Laikus, szinte átugorható elmélkedés filmtechnikai terminusokról, egyszersmind rovat felvezető, még mielőtt a lényegre rátérnénk:
A film legkisebb értelmezhető egysége a snitt. Vágástól vágásig tartó filmszelet, nyelvtani megfelelőjének leginkább talán a mondat tekinthető. Persze könnyen el lehet szöszölni azon, hogy sokszor a frame, az egyetlen képkocka önmagában is hordozhat jelentést, de ez nagyjából annyi, mint azt mondani, hogy egyetlen szó, de akár egyetlen betű is lehet tartalommal teli. Jogos felvetés, ráadásul a snitt, mint olyan, átkozottul sokféle hatásmechanizmust mutathat fel, tekintve hogy hossza nagyjából fél másodperctől a 8 perces vágás nélküli szakaszokig, bonyolultsága az egyetlen képkockás egyszerű inzerttől a komoly felkészülést igénylő, akár több napi forgatásidőt felemésztő részekig terjedhet. Mindegy is, mert amiről beszélni akarok, az egy a snittnél még kevésbé, de legalábbis nehezebben határolható szakasz, a jelenet.
Irodalmi nyelvre lefordítva a jelenet számomra a bekezdéssel egyenértékű, ami valahol világos helyzetet teremt, hiszen a bekezdés eleje, és így az előző bekezdés vége a nyomtatott szövegben egyértelműen beazonosítható. A filmbeli jelenet mibenlétét viszont beleköthetetlenül és teljességében definiálni állati nehéz, pusztán csak a józan ész tart vissza attól, hogy azt mondjam, valósággal lehetetlen. A Google persze számos megoldási javaslattal szolgál, az egyik pontosabb szerint:
A jelenet nagyobb filmszerkezeti egység, amely határait többnyire a nagyobb tér- és időugrások jelölik. – Többnyire, azt mondja. De megy tovább. - Általában több beállításból áll. – Általában. - A jelenetekben történnek a cselekmény szempontjából lényeges fordulatok, de olyan események is, amelyeknek nincs különösebb hatásuk. – Más szóval nagyjából minden, ugye?
Olyan is van persze, sőt ez a gyakoribb, hogy egy jelenetet beazonosítani pofon egyszerű. Van, hogy határait világosan jelzi egy-egy konkrét esemény, melynek ábrázolására a rövid jelenet vállalkozik, vagy hogy – ahogy a fenti definíció is írja – térbeli, vagy időbeli azonosság fogja egységbe az egy jelenetbe tartozó snitteket. De mi van akkor a montázzsal? Vagy mi van akkor, ha egy filmszakasz tematikailag oly szoros egyértelműséggel függ össze, hogy annak jelenetvolta szinte elvitathatatlan, a snittek között azonban sem térbeli, sem időbeli összetartó logika nincsen? Amire ki akarok lyukadni, az nagyjából mindösszesen annyi, hogy a jelenet határait néha jobban lehet érezni, mint mérni. A jelenet néha halványan kontúrozott, meghatározásában néha egyenesen teljesen szubjektív.
Howard Hawks híres mondása, hogy egy jó filmhez nem kell más, mint hogy legyen három igazán jó jelenete, és ne legyen egy rossz se, ami persze – azzal együtt, hogy persze minden tisztelet Hawksé, hisz mégiscsak a filmtörténet egyik megkerülhetetlen nagyságáról van szó – tökéletes baromság. Elvégre a film, a művészet az nem matek, nem lehet strigulázni azt, amit egy-egy alkotás jól csinál, majd számszerűen összevetni a pluszos oldalt a mínuszossal és kényelmesen megvonni a mérleget. Ettől függetlenül gyakran igaz, hogy egy jó jelenet markánsan kiviláglik a filmből (legyen maga a film amúgy összességében jó, rossz, közepes, akármilyen), sőt sokszor valósággal leválik a nagy egészről, önálló életre kel, hivatkozási alap lesz.
Igaz ez az ebben a rovatban előkerülő jelenetek egy részére is, míg más részére talán nem. Az egyetlen dolog, ami biztosan egy platformra helyezi őket, az az én szeretetem. Számomra mind egytől egyig masszív popkultúrális referenciák, élethosszig visszaidézhető filmes csúcspillanatok. Franc se tudja, hányat tudok összeszedni belőlük, de amikor egy-egy eszembe jut, vagy szembejön velem, azt bedobom ebbe a gyűjtőbe.
#1 FALLING DOWN / ÖSSZEOMLÁS (1993. Joel Schumacher)
Még nagyjából a film elején járunk, amikor a fogyasztói létének visszásságaiba amúgy tök érthetően belezakkant Michael Douglas legatipikusabb szerepében besétál egy gyorsétterembe (a filmben nem Meki, de amúgy nyilván az) és a megszokott Dörner György helyett ezúttal Harsányi Gábor hangján naivan kér egy sonkás-sajtos omlettet egy adag sült krumplival, mit sem sejtvén arról, hogy az étteremben fél tizenkettő után nem szolgálnak fel reggelit. Amikor hősünkben tudatosul, hogy három perccel lecsúszott az éttermi üzletpolitikában lefektetett határidőről, géppisztolyt ránt (vigyázat, érzékeny a ravasza) és erővel próbál érvényt szerezni (amúgy ezúttal nem teljesen jogos) vásárlói elvárásainak. Végül aztán mégis csak ebédet kér az omlett helyett, de a felszolgált burger sem pont olyan, mint amit a hirdetőtáblákon látni, mivel hogy utóbbi ízletes és zamatos és hét centi vastag, előbbi meg egy szörnyen szánalmas löttyedt roncs.
Az Összeomlás Joel Schumacher ingadozó minőségű pályájának legjobb filmje, igazi kincs a 90-es évekből, ami egy hétköznapi kisember távolról nézve hétköznapi tragédiáján keresztül mutat rá a rendszer egyén felé való közönyére. Érdekes ellentmondás, hogy míg a posztmodern a liberalizmus, az egyén diadaláról szól, addig legalább annyira szól az egyén nagyobb gazdasági erőkkel szembeni elértéktelenedéséről is és valószínűleg legalább épp annyi emberi sors végzi a rendszer szemétlerakójában, mint bármely más korban, csak hát persze a sikertörténetek mellett az árnyékos oldal már nem kap akkora figyelmet. Az Összeomlás főhősét, William Fostert persze nem lehet felmenteni az egyéni felelősség alól, mégis világos, hogy a rendszer áldozata ő, bukását pedig Schumacher filmje átélhetően, drámaian, mégis veszettül szórakoztatóan ábrázolja.
