lemeze tulajdonképp egy az egyben, echte popzene… Mert hogy minek? Ismerjük az irányt, amit az együttes jópár lemez óta követ, nyilvánvaló mi folyik itt Gyöngyösön, meg hát basztatják is őket a puhulással eleget, mely basztatásra válaszul Chester Bennington - de lehet, hogy Mike Shinoda..., végül is mindegy - frissiben, újfent le is lenyilatkozta pár hete, hogy a rajongók igazán elfelejthetnék már a Hybrid Theoryt, túlléphetnének rajta, mondjuk úgy, hogy rápillantanak egyszer, csak egyetlen egyszer arra a kurva naptárra és észreveszik, hogy 2017-et írunk, ami azt jelenti, hogy annak a bizonyos debütalbumnak 17 éve már, szóval hogy... Ja. A One More Light popzene, poprock, ha úgy tetszik, de mindenképp olyasmi, ami rádióbarát, közönségbarát, mindenkinek és bárkinek bármily semleges hangulatra való, ezt pedig - még egyszer - csak azért említem meg, hogy elmondjam, mennyire nem érdemes már, így 2017-ben megemlíteni. CSAKHOGY! Ha már pop lett a Linkin Park, hát egye meg a fene, ő dolguk, leszarom, legyen, de popot csinálni is lehet legalább kétféleképpen, jól, meg nem jól és ezen legutóbbi lemez, ez a One More Light bizony sajnos eléggé az utóbbi megvalósítási formulához húz, ami már azért csak probléma, kérem...
10 szám, 35 perc, oké. A Linkin Park lemezek mindig rövidek, ez legalább nem változott, csak sajnos ez a 10 szám olyan kivehetetlen, elkülönbözetlen masszában folyik egybe, hogy ha 15 perccel a lemez első kipörgetése után megpróbálsz három számot dallamra belőni róla, eldúdolni vagy valami, hát nem lesz egyszerű a dolgod, az ziher. Van az a bizonyos linkinparkos popdallam-template, amit hallhattunk már korábban is némely dalban, és ami most kajak szégyen nélkül végigvonul - az utolsó két számot leszámítva talán - a teljes lemezen. A templatere illesztett szövegek meg fulladoznak az órmos lózungokban, bölcselkednek, nagyjából a "folyton-keresek-valamit-de-nem-lelem, de-azért-ne-mondj-le-rólam-kérlek-mert-nem-adom-fel, és-ha-elesel-én-ott-leszek-veled-hogy-felemeljelek" vonalon... Tényleg, ahogy így belegondolok... nem olyan picit, mintha Chester mindig keresne valamit? Legalább 10 éve keresne és sehogy se találna meg? Pörgetem a fejemben az LP-szövegeket és komolyan mondom, hogy Chester azt a bizonyos valamit már az előző, meg az az előtti, de lehet már a legelső lemezen is kereste. Szóval annyit tudok csak mondani, hogy túl kéne már lépni végre azon a valamin... megtalálni, vagy legalább elkezdeni valami mást keresni helyette, a fáradás jelei ugyanis nemcsak hogy megmutatkoznak a One More Light című lemezen, de egyenesen eluralják, ledominálják azt.
A lemez legjobb dala amúgy ironikus módon épp az a Heavy, ami már előzetesen is némi felzúdulást keltett, mert az album előfutáraként olyasmit vetített előre, amit Linkin Parkot kedvelő tömegek nemigen akartak hallani. Félelmük mára fájdalommá lett, a lemez pont olyan, mint azt rettegték előre. Nem akarok azért túlozni, igazságtalanságokba bocsátkozni, genyóbban fellépni annál, amit az album még bizton megérdemel, mert azért messze nem ótvar rossz ez a lemez és nem kell hinni a kritikáknak, amik a napokban, hetekben nagy hangon állítják majd, hogy de, pedig az. A Heavy, tököm bele, vállalom, jó dal a maga módján, vagy... legalábbis catchy, csak ma háromszor meghallgattam már és hol van még a fekvés. Az album meg... nos, az olyan, hogy... el lehet ezt hallgatgatni végül is, háttérzajnak, vasalás, vezetés mellett. Erre jó, erre való, de hogy sok nem marad fenn belőle, az is biztos.
