Eldöntöttem jó előre, hogy a Baby Driverről szóló élménybeszámolóban nem használom majd a menő és cool szavakat, erre tessék, mit látok? Hogy itt figyel mindkettő tisztán, világosan már a legelső mondatomban. De hiába, ilyen egy film ez: egyből, kérlelhetetlenül kiköveteli magának a rá illő jelzőket. Edgar Wright már megint valami teljesen egyedülállót, csak rá jellemzőt alkotott, olyat – csak hogy ragozzam -, amit rajta kívül más nem hozhatott volna létre. Ezúttal nem műfajparódiát, vaskos idézőjelek közé fogott, kikacsintós típusfilmet, vagy a kockageneráció számára értelmezhető sajátos felnőttéválás-analógiát forgatott, hanem komoly filmet. Már hogy úgy komolyat, hogy nem egy zsánert kifordító, hanem azt a zsánert annak minden jól ismert sablonjával együtt szorosan, szeretve magához ölelő, közben meg egy pezsdítően eredeti koncepcióval a zsánert eddig nem látott módon felfrissítő filmet. Az ötlet mellé a történetbeli alibit az adja, hogy a főhős, Baby karaktere egy gyermekkori baleset során (mely balesetnek amúgy a film és a főhős drámáját illetően fontos szerepe van) kvázi hallássérült lett, folyton dobol, zúg, búg a füle, e zúgás-búgást viszont a zene, a hangos zene kellemesen elnyomja. Baby tehát zenét hallgat, mindig, minden körülmények között, akkor is, ha sétál innen amoda, meg akkor is, ha reggelit készít süketnéma nevelőapjának, meg akkor is, ha a bankrablásban utazó gengsztervezér aktuális csapatában sofőrösködik. Merthogy ha Baby a zenén kívül ért még valamihez, hát az a vezetés, melynek flowját – a létezés minden egyéb tevékenységével egyetemben – a zene ütemében találja meg. Ennek a szimpatikusan képtelen ötletnek a varázsos kibomlásaként a Baby Driver egy ritmusra vágott akcióiskola, stílusbravúr, melyhez foghatót, jellegét tekintve, sosem láttam még. Hogy tulajdonképp egy musical, az legkésőbb a film főcíme alatt mindenki számára világossá válik.

Ettől amúgy nem kell beszarni. Ezt most csak azért írom, mert tudom, a musical sokak számára szitokszó, azt meg, hogy hogy kell ezt akciófilmes közegben elképzelni, végképp nem tudom, ki mennyire képes elképzelni. Wright azonban annyiszor bizonyította már a határozott stílusbiztosságot, hogy szinte nem is éri meglepetésként az embert, hogy új filmjének hangolása is mennyire rendben van, milyen természetes egyértelműséggel kattan egybe az összes széttartó elem, miközben ráadásul a tűpontos koreográfiára és ötletek garmadájára felfűzött musical-séta (szóval hogy a jelleg, a stíl, amit a film úgy ánblokk képvisel) a történet komolyságát sem kezdi ki. Persze vicces film a Baby Driver… vagy, nem is vicces, inkább hogy laza és ettől könnyed, ha azt mondja róla valaki, hogy akcióvígjáték, abba se lehet nagyon belekötni, ugyanakkor ha pusztán a milliméterre kimért, vérprofi és mégis fesztelennek ható kimunkáltságot tudná erényként felmutatni, akkor legkésőbb fél óra elteltével jó eséllyel unalmassá válna. Wright viszont nem elégszik meg azzal, amire mások gond nélkül, büszke vigyorral az arcukon tennék fel a teljes filmet, ő az amúgy egyszerű történetet csipetnyi drámával és pompás karakterekkel teszi hosszútávon is érdekessé.

Baby fiatalkori tragédiája, az őt azóta kísértő trauma központi eleme a karakterének. A kormányon dobolástól, az autós kunsztjaitól, meg az utcán suhanástól látjuk őt menőnek, megkedvelni viszont azért fogjuk, ami anno történt vele és aminek a súlyát máig cipeli. Ugyanezért működik a film romantikus szála is, ó de még mennyire, hogy működik: mást ne mondjak, ebben a lendülettel teli, faszán koreografált akciófilmben a kedvenc pillanataim azok, amikor Baby a kávézóban Deboraval beszélget. Nem tudom, hogy a jól eltalált szinkronmunka, vagy az eleve jól megírt dialóg teszi, de van ennek a pár beszélgetésnek valami együgyű bája, valami olyan direkt természetellenessége, ami így filmen kimondottan és megfoghatatlanul tetszetős. A film másik erősségét a mellékalakjai jelentik. Először nem értettem, miért olvasom mindenütt azt a sajtóban, hogy Jaime Foxx csaknem ellopja a showt, de ahogy egyre eszkalálódik a helyzet, forrósodik a szituáció és kijön, mekkora elmebeteg az alak, akit játszik, kezdett leesni a tantusz. Azt ugyan nem annyira érzem, hogy mindez a színész érdeme, mert inkább a megírt karakter, meg a köré kitalált helyzetek emelik még magasabb szintre a filmet, de a végeredmény tekintetében ez végül is majdnem mindegy.

Abban, hogy vajon a babydriver-e Edgar Wright legjobb filmje, egyelőre, első megtekintés után nem mernék állást foglalni. Azt viszont bizton állítom, hogy a Baby Driver olyan film, amit pár órával a befejezés után már újra meg akartam nézni. Olyan film, ami bár a tálalásban, külsőségeiben kívánja megtalálni valódi egyéniségét, mégsem nevezhető üresfejű, kivagyi erőfitogtatásnak, mert a mellett, hogy látszani tud, a szíve és lelke is a helyén van. Olyan film, aminek fiatalos fesztelensége mögött valószínűleg annyi szakértelem és munka rejlik, amit laikusként megbecsülni sem mernék. Olyan film, ami menő és cool, így röviden.