Amikor Gáspár Laci 2003-ban először a Megasztár zsűrije elé állt, némileg még más szelek fújtak a hazai tehetségkutatók alapformátuma körül. A műsortípus a Megasztárral éppcsak elkezdte belakni a magyarországi kertévék felületét, akkori viszonyokhoz mérten nagyszabású próbálkozásnak számított ugyan, de mégsem volt még az a túliparosult, tucatgyártott monstrum, amivé a tehetségkutató műfaja azóta vált és noha az első válogatók már akkor is a szerencsétlen, alkalmatlan indulók körberöhögéséről szóltak, azért a teljes megalázástól megmentette a versenyzőket az, hogy a zsűriben azért mégiscsak egy Presser Gábor, vagy egy Bakács Tibor, szóval hogy kultúrával és némi méltósággal bíró alakok foglaltak helyet. Az azóta eltelt 15 év hasonló műsorból kitermelt úgy 50-60 évadot, sok minden olyan történt a formátummal, aminek sosem lett volna szabad vele megtörténnie, de a túltermelés egyik legszomorúbb aspektusa  mindenképpen az, hogy onnan, hogy komoly ember már nem vállal szerepet ilyen jellegű műsorokban hamar eljutottunk oda, hogy erre már nincs is igazán igény. Az aktuális megmondóemberek kiválasztásakor a hitelesség és a kompetencia a legutolsó szempont, e helyett a közönség tudatába való beágyazottság, a celebritás-mérték a döntő. A trend az, hogy az egykor még Presser által zsűrizett, a tehetségkutatók által felfedezett, celebrált, styleing-olt, felfuttatott, tucatgyártott indulók egyszercsak átkerülnek az asztal túlsó oldalára, hogy ma már gáspárlacik, tóthgabik, radicsgigik, puskáspetik, meg vastagcsabák formálhassanak jogot arra, hogy nagy mellénnyel megmondják a tutit. Egytől egyig olyan alakok, akikkel a médiagépezet elhitette, hogy vitathatatlan, tényleg minden kétség nélküli biológiai adottságuk (hangszalagjaik vastagsága, vékonysága, akármilyensége) gond nélkül téveszthető össze a valódi tehetséggel, aminek ők sajnos ugyanúgy maximális híján vannak, mint stílusnak, jóízlésnek, bármiféle kultúrának, vagy előadói érzékenységnek. A (mára már igen komoly valóságshow-elemekkel tarkított) tehetségkutatók magyarországi története fölött elnézve egy dolgot biztosan el lehet mondani: ezek a műsorok egyetlen egy olyan előadót sem termeltek ki fennállásuk 15 éve alatt, akire minimálisan is érdemes lenne odafigyelni. Az énektudás szart sem ér akkor, ha nincs mögötte más, csak a magamutogatás vágya és az ismertség hajszolásának értékferdült kényszerültsége.

Azt persze minden 25, 20, de néha már 15 éves korára beérkezett szemétdombi szupersztár igyekszik hangsúlyozni, mennyire fontos nem elfelejteni, hogy honnan indult az ember. Mert hogy ez az, ami szerénységre, alázatra int. Ha tudod, hogy ugyanaz a vidéki lány vagy ma, a zsűripult nagymenőbbik oldalán is, mint akkor, kitudjamár hány éve, mikor magad is remegő lábakkal léptél át a lehetőségek kapuján és álltál oda a félelmetes szakmai zsűri elé. Bizonyára Gáspár Laci is pontosan emlékszik még, milyen volt, amikor 2003-ban kissé pufin, rutintalan bizonytalansággal először állt a megasztár-színpadon. Nagy utat járt be azóta, hogy elérkezett a tegnapi X-Faktor válogatóig, ahol már a legfőbb, legőszintébb megmondóember szerepe az övé és ahol az elé álló, megszeppent srác szokatlanul magas hangján – most mit csináljon, ha nem lehet kibírni – muszáj neki nevetni. Pedig hát jófej csávó ő, próbálja is visszafolytani, elfordulni, kezével a száját tessék-lássék takarni, de csak ki-kibukik az a nevetés, a Kinevetés, mert hát ő aztán tudja, honnan indult, még véletlenül sem felejtette el, ugye…

Vízió támad belső, úgyszoktákmondani, hogy lelki szemeim előtt: a kis Gáspár, a kissé pufók, szegény családban felnőtt cigánygyerek (leszarom, ha nem volt se pufók, se szegény, itt most nem ez a lényeg) biztos sok élc, csúfolódás és bántás céltáblája volt, gondolom ezt adja most vissza, mikor már vidéki szegénységéből szépen kimosakodva, pengével trendire metszett, festett pojáca-szakállal, de még régi és változatlan tanulatlanságával, kultúramentes tajparasztságával alázza szét az elé lépőket. Megmondom, mit gondolok én erről. Szerintem probléma, ha tajparasztok veszik át a tv-ben azt a szerepet, amit a műsor szerkesztői a hozzáértés, a kompetencia tulajdonságaival ruháznak fel és még nagyobb probléma, ha ezek a szabadjára engedett, amúgy totál alkalmatlan tajparasztok azt képzelik, hogy csak azért, mert a tévében szerepelnek, rendben van az, ha a felvétel idejére félreteszik az emberség alapvető szabályait és pusztán az alpári szórakozás és szórakoztatás kedvéért méltóságukban sértik a (néha amúgy tényleg alávaló, máskor viszont szimplán csak esetlen, bizonytalan) versenyzőket. Fura például, hogy az a ByeAlex, aki az előző műsorban (hogy mímelt, vagy valós, az most mindegy) hisztispicsához illő kiborulást produkált azért, mert munkásságának sarokkövét, a Kedvesem című számot zsűritársai VICCBŐL az egyik induló vérciki saját-szerzeményéhez merészelték hasonlítani, ma már faarccal veti oda az egyik színpadon álló szerencsétlen áldozatnak, hogy „Nem tudsz énekelni. És pizsamában vagy.”. Álljunk meg egy perce és gondoljuk át, mi is történt itt valószínűleg, csak hogy lássuk, átérezzük a teljes képet. A csávó (a pizsamás) nagy nehezen, félelemeit, kétségeit legyűrve ráveszi magát, hogy elmenjen valami szar helyi válogatóra a több ezer ember közé. A műsor előszerkesztői látják, hogy az illetőnek esélye sincs az énekesi pályán, de úgy vannak vele, hogy picsába, jó lesz az előválogatókban megrágandó húsnak, röhögcsének, kifigurázható alapnak, ezért behívják a budapesti válogatóra, a darálóba. A csávó örül, remél, eldönti mit vegyen fel az alkalomra, mert hát mégiscsak nagy esély van arra, hogy most aztán igazán, tényleg bekerül a tévébe, felhúzza a kockás inget, a kockás rövidnadrágot, talán legmenőbbnek tartott, legújabb ruhadarabjait, elutazik saját pénzen kitudjahonnan Budapestre, vár a több ezer jelentkező között, feláll a színpadra, középszarul elénekel valamit, majd a morcos, félig még sértődött hülyepicsa ByeAlextől megkapja, hogy „Pizsamában vagy.”. Majd két millió ember előtt. Megilletődötten, némán, megalázva sétál le a színpadról. A hazaúton már lehet visszhangoznak a fejében a stílusos, velős riposztok és bánja az elmulasztott pillanatot, amikor odavághatta volna a simapólós, baseballsapkás Alexnek, hogy „Te meg akkor baszódj meg száz fasszal te kibaszott senkik parasztja.”. Nem tette. Neki ennyi volt az X-Faktor. Nem tudta, hogy aki az X-Faktor színpadára lép, az ott, abban a kontextusban a zsűri számára nem ember, hanem feldolgozandó médiaipari alaptermék. A zsűri pedig végzi a dolgát, elvégre azért van ott. Kit így, kit meg úgy dolgoznak fel: van akit önmagukból kikelve, könnyezve, őrjöngve állvatapsolnak, világszínvonalat, komoly művészi minőséget hazudva a masszív, biztos középszer helyébe, mást meg simán csak érzéketlenül a földig aláznak. És a tömeg jól szórakozik.

Így a végén elismétlem, mert lényeges: a magyarországi tehetségkutatók eddigi történetük során nem termeltek ki magukból egyetlen olyan előadót sem, akire egy pillanatig is valóban érdemes lenne odafigyelni. Sem Gáspár Laci, sem ByeAlex nem tett még semmit, aminek a hazai kultúra szempontjából bármiféle, akár csak minimális jelentősége lenne. A nagyotmondás mögött ezek a műsorok is az ipari léptékű celebgyártásról szólnak. Nevetséges is lenne azt feltételezni, hogy itt valóban érdekes, valamire érdemes előadókat keresnek. Zsűriket, mentorokat keresnek a három évaddal későbbi talent showba, hogy ott majd újabb befutott senkik mondhassák el az akkori, színpadra álló reménybeli senkiknek, hogy milyen kibaszottul nevetségesek, mert hogy áll már a hajuk, milyen már a hangjuk, vagy milyen ruhát vettek már fel. Meg persze azt, hogy milyen fontos az, hogy mindig tudja az ember, honnan indult el. Hogy tudatlan, érzéketlen paraszt volt akkor, és láss csodát, nem változott semmit, paraszt maradt ma is. Ja, és hogy erre büszke. Azt még ilyenkor illik hozzátenni.