Pókember hazatért, de volt ő már ennél sokkal jobb vendégségben is.
Miután derekasan helyt tudott állni a vasember-csapat oldalán az amerikakapitány-csapat elleni cicaharcban, Peter Parker azt várja, hogy mentora és példaképe, Tony Stark teljes jogú bosszúállóként számít majd rá az elkövetkező szuperhős-balhékban. Csalódnia kell, hiába várja ugyanis azt a bizonyos telefonhívást lelkesen, a legtöbb, amire számíthat az pár sehová sem vezető üzenetváltás a mogorva Happyvel (Tony egykori testőre, mostani… nos, mondjuk sofőrje, asszisztense, projekt managere, mindenese) és pár kioktató hangnemű beszélgetés Starkkal. A srácot hajtja a bizonyítás vágya, ezért eldönti, hogy kicsiben, saját brooklyni közegében próbálja meg bizonyítani rátermettségét, ám – szerencséjére vagy balszerencséjére, ennek eldöntését majd a helyzet kiforrja magának – a bicikli tolvajoknál, piti zsebeseknél és ATM-kifosztóknál nagyobb tétben játszó gazemberekkel is szemben találja magát. Mindeközben ráadásul életkorának jellemző problémáival is meg kell birkóznia: reménytelen szerelem, őt finoman bullyzó iskolatársak, tanulmányok szuperhősködéssel való érzékeny balanszának megteremtése… szóval a szokásos tinipara.
A Spider-Man: Homecoming számomra legnyilvánvalóbb erénye, legnagyobb teljesítménye, hogy bár rövid időn belül már a harmadik feldolgozását kínálja Pókember világának, egyetlen pillanatra sem érződik önismétlőnek. Az adaptálás feladatának ezt a részét olyan ügyesen oldották meg a Marvelnél, hogy a film tulajdonképp nem is tűnik eredettörténetnek. Pedig hát az, csak épp egy az eddigiektől jellemében eltérő karakter személyét ismerteti meg és ráadásul más kiindulópontot, más fókuszt is választ a meséhez. A Homecoming egyetlen elejtett félmondat erejéig foglalkozik csak Ben bácsi elvesztésével, de Peter más családi kötődésével sem kell bíbelődnünk többet, ahogy szuperképessége is már eleve adott. A stúdió megtehette volna, hogy az első önálló pókember-filmjében visszaugrik a Polgárháború előtti időkbe, hogy megmutassa újra, megint, sokadszorra a címszereplő szempontjából fontos eseményeket, e helyett ezekről inkább bölcsen hallgat és későbbre, más közegbe helyezi a karakter érdekes krízispontjait. Ehhez jön még aztán az is, hogy Peter Parker ezúttal, filmen először valóban egy gimnazista korú hülyegyerek, egy éretlen geek, amely tény aztán szinte elkerülhetetlenül határozza meg a köré épített film tónusát és zsánerét: a Homecoming a szuperhősfilmek elemeit vegyíti a tinifilmek toposzai közé, amúgy kiváló egyensúlyt megtartva a két műfaj között. Sosem érezni azt, hogy a film csak magára erőltetné a tinifilmek kelléktárának kötelező darabjait, ahogy azt sem, hogy szíve szerint inkább működne ízig-vérig tinifilmként, amit csak kényszerűen szakítanak meg itt-ott a szuperhősködés típusjelenetei. A Homecoming integráns egység, főszereplőjének jellemével teljességgel önazonos mozi, ami egyfelől szuper, másfelől viszont…
Már megint én leszek a troll a varázsos marvel-univerzumban, a károgó fekete varjú, aki magasról pottyant kakit az ünneplő, fesztiválozó tömegbe. Az a gond a Homecominggal, hogy – és talán ez megint a főhős karakterével kijelölt irány következménye – teljesen súlytalan. Hogy alig van olyan jelenete, aminek tétje van és amiért izgulni lehet. A tinifilmes közeget látva sokan reflexből John Hughest kiáltanak, csakhogy ami az ő fénykorában készült filmjeire legkevésbé jellemző, az pont a súlytalanság. Mindenhol, még a leginkább komikus hangnemet megütő Meglógtam a Ferrarivalban is (amit a Homecoming tényszerűen megidéz) ott van a dráma, ami a filmet – azon túl, hogy vicces, meg szórakoztató – érzelmileg is átélhetővé, hosszú távon emlékezetessé, szóval hogy egy szóval ÉLMÉNNYÉ teszi. Ez a dráma a Homecomingból teljes egészében hiányzik. Tudom, hogy sokan ki nem állhatják az első adaptáció-hármas Tobey Maguire által prezentált Peter Parkerét, de annak a Peternek a problémáit (az első két filmben legalábbis) mindig magaménak tudtam érezni, azt a Petert komolyan tudtam venni. A Homecoming Peter Parkerének is megvannak a maga bajai: ő is küzd azzal, hogy az iskolában komolyan vegyék, ő is szerelmes a lányba, akinek a figyelmét, úgy érzi, sosem érdemelheti meg, neki is gondot okoz az, hogy egyensúlyban tartsa igazságosztói ténykedését a civil életével, de a Homecoming legelsősorban és mindenek felett könnyed mozi akar lenni. Akár azon az áron is, hogy illékonnyá válik. És azzá válik. Nem mondom, könnyen lepereg a 130 perce, sehol sincs látványosan elrontva, de közel hozzád csak abban a pár percben kerül, amikor Michael Keaton főgonosza végre megteremt egy-egy feszült pillanatot. By the way, Keaton jó a szerepben, de aki a Birdman után – az után a Birdman után, ami kiáll kábé minden ellen, amit ez a film képvisel – elhívta ennek a karakternek a castingjára, az szégyellje el magát a végtelen gátlástalansága miatt.
