Fáradt sóhajjal és szemforgatással nyugtáztam a hírt amikor először meghallottam, hogy a Universal abbéli igyekezetében, hogy a Halálos iramban széria mellett legalább még egy biztos pénzügyi lábakon álló franchiset találjon magának, híres – sőt majd’ 100 éves múltra visszatekintő – szörnyuniverzumát kísérli meg újra feléleszteni és lenyomni a nézők torkán. A kreativitás hiánya még inkább érződött, amikor bejelentették, hogy a reménybeli széria nyitánya az A múmia lesz, aminek legutóbbi feldolgozása silány folytatásai okán némileg keserű szájízt hagyott maga után az ezredforduló tájékán. Aztán jött a hír, hogy a film főszerepére az utolsó egynéhány vérbeli filmsztár minden bizonnyal legfilmsztárabbikát, Tom Cruiset sikerült megnyerniük, mire – ha nem is állt tótágast a világ, azért – a szemöldököm csak magasabbra szökött a szokottnál. Az persze jó ideje látszik, hogy Cruisenak is feltett szándéka, hogy a folyamatosan jól teljesítő, sőt mostanában másodvirágzását élő Mission: Impossible sorozat mellett még egy stabilan profitábilis támaszpontot találjon magának karrierje levezető szakaszára, de hogy ez a támaszpont épp a universal-féle dark universe legyen… hát nem tudom. Ami engem illet, valahogy sehogy se voltam képes a jellegzetes, cruise-i perszónát összeegyeztetni az egyiptomi köntösbe bújtatott, szörnyekkel, átkokkal, meg úgy általában véve a természetfelettivel benépesített fantasy világgal. Aztán számomra meglepő módon épp a főszereplő személye az, ami legkevésbé jelent problémát az elkészült újrafeldolgozásban. Cruise ebben az általa rég nem próbált környezetben – ha nem is látványosan kiemelkedőn, de legalábbis – magabiztosan áll helyt, az viszont minimum gyanús, hogy az új franchise keresését illetően nem itt áll meg számára a munka, a 2017-es múmia-iteráció ugyanis se különösebben jó, se profitábilis nem lett.

A film nem annyira meglepő módon a régmúltban indul. Már a cím felbukkanása előtt kapunk egy angliai és egy egyiptomi előtörténetet is, melyekben embereket temetnek szépen formázott, rideg kősírokba, amiket aztán azonnal ásnak is elő jelenkorunkban, hogy a Russel Crowe által megformált Henry Jekyll vázolja a történet mitikus hátterét, mely röviden egy hatalomvágyában gátlástalan hercegnő Széthhel, a Halálistennel való paktumát foglalja magában, majd miután mindezen információkat jól megkaptuk a pofánkba, indulhat is előre a cselekmény irdatlan tempóban. Megismerjük Nick Mortont, Tom Cruise karakterét, aki első néhány pillantásra szimpatikusan távol esik a Cruise köré mára felépült már-már legendásan sérthetetlen típusfigurától. Nick Morton egyszerű sírrabló, ha kell hazudik, lop, csal, majd az első adódó alkalommal megfutamodik. Mindezen jellemzőket amúgy a forgatókönyv bő fél óra elteltével el is engedi és gyorsan visszatereli a színészt a kaptafához, jellegét vesztett, isten módban rohangáló akcióhősbe fordítva a karakterét, de az első fél óra, az még tagadhatatlanul érdekes és amúgy nem csak a főszereplő karakterét illetően, hanem úgy általában is. Az már persze a felvezetésben beigazolódni látszik, hogy az elegancia nem lesz A múmia sajátja, de ezen apróságtól hajlamos eltekinteni az ember, amikor belátja, mégiscsak a Universal 2017-es wannabe pénzverdéjét nézi éppen, nem pedig az Aranypolgárt 1941-ben.

Ami tényleg imponáló, az a film, de különösen a felvezetés tempója. Az már önmagában szimpatikus húzás, hogy még a különösen hosszú stáblistával együtt is 110 percben sikerült maximálni a film hosszát, de ahogy a bevezető szakasz érdekesen, jó ritmusban görgeti előre az eseményeket, az számomra, aki a filmet illető tonnányi negatív kritika ismeretében ültem le A múmia elé, egészen váratlan, de mindenképpen kellemesen meglepő fejlemény volt. Az előbb említett rövid bevezetőt követően hamar egy helyre verődnek a film főbb szereplői, évődnek egymással, földmélyi tárnákat fedeznek fel maguknak, évezredes átkokat szabadítanak elő mágikus kősírjaikból, mindezt pedig teszik olyan gördülékenyen, hogy az embernek – maga sem hiszi el, de mégis – szinte már megjön a kedve ehhez az egész egyiptomi istenes, jókedvű izémizéhez. Ez a jóleső meglepetés eltart legalább a trailerben is megmutatott repülőgép-katasztrófáig. Odáig, azt kell mondjam, a film felülmúlta a várakozásaimat, azt követően viszont sajnos vastagon beigazolta szinte minden előzetes aggályomat. A film cselekménye – ami, és ezt tényleg meg kell adni neki, maximum alig itt-ott unalmas egy picit - kreativitásban, konzisztenciában komoly hiányosságokat szenved el és a végére A múmia már semmivel sem több, mint gyorsan illanó, alig – de néhol azért módjával mindenképp – idegesítő szabvány-hollywoodi blockbuster-aspiráns kevés szívvel és még kevesebb ésszel.

Az könnyen kiszámolható, hogy ha egy történet szerepelteti Dr. Jekyllt, akkor az a történet valahol szinte elkerülhetetlenül fordul majd az elemi jó és elemi rossz egyénben dúló háborúja köré és bizony A múmia is efelé a téma felé tekintget, előbb csak félszeg szégyenlősséggel, aztán végül már nyílegyenesen szemébe bámulva az ördögnek. Hogy ebből baj lesz, az kilométerekről bűzlik és ez ráadásul nem is meglepő, mert azt bárki megmondta volna előre, hogy ennek a filmnek nem lesz elég tudása, ideje, energiája, ambíciója arra, hogy olyan karaktereket építsen, akikben ez a súlyos konfliktus hitelesen, átélhetően megy végbe. És lásson csodát az ember, a film második felét pontosan ez, a fenti dilemma súlytalan karakterekből adódó sekélyessége vágja gallyra, részben. Azért csak részben, mert ennél talán még súlyosabb probléma, hogy A múmiának nincs olyan jól körülhatárolt, világos szabályrendszere, amihez a cselekmény és vele együtt a néző tartani tudná magát, az ebből adódó általános következetlenségnek pedig teljes természetességgel esik áldozatul a feszültség, az izgalom és a történet iránti nézői elköteleződés. Hiába no, a filmet rendező Alex Kurtzman nem az az alkotó, aki biztos kézzel képes lenne összefogni és átélhetően prezentálni egy ilyen érzelmi konfliktust. Hiába rosszindulatú feltételezés, akkor is azt gyanítom, hogy ami A múmiában jól működik (ez leginkább a mai blockbusterek indokolatlanul szétfolyó cselekményéhez képesti feszesebb tempó), az sem a transformers-filmek szkriptjeiről hírhedt Kurtzman, hanem az írásban részt vállaló David Koepp és Christopher McQuarrie érdeme. Így, közös erővel összeraktak egy filmet az unalmas, semmire-se-jó szombat délutánokra, egy filmet, amit bár semmi nem indokolja megnézni, ha mégis lehuppansz elé, nem fog olyan nagyon fájni. Ami pedig a piszkos anyagiakat illeti…, a film hazájában kiadós bukásnak számít, a dark universe szinte a startkőnél megtorpanni látszik. Most aztán mind a Universal, mind Cruise vakarhatja a fejét, hogy kitalálja, hogy lesz ebből a se íze, se bűze nyitányból 10-15 éven át kitartó franchise? Szerintem nem olyan nagy baj, ha sehogy.