A listáim önálló életet élnek, helyezettek rotálódnak napról napra és ezzel engem az őrületbe kergetnek. Az e felett érzett frusztráció a kényszeresség manifesztációja. Képtelenség, hogy az ember még saját maga számára sem tud betonba önteni egy szubjektív igazságot, de a megannyi pillanatnyi állapotok közös halmazából talán felfogható, összegereblyézhető valamiféle betonbiztosnak vélt alap, amire felépülhet a toplista. A hiányosságok sora persze szinte végtelen, így alábbiakra maximum draftként tekintek. Ezek kellenek még a teljesség szintén fals, de már fenntartható érzetéhez: Licorice Pizza, Joanna Hogg kvázi-önéletrajzifilmjének kvázi-meta folytatása, a The Souvenir Part 2, az első egyszemélyes coen-mű, a The Tragedy of Macbeth, Sean Baker új filmje, a Red Rocket, aztán Apecsapingpong Werantemazul új filmje, a Memoria, az új Guillermo Del Toro, a Nightmare Alley (noha Del Torotól a csöpögősen hatástalan A víz érintése után sokat nem várok), az új Almodovár, a Parallel Mothers, életem első két Hamaguchija, a Drive My Car és a Wheel of Fortune and Fantasy, aztán a Boiling Point, a The Map of Tiny Perfect Things, a Mad God, a JFK Revisited és… és talán egyelőre ennyi. De addig is… addig is a következőképpen áll a helyzet:

6. THE LOST DAUGHTER (Maggie Gyllenhaal)

Az emberiség… na jó, a nyugati civilizáció anyasággal kapcsolatban kialakult egységes álláspontja az elmúlt években mintha finoman árnyalódni kezdett volna. A támadás a kultúra különböző területeiről érkezik: az érinthetetlen szentség tisztaságát itt-ott az őszinteség gyanús mocska piszkítja be. Az anyaság elismerhetetlen árnyoldalai kerülnek terítékre Maggie Gyllenhaal első rendezésében is, ilyen értelemben pedig valahol tabudöntő filmről van szó. Az anyaságot csakis szentségként illik megélni és ábrázolni, küldetésként, ami ha tartogat is nehézségeket, azok kizárólag nemes, megoldandó feladatként tornyosulhatnak a nagybetűs nő előtt. Hogy valaki rossz anya és közben jó ember legyen, az szinte elképzelhetetlen, feloldhatatlan dilemma. A rossz anya automatikusan érdemli ki az önzőség bélyegét. A The Lost Daughter című film szembemegy ezzel a képpel és két idősíkon (melyből mindkettő ugyanolyan érdekes és magával ragadó, ami meglehetősen ritka) felmutat egy olyan karaktert, akivel egyet nem érteni talán még lehet is, de akit meg nem érteni, akivel nem együtt érezni lehetetlen. Gyllenhaalnak ez csupán az első rendezése, de máris olyan feszültségkeltő képességeket mutat, ami a született filmrendezők sajátja, a főszerepet játszó Olivia Colman pedig nem először bizonyítja, hogy generációjának egyik legjobb színésznője (a fiatalkori énjét játszó Jessie Buckley pedig méltó párja).

5. SPENCER (Pablo Larraín)

Én a 2007-es Út a vadonba óta team-kristenstewart vagyok, totálisan és eltántoríthatatlanul, az azonban sajnos tagadhatatlan, hogy a Stewart által vállalt projektek nem mindig képesek kiaknázni a színésznő képességeit. A Spencer esetében szerencsére nem ez a helyzet. Pablo Larraín chilei rendező Diana hercegnőről szóló filmje meglehetősen távol áll a rendező előző amerikai érintettségű életrajzi filmjétől (hála az égnek…), a Jackie Kennedyt a középpontba helyező Jackietől. Annak távolságtartóbb attitűdjéhez képest a Spencer nagyon is hogy mer a főszereplője fejébe mászni, annak gyökereit kutatni és mindezt szerintem költői, de el tudom képzelni, hogy valaki szerint hatásvadász filmnyelvi eszközökkel megtámogatni. Larraín pokoli ünnepi hétvégén zavarja keresztül hősnőjét, néhol valóságos terrornak érződik az, amit Diana ezen a karácsonyi családi összejövetelen átél, így kész felszabadulásként éri az embert a befejezés. Lehet fújolni, giccset kiáltani, de számomra az év egyik legfelemelőbb mozis pillanata volt, amikor a hangszórókból bömbölni kezdett az All I Need is a Miracle. Ráadásul a Spencer még vicces is, amikor rámutat a múltban ragadt királyi család némely hagyománnyá kövült anakronisztikus faszságára. Ezek is csak erősítik a Dianaval való azonosulást és az érzést, mi szerint valóban: a normális ember számára börtön ez a közeg.

4. RIDERS OF JUSTICE (Anders Thomas Jensen)

A mindig tabukat döntő Anders Thomas Jensen neve Ádám almái című filmje okán számomra örökre aranyba van öntve. Sajnos előző rendezése, a Férfiak és csirkék nem hozta a kívánt hatást (leginkább a történet különös perverziója által keltett meghökkenés tartotta felszínen a filmet, a valódi dráma ezúttal hiányzott belőle), Az igazság bajnokai viszont kiköszörüli az életműven esett csorbát, mert ha a mesteri Ádám almái szintjét nem is éri el, mindenképp egy elgondolkodtató, meglepő és az író-rendezőtől megszokottan vicces darabról van szó. Jensen filmje ellentétes érzelmi állapotok vegyülete: a bosszú zsigeri, perzselő vágyát keveri a világot, az élet eseményeit görcsösen megérteni próbáló racionalitással. Mindkettő börtönbe zár, csak épp mindkettő másképp szűkíti a szereplők nézőpontját. A groteszk humor és a mélységes drámával robbanóelegyéhez Jensen (mint majd’ minden filmjében) ütős, érdekes karakterekből álló csapatot verbuvál, Madds Mikkelsen pedig megtámogatja mindezt egy félelmetes alakítással. Tényleg, sosem láttam Mikkelsent ilyen jellegű szerepben, végtelen tehetségének ékes bizonyítéka, hogy egy a spektrum ezen a végén élő (kizárólag az erőszak nyelvét beszélő) embert is tökéletes hitelességgel játszik el. Nyilván erős volt a Még egy kört mindenkinek életközepi válságot megélő tanárszerepében is, de nekem ez a másik, Az igazság bajnokaiban felmutatott az idei kedvenc mikkelsen-alakításom.

3. ANNETTE (Leos Carax)

Nem biztos, hogy tudom, miért működik számomra ilyen jól Leos Carax filmje. Megkönnyeztem a végét, hatással volt rám, pedig ha elemeiben vizsgálom, nem feltétlenül látom indokoltnak ezt a reakciót, na de hát tudjuk, hogy a májkrém és a kenyér se nagy szám magában, a májkrémes kenyér meg mégis mennyei, ugye. Talán a musical és a melodráma, ezek a semmiképp sem a szó dokumentarista értelmében valósághű műfajok erősítik egymást robbanáspontig, de talán Leos Carax számomra nem mindig könnyen befogadható furcsaságaihoz is jobban passzol ez a természetességtől oly nyilvánvalóan elemelt zsáner (mármint a musical). Akárhogy is, az Annette, ez a fesztiválfutása során eléggé megtépázott, számos alkalommal csalódásnak, üres formalizmusnak, öncélúnak, önteltnek, művészieskedőnek, tartalmát illetően túlságosan nyilvánvalónak, hosszúnak és egyszerűen unalmasnak titulált film engem úgyis megnyert magának, hogy előbbi jelzők közül van amit tökéletesen indokoltnak tartok. A tartalom tényleg nyilvánvaló és sokszor elmesélt, csak hát nem ez az, ami a végén számít. Carax a sematikus helyzetből vázlatosan felrajzolt karakterekkel és a beleélést nemhogy nem segítő, hanem egyenesen elidegenítő módon előadott, töredezett cselekménnyel, pusztán zenei és képi elemekkel képes a filmből hiteles és átélhető drámát facsarni. Amúgy vannak persze jó dalok (pedig a zenét – és javarészt a teljes musicalt – szerző Sparks-ot nem szeretem), vannak Adam Driver karakterének egytől-egyig bitangerős színpadi performanszai, van média –és meetookritika, celebkultuszkritika, pusztító, összeférhetetlen egománia…, de a lényeg, hogy mindezt tökéletesen tartja egyben Leos Carax burjánzó, szimpatikus őrülete.

2. C’MON C’MON (Mike Mills)

Aki látta Mike Mills a The National I Am Easy to Find című albumának megjelenése kapcsán készített szűk félórás rövidfilmjét, annak lehetnek bizonyos prekoncepciói arról, hogy mire is számítson Millstől egy fekete-fehér képekben elmesélt személyes dráma címén. Na, a C’mon C’mon nem egészen olyan, mint az I Am Easy to Find. Hasonló, de kötetlenebb annál, esetlegesebb, és bár hatáskészletének ugyanúgy fontos, elengedhetetlen eleme a természetesség, a C’mon C’mon leginkább az improvizatív kitalálatlanságával hódítja meg az ember szívét. Úgy hozza a helyzet, hogy a függetlenségét kényszerből és tervei szerint csak ideiglenesen feladó illékony nagybácsi, Johnny apaszerepbe kényszerül, a film pedig kisiskoláskorú unokaöccsével együtt töltött idejét dokumentálja. Ennyi. Hatásvadászattól mentes, intim darab ez, melynek visszafogott melankóliájából, őszinteségéből fakadó erényeiről nehezebb beszélni, mint a filmet megnézve azok hatása alá kerülni. Mood piece ez a javából egy imádnivaló kiskölyökkel és a Joker végtelen excentrikusságához képest épp ellenirányú alakítást nyújtó Joaquin Phoenixszel a középpontban.

1. THE WORST PERSON IN THE WORLD (Joachim Trier)
Vibráló energiáktól élettel teli szegmensek váltják egymást a csendes líra melankóliájával Joachim Trier legújabb, eddig legnagyobb hájppal övezett filmjében. Keresetlennek szánt természetességéből itt-ott kizökkent a képek mögül elősejlő szándék nyilvánvalósága, csúnya szóval a csináltság, de ez ritka, rövidke felismerés a tökéletesen hiteles, pózoktól mentes nagyjelenetek szünetében. A film nemcsak megmárt, de hosszú, hol fájdalmas és kellemetlen, hol az idill éteri, megfoghatatlan és múló álomszerűségét sűrítő tízperces jelenetekben valósággal alámerít egy-egy szituációban. A szakítást, vagy épp a spontán találkozás gyönyörét ritkán sikerül ilyen erősen, ilyen teljességgel megjeleníteni, de mindezen konkrét életesemények hátterében végig ott lebegnek a Julia életét valóban meghatározó, kevéssé megfogható kételyek és bizonytalanságok. A film nem mondja ki nyíltan, ki a világ legrosszabb embere, talán mert a saját sztorijában legalább pillanatokra mindenki az. Az élet megannyi és talán szükségszerű (szükségszerű?) önzése és gyengesége által generált konstans bűntudat és az útkeresés bizonytalansága talán felhatalmazás arra, hogy generációs filmként emlegessék Trier filmjét, ahogy meg is teszik sokan, de számomra sokkal erőteljesebb volt ebben a filmben a személyes dráma, mintsem hogy általánosítani tudjak. Renate Reinsve egyfelől rohadt jó játéka, másfelől varázslatosnak tetsző személye és a mindezek által generált azonosulás mértéke lehetetlenné teszik az elvonatkoztatást; a színésznőnek pusztán a mosolya beragyogja a filmet, komolyan mondom, utoljára akkor láttam ilyen színésznői jelenlétet, amikor Adéle Exarchopoulost néztem az Adéle életében. Visszafogott pajzánsággal, némi tabudöntéssel, humorral, tánccal, szerelemmel és élettel teli film ez, összességében mégis inkább szomorú, mint vidám. Legjobb pillanataiban (és van neki belőle bőven) fájdalmasan életszerű, lassú tearjerker, amin nem felzokogsz, hanem csendben, szégyenlősen szipogva végigkönnyezed majdnem az egészet.