Az 1995-ben készült Ghost in the Shell című anime scifi-történeti jelentőségéről nehezen tudnék nyilatkozni. Bemutatásához képest jó tíz évvel később láttam, akkoriban, mikor már a Matrix – aminek eredetét legközkeletűbben szokás így utólag a GitS-be belégyökereztetni – is a popkultúra masszív részét képezte. Onnan visszanézni e cyberpunk alapműre kis túlzással olyan, mint amikor 2017-ben próbálom meg felmérni azt, vajon mekkora élmény is lehetett az első, klasszikus starwars-filmet az 1977-es ősbemutatón először látni. Ha a szubzsáner más, korábbi darabjait próbálom lajstromba venni, akkor persze látni vélem, miféle és mekkora update-et jelent a GitS – világának alapmeghatározójával, a mindent át-meg-átszövő digitális hálózati infrastruktúrával, az információs társadalom idejekorán megfestett torzképével - tulajdonképp bármelyik filmen manifesztálódott cyberpunk agymenéshez képest, na meg ugye James Cameron is megmondta, hogy amúgy úgy tökéletes az a csenevész 80 perc, ahogy van, de tudod mit…? Hagyjuk a fenébe a filmtörténeti, kusza egymásrahatások unalmas szétszálazását és állapítsuk meg inkább azt, ami a darab kultúrtörténeti jelentőségétől amúgy szinte teljesen független is: Mamoru Oshii Ghost in the Shell című munkája súlyos remekmű, amit remake-elni, újragondolni komoly vállalás, a végeredménytől függően hívható bátor, vagy botor húzásnak. Az elkészült remake-et látva részemről – magam is alig hiszem el, mégis – a bátorra szavazok, noha gyorsan hozzáteszem, hogy a látottakat illetően komoly hiányérzettel hagytam ott a mozitermet.

Könnyen el tudom képzelni, hogy amikor bejelentették, hogy az újverziós GitS útját Rupert Sanders, a Hófehér és a vadász (!) rendezője egyengeti, sok kockának hűlt el a vére, egyesekben talán a szar is egyből összefagyott. Trend ez ma Hollywoodban… odaadni nagy multú, komoly presztizscímeket nyeretlen iparosoknak, fogják csak, vigyék, hadd játszanak filmrendezőset a drága portékával. Manapság már bőven több a felújítani kívánt régi klasszikus, a szeretett franchise-okba új életet lehelni próbáló kései folytatás, az alapokat átértelmező, vagy épp hátulról, orvul meggyalázó reboot, mint a valóban komoly alkotói ambícióval és ahhoz ráadásul filmes tehetséggel is bíró filmkészítő, és így maradnak Rupert Sandersek gits-remake-ekre. Meg kell valljam, nekem magamnak is nehéz volt úgy tekintenem erre a filmre, mint valamire, ami úgy kell mint a falat kenyér, a pohár víz egy tikkasztó, nyári nap delén betonöntés közben, mert… mert… nos mit mondjak, mert ilyenek az előítéletek? Nem a semmiből teremnek, súlyos előzményalapjuk van és tulajdonképp örülök, hogy legalább azt mindenképp elmondhatom, hogy ezekre az előítéletekre a Ghost in the Shell amcsi-újra alkotói valamelyest mégiscsak sikeresen rácáfoltak, mégpedig olyaténképpen, hogy bár Rupert Sander Ghost in the Shell filmje sajátosan nyugati értelmezése a történetnek, mégis érezhetően munka, odafigyelés, gondolkodás, elképzelés van mögötte.

Kifejtem. Fel voltam rá készülve, hogy az amcsik üres techdemová degradálják a brandet. Nem tették. És úgy nem tették, hogy a film vizualitásába közben pedig mindent beletettek. Szinte természetesnek tűnik, hogy ez a film legerősebb pontja, pedig amúgy nem az, mert gondoljon csak bele az egyszerinél picit tapasztaltabb filmnéző, miféle követhetetlenre vágott, sótlan és konzum és megjegyezhetetlen tucatlátványokat kapni manapság filmen. A GitS világa ennél sokkal melósabb hatást kelt és bár azt még véletlenül sem mondom, hogy hátast dobtam tőle, azt azért minimum mondom, hogy szépen sikerült, korrekt, van benne fantázia. És most kicsit arról az előbb említett sajátosan nyugati értelmezésről: míg Mamoru Oshii filmje precíz megtervezettségével nem ritkán kimondottan ridegnek hat, addig az idei változat egy az egyben hősének lelki vívódásait, annak személyes sorsát helyezi a cselekmény legközepébe, az animében hangsúlyos erős filozófiai töltetet pedig háttérbe szorítja. Hiába no, a nyugati ízlés az olyan, hogy kell neki az azonosulható áldozat, aki a cselekmény egészén átverekedve magát hősként bukkanhat ki a túloldalon. Ezzel az egyszerű, tulajdonképp nem is váratlan fókuszpont állítással a film nemcsak mint remake ad magának létjogot, de mintegy az oshii-féle változat kiegészítéseként is értelmezhető, a történet egy olyan aspektusát próbálja meg ugyanis kibontani, amit elődje nem is szándékszik direkten tárgyalni.

És tudom, mit gondolnak most egyesek, nekem viszont mégsincs szívem azt mondani, ami amúgy szinte reflexből, azonnal jönne a számra nekem is, hogy hát hiszen ez már koncepciószinten is az eredeti lebutítása. Igen, komplexitásában a 2017-es változat sehol nincs az 1995-ös képest, ami rövidke játékidejével is képes hosszú napokig eltartó emésztenivalót adni az elmének. A 2017-es változat – hiába a keleti, neonvillódzsással átitatott tecnokörnyezet – nyilvánvalóan nyugati szájíz szerint lett megalkotva, a nyugati ízlésnek pedig szüksége van az azonosulható áldozatra, akiből aztán a cselekmény másfél óra elteltével így vagy úgy hőst faraghat. Rupert Sanders főhősének dilemmája, hogy bár elméje, személyisége, szelleme (tegyük egyszerűbbé a dolgot és mondjunk szépen annyit, agya) a sajátja, a köré épített test viszont épített, mesterséges, mű, ebből az egymásnak feszülésből pedig aztán ki lehet hozni egy az emberség mibenlétén való elmélkedést és ez az a terület, amit az idei film megpróbál kiaknázni, egy cyberpunk környezetben játszódó egzisztencialista dráma ötlete pedig egyáltalán nem hangzik rosszul. Nem mintha ez a szál teljességgel hiányzott volna a 95-ös animéből, mert kimondatlanul ott is ott lebegett a személyes tragédia a legtöbb jelenet felett, de ha az amik direktebben óhajtanák megközelíteni a témát és összeraknak fölé egy jó filmet, ám legyen. Sőt mi több, ha a művelet maradéktalanul jól sikerült volna, ez a két film együtt, az 1995-ben készült Mamoru Oshii rendezte és a 2017-ben készült Rupert Sanders féle változat valami egészen különleges egészet alkothatott volna. Bizonyára feltűnt, hogy túl sok ebben az előző mondatban a volna. Ez a művelet ugyanis még a 87-es Robotzsarunak is jobban sikerült, pedig annak nem is ez volt a legfőbb célja.

Mert ha belegondolsz, hasonló volt az alaphelyzete Verhoeven Robotzsarujának is: egy emberi elme bezárva egy mesterséges testbe, egyetlen jól körülhatárolt funkcionalitásba, ha úgy tetszik, küldetésbe. És még csak nem is az van, hogy a Ghost in the Shell ne töltene elég időt a kérdéssel, a gond nem ez, hanem inkább az, hogy kevés eredetiséggel, kevés érzelemmel teszi azt, egyetlen pillanatra nem képes arra, hogy igazán közel engedjen a helyzet súlyos drámájához. Egyáltalán nem lett rossz ez a Ghost in the Shell újragondolás, jobb, több, mint vártam, ám sajnos saját választott területén messze nem sikerül olyan átütő erővel megnyilvánulnia, mint tette azt a 95-ös anime a cyberthriller területén. A világépítés az, amiben Rupert Sanders filmje inkább erős: a neonreklámokkal telített környezet valóban meggyőző ábrázolása, az extravagás figurák, Batou mesterséges szemei, a 9-es osztag vezetőjét játszó Takeshi Kitano trapézforma frizurája, Scarlett Johansson bársonyos bőre, tökéletes idomai…, ez az, ami számomra ebből a filmből leginkább megmarad, nem a dráma. Koncepció szintjén korrekt vállalás, a megvalósítás szintjén viszont kisebb fajta kudarc, ez a 2017-es Ghost in the Shell. Aki nem vár tőle sokat, az talán még elégedett is lehet vele, nekem viszont hiányérzetem maradt, mert ha már megpróbált a forma mögé valódi tartalmat állítani (és ezért pacsi), akkor azt ennél sokkal jobban, átélhetőbben kellett volna csinálnia.