1984-et írtunk, amikor Stephen King először foglalkozott a fogyás témájával… vagy pontosabban, először tette meg azt egy történet mumusának. A szóban forgó regény a Sorvadj el! (eredetiben Thinner), a King életmű egy méltatlanul keveset említett darabja, de abban biztos vagyok, hogy közel sem annyira elfeledett, mint amennyire az lesz már pár év múlva a 2018-as Emelkedés (Elevation) című kisregény, amiben King újra előveszi a fokozatos elfogyás misztikummal turbósított jelenségét. A két könyv között a hasonlóságok egyébként ennyiben ki is merülnek, sőt… a Sorvadj el! és az Emelkedés tulajdonképp nem is állhatna egymástól távolabb. Előbbi egy piszok szórakoztató, nyers, mocskos, profi és mindenekelőtt kurva gonosz mesterponyva (ó, az a szemét befejezés…), ezzel szemben az Emelkedés körömhossznyi (mondjuk két délután alatt elolvasható), naiv tanmese, melynek a végére sajnos még a giccshatárt is sikerül átlépnie; olyan bűn ez pedig, amit King szinte sosem követ el.

A végeredményt illető egyik különösen meghatározó írói döntés azt hiszem mindenképp a könyv hossza, illetve rövidsége kell legyen. King, az 1000 oldalas nagyeposzok mestere valamiért úgy gondolta, hogy az Emelkedés egy rövid kisregény formájában működhet a leghatékonyabban. Ennek következményeként nem sokat vacakol azzal, hogy különösebben elmélyítse karaktereit, ahogy nem cizellálja az ábrázolt alapkonfliktust se, egyszerűen csak felskiccel egy alaphelyzetet, amiből kiindulva aztán kiszámítható, ráadásul nem is feltétlenül hiteles módon kibonthat egy jó szándékú, a píszí szellemiségét magában hordozó, de meglehetősen klisés és felejthető mesét.

Hogy az első bekezdést pontosítsam kicsit… az Emelkedés legnagyobb mumusa valójában nem a fogyás, hanem az előítéletesség és a kirekesztés. Hogy jön ehhez a fogyás? Nos, a cselekmény, ahogy az King munkáiban gyakran előfordul, két látszólag különálló ötletcsíra találkozásából és nászából születik meg. Egy felől ott van az, hogy a főhős egyszer csak minden előzmény, szándék és erőfeszítés nélkül fogyni kezd, fogyásához ráadásul egyéb, tudományosan még annyira sem magyarázható jelenségek is társulnak. Alkata példának okáért nem változik: hiába dob le magáról 30 kilót, pólója alatt továbbra is helyre kis sörhas feszül, de ennél is különösebb az, hogy minden, amit a kezébe fog tulajdonképp a súlytalanság állapotába kerül. Akár egy szál alsónadrágban, akár felöltözve, a kabátzsebét apróval kitömve, kezében két tíz kilós súlyzót tartva áll rá a mérlegre, annak a mutatója minden esetben ugyanannyit mutat. A cselekmény másik alapeleme a Maine állambeli kisvárosba (Castle Rockba, King történeteinek gyakori helyszínére) költöző leszbikus házaspár boldogulása, vagy inkább nem boldogulása. A közösségből való kitaszítottságuk, a velük szembeni előítéletekből táplálkozó ellenszenv megtörése az, amit a főhős a teljes elfogyása előtti utolsó nagy misszióként tűz maga elé. Hogy a két téma valamilyen módon előbb-utóbb összekapcsolódik, hogy a főhős különleges képessége egyszer csak valahogy a nők problémájának megoldásává válik, az várható, azonban ahogy ez megtörténik, az csalódást keltő, erőltetett és nagyjából hiteltelen is. A fogyás, mint narratív eszköz végül is mintha nem szolgálna más célt, minthogy King egy (talán az írás rövidsége, talán más miatt) érzelmileg nem különösebben megalapozott, giccses fináléba fojtsa kisregényét, melynek során a főhős (spoiler: ) súlyvesztésének egy pontján, mint egy héliummal töltött lufi, ellebeg a nagy büdös semmibe. Sokkal közelebb kellene érezzem magamhoz a szereplőket ahhoz, hogy ez a lezárás működni tudjon, hogy elérje azt a drámai hatást, amit érzésem szerint King remél tőle. Aztán meg lehet tévedek, és King sem tekint a művére másképp, mint könnyen jött, kedves, de nem túl jelentős ujjgyakorlatként, és mindenekelőtt a liberalizmus mellett való szilárd, egyértelmű politikai és társadalmi kiállásként. Amennyiben így van, az Emelkedés rossz fogadtatása részben tulajdonképp egy félreértés, amiért talán nagyobb felelősség terheli a kiadókat, mint az írót magát. A mű hazai és amerikai kiadásai láthatóan vért izzadnak azért, hogy formailag egy önálló regény benyomását keltsék (itthon ez az Európa Kiadó könyveire egyáltalán nem jellemző papírvastagságot, széles sortávolságot és egy az író következő művéből való, bő 70(!) oldalas részletet jelent, az USA-ban pedig többek között cikornyás fejezetnyitó grafikákat, amiket amúgy személy szerint pont szívesen láttam volna a magyar változatban is), pedig ez az írás sokkal jobban működött volna, és nem mellékesen egészen más elvárásokkal kell szembenézzen, egyszersmind valószínűleg igazságosabb elbírálásban részesül akkor, ha egy négy-öt történetet tartalmazó kisregény-gyűjtemény részeként jelenik meg. Van ilyenje Kingnek bőven, az Emelkedés gond nélkül befért volna valamelyikbe. Minőségét tekintve persze úgy sem lenne kiemelkedőbb, de a gyűjteményeknél szinte alapvető a történetek közötti minőségingadozás, mindenkori előnyük pedig, hogy egy-egy gyengébb darabért azonnal kárpótolhat egy következő, jobban sikerült sztori. Itt erre sajnos nincs esély. Bezárod a könyvet, felteszed a polcra (vagy a Vaterára) és nagyjából sose jut eszedbe többet. Félreértés ne essék, nem feltétlenül fájdalmasan rossz az Emelkedés, de feltétlenül kevés ahhoz, hogy bármi nyomot hagyjon maga után.